Oszsza meg másokkal is

A témával foglalkozó szakemberek körében egyre elfogadottabb nézet, hogy az „egyszemélyes őstörténészkedésnek” leáldozott. Ma újabb eredményeket csak az érintett tudományágak – mint régészet, genetika, történettudomány és nyelvészet – közös munkája hozhat, és az is egyre inkább nyilvánvaló, hogy ezekhez az új eredményekhez a korábban egyeduralkodóként jelen lévő nyelvtudomány teheti hozzá a legkevesebbet. A különböző forrásokat jellemző problémákról sorozatunk első részében írtunk bővebben. Most nézzük, miért problematikus nyelvcsaládfamodellre őstörténelmet írni.

Hunok, avarok, magyarok – és finnek

Krónikáink alapján sok száz éve él a hun–magyar leszármazás nemcsak a köztudatban, de a tudományban is. A XV. század végén az Attila népétől Árpád magyarjaiig tartó láncolatba beépítették az avarokat is, de a lényeg nem változott. Ehhez képest „villámcsapásként” érzékelhetjük a finnugor elmélet megszületését és gyakorlatilag egyetlen hivatalos tétellé válását a XIX. század végén. Sőt, felmerül az a kérdés is, hogy miért kezdtek el egyesek rokonokat keresni, és miért épp északkeleten? Hirtelenségről és véletlenről persze nincs szó, mint minden tudományos tézisnek, ennek is megvolt a maga előélete – fogalmaz az fn.hu-nak Szabados György történész, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

Sajnovits János, jezsuita tudós az 1700-as évek második felében járt Skandináviában, Hell Miksa csillagász kísérőjeként. Útja során észrevette, hogy a finnek és lappok nyelve nagyon hasonlít a magyarhoz. 1771-ben kiadott könyve azonban csak annyit kíván bizonyítani, hogy a magyarok és a lappok nyelve ugyanaz. A „finnugor” rendszerbe foglalás jóval Sajnovics halála után következett be, tehát az újabb keletű családfaelmélet nem vezethető vissza a magyar–lapp–finn nyelvhasonlítás kezdetéig.

Pray György, ugyancsak jezsuita szerzetes, a kritikai történetírás hazai atyja 1774-ben kiadott munkájában az északi nyelvi hasonlóságot beépítette a hun–avar–magyar származásrendbe az alábbi okfejtéssel. „Hiszen ha mindegyik törzs szülőhelyét tekintjük, szerintem a finnek, a hunok, az avarok, s a magyarok egyazon nemzetből, egyazon népből erednek; hanem később, amint az rendszerint előfordul, ágakra bomolva, eltérő elnevezéssel, így nyelvi változások révén is különválnak.” Ennek taglalásába most nem megyünk bele. Lényeg az, hogy Praynál a régi és az új ismeretek még békésen megfértek egymás mellett – hívja fel a figyelmet a történész.

Német modellt használtak
 

Hunfalvy Pál

Ezen előzménynek csak nehezen nevezhető „események” után két német anyanyelvű magyar tudós, Hunfalvy Pál és Budenz József dolgozta ki, kizárólag nyelvi bizonyítékokra alapozva a finnugor rokonság elméletét. Gyakorlatilag egy modellt alkottak meg, német mintára: az indogermán gyűjtőnév a nyelvcsaládba tartozó két „szélső ágából” áll össze, a legkeletibb, indiai, és a legnyugatibb germán összevonásaként. Ugyanígy a nyugati finn és a keletei ugor összevonása a finnugor terminológia. Ez még önmagában nem probléma, hiszen a nyelv folyamatosan alkot olyan szavakat, amelyek egy-egy régóta létező fogalom modern, összefoglaló megnevezései. Gondoljunk például az államra: ezen újkori szó születése előtt már évezredekkel létezett az a közösségi létforma, amit ma államnak nevezünk, csak éppen időben és térben más és más módon nevezték.

A finnugor terminológiával viszont az a gond, hogy sem történetileg, sem régészetileg nem bizonyítható olyan nép vagy közösség létezése, amely az idők során a finnugor nyelvcsalád egy-egy ágára vált volna szét. Ha létezne egy ősnyelv, amit a finnugor nyelvek gyökerének tekinthetnénk, azt rekonstruálni is képesek lennénk, ám ezt nem tudjuk megtenni. Magyarul nincs egy „finnugor közös nevező”: a jelenkori egyezések vitathatatlanok, de lehetetlen megállapítani, hogy a történelem során ezek hogyan és mikor alakultak ki. Nem lehet nyomon követni, hogy a nyelv milyen szinteken (pl. a hangzókészlet vagy a szókészlet szintjén), milyen sebességgel változott, a régi korokból hiányoznak az összehasonlítható nyelvemlékek.

