Oszsza meg másokkal is

….aki igazat mond, elnyeri méltó büntetését.

1993 telének hideg hajnalain többnyire a Falurádió egy-egy laposan vulgármarxista, piac- és kereskedelemellenes mondatára ébredtem. Ezt kapta a falvak korán kelő népe a hitelképtelen és fenntarthatatlan mikrobirtokokká darabolt, jó (vagy kevésbé jó) magyar föld mellé. Kétes magyarázatokat nyomorúságának okairól. A kárpótlás és földreform óta eltelt húsz évben az apró birtokok többségét egyesítették. Valamelyik erősebb vállalkozó kibérelte, „zseb” vagy legális szerződésekkel megszerezte azokat, ám az egyre tőkeigényesebb mezőgazdaság finanszírozásának még mindig útját állja a földforgalom- és a társasági tulajdonlás korlátozása. Pontos adatot a parlagföldek arányáról hosszas keresgélés után sem találtam; vándor-tapasztalat a megművelt táblákat váltó gazos parcellák látványa, amelyek szélén a parlagfű, olykor a vadkender hegyes leveleit is fedezheti a kutató tekintet. Szárba szökkentek továbbá a verbális – és teljesen legális - tudatmódosítók, a hamis szavak.

Lehet aratni.

A múltért való versengés közepette (ki, s mely sátor cövekeinek leverésével, vagy netán titkosszolgálati konspirációk útján döntötte meg a Kádár-rendszert) lassan kikoptak a közemlékezetből az államszocializmus végelgyengülését kiváltó valódi okok. A hét év alatt teljesített Trabant- és húsz év alatt sem teljesített telefon-kiutalások; az áru és anyaghiány; az elavult gyártási technológiák; a háborús becsapódások nyomait őrző házak állami „karbantartása”, al- és társbérletek. A koszlott kórházak, a pitiáner korrupció, az egyre elavultabb tudást terjesztő, unalmas iskolák, a mindent elöntő gyatra minőség – a politika primátusának alárendelt társadalom képtelensége arra, hogy több értéket termeljen, mint amennyit felél. Az emberek emlékezete inkább a biztonság egykori illúzióját őrizte meg. Azt a zavaró gondolatot pedig, amely szerint a hatékonyabb országoktól kapott hitelek elköltésében maguk is részt vettek, a megszépített emlékeknek némileg ellentmondó a „kommunisták ellopták” tétellel hárítják el.

A rendszer elhalt, adósságai maradtak. Sőt, nőttek tovább. Kelet-Európa mintaországába ömlött ugyan a működő tőke és a betelepülő nemzetközi cégek rohamtempóban modernizáltak (évtizedeket hozva be a feldolgozóipar és a szolgáltató ágazatok elmaradásaiból), az importliberalizáció pedig egy csapásra megszüntette az áruhiányt, ám a köztartozások magánadóssággá váltásáról nem gondoskodott sem a spontán-, sem az államilag vezérelt privatizáció.

A kormány húzta-halogatta a bankok és a nagy, infrastrukturális szolgáltatók magánosítását, az új, belföldi tulajdonosok nem elhanyagolható része pedig inkább vissza nem fizetendő hitelek felvételén, a megszerzett cégek kiürítésén, semmint azok felvirágoztatásán szorgoskodott. A veszteséges vállalatok, az állami ellátó rendszerek és a duzzadó közigazgatás nyelte a pénzt, egyszerre nőtt egekig a lazán felügyelt, konfliktusos érdekeket szolgáló állami bankok rossz hiteleinek állománya és az államadósság. Miközben az adófizetők vagy félezer milliárdját vitte el a bankkonszolidáció és érett a költségvetési válság, a felsőbb ligába küzdötték magukat Magyarország új elitjének első csapatai. Számos versenyző a pártfinanszírozás határvidékén kijelölt, könnyített pályákon futott.

Mindazok pedig, akik nem kerültek az első ligába, hol heveny bolsevikozásba, hol pedig a romantikus antikapitalizmus valamely újabb kori változatába fojtották csalódásukat. A hecckampányba, amelyik költségvetési csőd elkerülését és a növekedés megalapozását szolgáló lépéseket kísérte, bukott bele Bokros Lajos, majd az a kormány is, amely a csomag névadójának eltávolításával próbált megszabadulni a népszerűtlenségtől, melyet húsz év szinte egyetlen konzisztens, értékelhető gazdasági teljesítményt eredményező program okozott.