Vegyünk egy példát. Az 1055-ben kiadott tihanyi alapítólevél latin szövegébe több magyar kifejezés is beékelődött: leghíresebb a „feheru varu rea meneh hodu utu rea (Fehérvárra menő hadi útra)” összefüggő szövegemlék, amelyen nemcsak hangtani, szókészletbeli, hanem alaktani jelenségeket is lehet tanulmányozni. Mindezt persze csak óvatosan, hiszen a leírt latin betűk mellékjelek nélkül nagyon döcögősen adják vissza a kimondott magyar szavakat. Igen ám, csakhogy a XI. század közepéről nem rendelkezünk finn, lapp, vogul, osztják, mordvin, udmurt, stb. nyelvemlékekkel, így fogalmunk sincs, milyen állapotukat élték akkor az említett nyelvek. Nyelvemlékek híján pedig határtalan tér nyílik a találgatásra, a nyelvtörténeti (re)konstrukcióra! (És akkor még csak a nyelvekről beszéltünk, nem a nyelveket beszélő emberközösségekről.)

A nyelvcsaládfa levelei – „A finnugor nem volt, hanem lett” I.

Ha ez kicsit sok volt, vágjuk át a gubancot egy szemléletes példával. A finnugor elmélet a mai állapotokból kiindulva, matematikai modellekkel próbálja visszavezetni évezredek történelmét. Ez olyan, mintha a kezünkbe kapnánk fél tucat falevelet, amelyekből meg kellene állapítanunk, hogy adott fának merre hajlottak az ágai és hogyan nézett ki a törzs, egészen a gyökerekig. Egész egyszerűen lehetetlen – emeli ki Szabados György, aki László Gyula egy gondolatát idézi fel. A jeles régész azt vallotta, hogy a finnugor rokonság nem volt, hanem lett. Nyelvészek alkották tényszerű, de szinte csak a jelen időből dokumentálható egyezések alapján, de történetileg semmilyen más tudományág nem tudja alátámasztani.

Ugyancsak László Gyula volt az, aki a nyelv mögé elképzelte az embert is, így igyekezett választ találni a nyelvi egyezőség eredetére. Idézzük László Gyulát: „A nyelvészek egy része által mind a mai napig vallott feltevés a sűrűn egymásba ékelten élő ősnépről, amely később vándorútra kelt volna és szétszakadozott. A természeti népeket figyelő néprajztudomány egyértelműen tanítja, hogy sűrű népesség kis területre zsúfolva a halász-vadász életforma idején lehetetlenség. Egy nyolc-tíztagú család életben maradásához száz négyzetkilométernyi terület szükséges. Tegyük ehhez hozzá, hogy nem a térképre vetített 100 négyzetkilométerről van szó, mert ezek életfeltételeiket csak a folyók mentén és az azt kísérő erdősávban tudják megteremteni…”

Ismétlésként legtöbbünk tankönyveiből: a finnugor elmélet szerint az Ural nyugati lejtőjén élt egy közösség, amelyet urali nyelvcsaládnak nevezünk. Ebből a Krisztus előtti IV. évezredben levált a finnugor nyelvcsaládba tartozó közösség, ami legkésőbb Kr.e. 2000-ig ismét több ágra bomlott, majd egy szép, egyenes vonalon eljutunk a Kárpát-medencébe. Hangsúlyozzuk: sem az „őshazát”, sem a vándorlást, sem a szétválást nem bizonyítja semmi a jelenkori állapotból visszavezetett nyelvészeti „modellszámításokon” kívül. Túl azon, hogy a nyelvtörténet és a néptörténet fogalma összecsúszik, a régészet, a genetika, a történettudomány vagy nem lát rá erre a korszakra, vagy eredményeiből nem vonható le történeti, ethnogenetikai következtetés.

Közvetítő nyelv volt? – „A finnugor nem volt, hanem lett” II.
 

Térjünk vissza az életszerűséghez, és gondolkodjunk László Gyulával. A Krisztus előtti IV–III. évezredben az uráli nyelvcsalád feltételezett otthonában egyszerűen elképzelhetetlen a túlnépesedés és az ebből fakadó „szétrajzás”. A mai Svédország és Norvégia, Szibéria „magasságáról” beszélünk, tundráról, tajgáról: itt öt-hatezer éve életben lehetett maradni, de „túlszaporodni” nem. Abban az időben ilyesmi csak az ideális környezeti feltételeket nyújtó termékeny félhold, a mai Közel-Kelet területén volt lehetséges, ahol komoly birodalmak születtek, és az akkor ismert világot megrázó népvándorlások indultak ki.