A politikai elit megérthette, hogy aki igazat mond, s a szerint cselekszik, elnyeri méltó büntetését. A jól hangzó, teljesíthetetlen, vagy – még rosszabb! – ideig-óráig teljesíthető, de a terheket tovább növelő, azokat magukra a „kedvezményezettekre” visszaterhelő ígéretek versenye az új évezred első éveiben kapott lendületet, és tart azóta is.

A tartós fejlődés megalapozásához, az államigazgatás, adórendszer, oktatás, egészségügy, társadalombiztosítás, a kulturális és tudományos intézmények egymással összefüggő és egymást feltételező reformjaihoz 1998 és 2008 között megvoltak a tartalékok, rendelkezésre állt az Európai Unió támogatása és a nemzetközi tőkepiac gyakorlatilag korlátlan kínálata is.

Mégsem történt, szinte semmi. A félszívű reformkísérletek sorra elbuktak a kormánypártok csendes és az ellenzék hangos ellenállásán. A 2008-as válságot törékeny, a kockázatoknak kitett, eladósodott nemzetgazdaság fogadta. Ami Szlovákiában könnyű nátha – Mikuláš Dzurinda kormánya már az ezredfordulón elvégezte a szükséges házi feladatokat -, az Magyarországon súlyos tüdőgyulladás. Igaz, a szlovák orvosok az egészségügyi reform eredményeinek megőrzéséért demonstráltak, nem ellene.

A belső források mára elapadtak, a nemzetközi tőkekínálat pedig beszűkült. Magyarország vagy kivárja a globális fellendülést, és annak hullámán kecmereg ki bajaiból, vagy az árral szemben kell önmagát más országoknál, más piacoknál vonzóbbá tennie. Hiszen ettől függ, semmi mástól egy ország, régió jóléte: vonzza-e a munkahelyeket teremtő, fenntartható vállalkozásokat létrehozó tőkét és a többletérték termelésére képes, felkészült munkaerőt. Ez idő szerint elfele vándorol, mind a kettő.

Roppant nehéz egy kormány dolga, amikor a valóság vizein hajózik. Hisz nem tehet mást, mint átcsoportosít, „helyzetbe” hoz, előnyben részesít egyes társadalmi csoportokat és tevékenységeket – más csoportok és tevékenységek terhére. Ám valamennyi társadalmi csoport – válságkörülmények között különösen – saját problémáit érzékeli, és saját pozíciói javítását tartaná a társadalom felemelkedése kulcsának. Mindenki viszont nem támogathat mindenkit, ez nemhogy nulla-, de negatív eredményű képlet, hisz az elvonás, átcsoportosítás nem is jelentéktelen költséggel és veszteségekkel jár. A tapasztalati szám szerint a legtakarékosabb, legpuritánabb állam sem juttat vissza többet a beszedett adókból, mint azok 35-40 százalékát. A többi az állam működési költsége és az újraelosztás elkerülhetetlen vesztesége.

„Minden fillér, amit nem az költ el, aki megkereste, rosszul van elköltve” – vélte Kopátsy Sándor. Ha a kedvezményezettek köre széles, akkor a kedvezmény hatása elhanyagolható, a terhek viszont magasak. A kedvezmény terhei a kedvezményezettekre hullnak vissza. Aki kapja, annak kevés lesz, aki adja, annak sok - végül csak az érdekeiket mindenkivel szemben érvényesíteni képes, különösen erős kiscsoportok élvezhetik a kormányzati beavatkozás eredményét.

Szűk az átjáró a szükségletek Scyllája és a lehetőségek Charybdise között.

* Mennyivel könnyebben siklik a hajó a szavak tengerén! Pláne, amikor a kormány és az ellenzék kommunikációja ugyanarra a rugóra jár. Hajtja a piac-, kereskedelem-, globalizáció-ellenesség és az egymás hamis üzeneteit erősítő, egybehangzó szociális demagógia. Mielőtt baloldalibb érzelmű olvasóim felszisszennének: az emberek, vagy valamely csoportjuk gondjainak felismerése, a szegénység feltárása, az okok és a megoldás keresése nem szociális demagógia. Teljesíthetetlen vágyak gerjesztése, hamis alternatívák ígérete, a szükségeket és hiányokat meglovagoló politikai haszonszerzés viszont az.