Mégis, ha elvetjük a ma finnugornak nevezett népekkel való rokonságot, mi magyarázza a nyelvi megfeleléseket? Csak úgy, hogy létezhetett egy déli „ősnyelv” – csak történetünk szempontjából nevezhető délinek –, amelynek elemei kisugározhattak a népvándorlások vonalán. Lehetett ez egyfajta „közlekedő nyelv” is, amit egy közösség számarányának vagy kulturális színvonalának köszönhetően elterjedt, mint az európai katolikus középkorban a latin, vagy a mai globalizált jelenünkben az angol.

Ezek lenyomatai lehetnek a ma urálinak nevezett nyelvekben, de olyan alapvető dolgokat nem tudunk eldönteni, hogy vajon az „ősnyelvet” beszélő közösség költözött szét, vagy maga a nyelv hódította meg a népeket. Egyikre sincs bizonyíték, de az utóbbi feltevés életszerűbb, mert legalább számol azzal, hogy a nyelveket hús-vér emberek beszélték, akiknek élelem és ruha kellett az életben maradáshoz. Fentiek persze nem írják felül a nyelvi egyezéseket, de arra mindenképpen rávilágítanak, hogy a belőlük levont néptörténeti következtetések mennyire gyenge lábakon állnak. És ha megismételjük, hogy a nyelvészeten kívül egyetlen más, a magyar őstörténettel foglalkozó tudományág nem támasztja alá ezt az elméletet, lassan eljutunk addig a pontig, hogy alapjaiban kérdőjelezzük meg helyességét. Ma már a felelősen gondolkodó nyelvészek sem tesznek egyenlőségjelet a nyelvtörténet és az őstörténet közé.

Kritikus hangok a tudományon belül…

A finnugor eredetelmélet másfél évszázados dominanciája alatt természetesen kritikus hangok is hallatszottak, amelyek e nyelvi alapú eredetelmélet egy-egy részletét, illetve történeti, őstörténeti következtetéseit érintik. A nyelvészi őstörténészkedés kizárólagossága ellen már 1921-ben felemelte szavát Hóman Bálint: „abba nem nyugodhatunk bele, hogy történeti kérdések megoldásában a történeti források, s maga a történettudomány is egy más tudomány segédeszközének, segédtudományának alárendelt szerepét töltsék be… A történet- és nyelvtudomány egyenrangú tudományok, de kölcsönösen egymás segédtudományául is felhasználhatók. Az eredményes együttműködés legfontosabb előfeltétele azonban az, hogy a történeti kérdésekben a nyelvtudomány, a nyelviekben a történettudomány játssza a segédtudomány szerepét. Hunfalvyék ezt az irányító szempontot hagyták figyelmen kívül, midőn az őstörténet és honfoglalástörténet problémáit nyelvtudományi kérdésekként kezelték s a történettudományt a segédtudomány szerepére kárhoztatták.” Hómant, ezt a jelentős tudóst és kultúrpolitikust azonban 1945 és 1990 között csak halkan lehetett emlegetni Rendszerváltásunk „dicsősége”, hogy tudományos és politikai rehabilitációja máig nem következett be, ilyenformán nézetei sem hatottak.

… és azon kívül

1945 és 1990 között Magyarország szovjet megszállás alatt élt. Ez idő alatt az eredetkutatás inkább tűrt, mint támogatott kutatási irányt jelentett: ennek ellenére születtek komoly tudományos eredmények. És hogy miért maradt uralkodó szerepben a nyelvészeti alapú őstörténészkedés, s vele a finnugor eredetelmélet? Kézenfekvő rávágni erre, hogy ezt még a Habsburgok találták ki, s a szovjetek erőltették tovább, ám ez nem helytálló. Egyrészt azért, mert a Habsburgok nem foglalkoztak magyar eredetkutatással (más kérdés, hogy Hunfalvy Pál szorosabb kapcsolatot ápolt az osztrák titkosrendőrséggel, mint az egy tudóstól elvárható lenne…), másrészt azért, mert a Habsburgok bukásától számítva mintegy negyed évszázadon keresztül Magyarország független állam volt, harmadrészt azért, mert a Szovjetunió az uráli népeket is elnyomta.