A szolidaritás nem jótékonykodás, nem az elesettek, gyengébbek megsegítése iránti kósza vágy, nem a jóság kísértése, hanem a társadalom működőképességének egyik kulcsfeltétele. Ha célja és tartalma nem a működőképes és fenntartható társadalmi együttműködés, akkor a szolidaritás csak üres szó, értéktelen lózung. Szabadság és verseny nélkül nincs többletérték, jólét, növekedés - szolidaritás nélkül viszont nincs meg a szabadság és verseny alapja és kerete, a társadalmi béke. A szabadság és szolidaritás újratermelődő konfliktusainak folyamatos feloldása, ez lenne a kormányzás lényege, nem?

A kormány ígér, ellenzéke a kedvezményeket kevesli, a terheket sokallja, másokat támogatna és másokat terhelne, majd a választási kampányban ígérget maga is… ki ígér nagyobbat, ki festi szebbre a jövő egét? A valóság persze fütyül rá, kinek, hány képviselője ül a parlamentben. Ha rossz a döntés, büntet. Az almát nem lehet felszavazni a fára, lefelé esik. De semmi baj. A rossz döntés és érzékelhető hatása között eltelik némi idő. Az alatt a be nem teljesült ígéretek, álmok helyettesítőek újakkal. Mindig van egy nap, holnapig. S mi a politikai kockázat, amikor a demagógia-versenyben az ellenzék rakja le a rossz kormányzati döntés alapjait? Ti is csak valami effélét tennétek, nem?

A politikai versenyző nehezen szabadul a populizmus csapdájából és érthető, ha enged a könnyebb út csábításának. A győzni akaró futó sem vesz magára a valóság tégláival tömött hátizsákot, míg teher nélkül futnak a többiek. A hamis szavak mentsége a helyes tett, ára viszont a kétféle valóság konfliktusa, a kognitív disszonancia, amely oly sűrűn zavarja meg – a demokrácia jótékony, figyelmeztető pofonjai híján akár a tudathasadásig űzi - a hatalommal bírók elméjét, és amelytől csak a különösen nagy formátumú államférfiak tudnak szabadulni. Vagy a III. Richárd típusú, őszinte gazemberek. Gyakoribb, hogy a kétféle valóság csatájából a hamis szavak és hitek kerülnek ki győztesen.

* A szavak és a valóság közötti konfliktus feloldásában, a populizmus fékezésében a főszerep a politikai versenyen kívül álló gondolkodóké lenne. Az értelmiségé, tudósoké, tanároké, orvosoké, papoké, újságíróké, művészeké, üzletembereké – a kultúra és vélemények formálóié. Miért nem töltötte be ezt a szerepet, az elmúlt húsz évben, a magyar elit? A legkézenfekvőbb válasz a rendszerváltás politikai rendszeréből, még inkább legfontosabb alkotmányos deficitjéből fakad.

Az új magyar demokrácia politikai pártjai már a rendszerváltás első perceiben elhagyták legitim terepüket, a parlamentet – ahol szerepük szerint jó törvényeket alkothatnak, létrehozhatják a kormányt és felügyelhetik annak működését - és megkezdték a napi élet, a gazdaság, államigazgatás, kultúra, tudomány, sajtó, civilszervezetek elfoglalását. A pártfinanszírozás megoldatlanságával küszködve, egymással szemben nem csak ideológiai, politikai, hanem gazdasági versenyben is, talán nem is tehettek másként. Feledésbe merült ’89 fontos követelése: Ki a párttal a munkahelyekről! „A” párt elhagyta füstszagú irodáit, a pártok viszont harcba indultak az egész intézmény – cég, színház, kutatóintézet, újság, civilszervezet – ellenőrzéséért. Sikeresen.

Az anomália következménye a gazdasági és civil szereplők autonómiájának elvesztése - a szervezet sikerének titka a politikai hatalomhoz való viszony, az individuumé pedig, hogy hű tagja legyen választott táborának. Mígnem a kutya sem törődik vele, merre megy a hajó. Csak az a fontos, hogy azok kezében legyen a kormány, akiket az „enyéimnek” hiszek.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Iványi György


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.