Itt igazából a XIX. századra uralkodóvá vált „nyelvében él a nemzet” gondolatot kell „gyanúsítani”. Ebből ugyanis az a tévhit eredt, hogy aki egy nyelv történetét vizsgálja, az egyszersmind egy nép történetében is illetékes. Mindehhez hozzájárult még a darwinista családfa-modell mint tudományos paradigma divattá válása. Talán különös, de külső tényezők is konzerválták a finnugor eredetelméletet – véli Szabados. Ezeket a külső tényezőket főként az emigrációs magyarok körében jelentkező elképzelések jelentették. Egyes műkedvelő nyelvészek nyelvi felvértezettség nélkül nyilvánítottak véleményt nyelvtörténeti és néptörténeti kérdésekben. Például a sumer–magyar rokonítás hívei nem nagyon látogatták az ókortudományi kurzusokat, pedig ezt a világ több egyetemén megtehették volna. Vagyis nem jelentettek tudományos kihívást a finnugor elmélet számára, amely így nem kényszerült arra, hogy jórészt XIX. századi módszereit gyökeresen megújítsa.

Ez a kényelmesség azonban társadalmi szinten bosszulta meg magát. 1990 után, amikor itthon felszabadult a könyvpiac, és ismertté váltak az emigráns szerzők, a kommunizmussal való radikális szembenállásuk sokak számára vonzóvá tette nézeteiket, anélkül, hogy e nézetek tudományos értékét mérlegelték volna. A hangzatos sumer, egyiptomi, atlantiszi, stb. őselméletek nemcsak a „hivatalos” tudománynál voltak érdekesebbek, hanem az „ellenzéki” tudományosság hazai képviselőinél is, akik közül László Gyula mellett Dümmerth Dezső emelendő ki. Sokakat viszont a harsány „elméletek” elriasztottak az eredettörténeti érdeklődéstől, így sokan érzéketlenné váltak saját nemzetük régmúltja iránt, ami nagy baj.

És a jövő?

Az interjú elején felmerült, hogy az egyszemélyes őstörténészkedés ideje végleg lejárt. Az eredet kutatása egyre inkább a tudományágak közös gondolkodását jelenti, mivel az ismeretek specializációja messze meghaladta az egyén teherbíró képességét. Az a tény, hogy ez a kérdés jó ideje tudományközivé nőtt, ha lehet, még elevenebb állapotban tartja a róla folytatott elmélkedést, vitákat. Mi tartozik ebből a finnugor témához? Nem nehéz megjósolni, hogy a nyelvészet, és ennélfogva a finnugrisztika kisebb szerepet fog játszani. Miért is? A válaszhoz egy neves kelet-kutató nyelvész-történészt idéz Szabados György. A 95. életévében nemrég elhunyt Sinor Dénes eszmefuttatása ezt tartalmazza: „Ideiglenesen tegyük fel, hogy volt egyszer egy finnugor, avagy éppenséggel uráli ősnyelv (Ursprache). Mármost ki beszélte a finnugor, avagy uráli ősnyelvet? A válasz egyszerű, ismeretes és számos műben olvasható: a finnugor ősnép (Urvolk) beszélte az egyiket, az uráli ősnép a másikat. De ez az Urvolk honnan származott? De facto azért találtuk ki ezeket a nem létező népeket, hogy legyen kivel beszéltetni a nem létező ősnyelveket… A nyelvészet fontos az írásos emlékek egy részének megfejtésében, és összehasonlító válfajában különböző népek kapcsolatát, vagy akár rokonságát is ki tudja mutatni. Gyenge oldala, hogy – írásos emlékek nélkül – nem képes egy nyelvet egy néppel, egy archeológiai lelettel vagy egy kultúrával egyeztetni. Az időmeghatározás a történelem egyik döntően fontos feladata és erre – az írásos emlékek előtti időkre vonatkozóan – az összehasonlító nyelvészet képtelen. A nyelvi változások gyorsasága kiszámíthatatlan: néha lassan, folyamatosan, néha ugrásszerűen történnek. Például a normann hódítás nyomán az angol nyelv hatalmas átalakuláson ment keresztül. Az ősnyelv egy elmeszülemény, amelyben már egyre kevesebben hisznek. Nemsokára a diákkoromban divatos életföldrajz sorsára fog jutni, de addig is bízvást állíthatjuk, hogy az őstörténetkutatásban nem játszik többé szerepet.”

forrás és szerző : fn.hu / Bihari Dániel

Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.