Oszsza meg másokkal is

Önmagában véve az is óriási bravúr volt, hogy Lengyel Béla, a Királyi Magyar Honvédség altábornagya egyáltalán papírra tudta vetni az emlékeit. Mindez az 1980-as években történt, s amikor a tábornok írni kezdett, már 85 éves volt. Három évig tartott a nagy munka, amihez semmilyen jegyzet, korábban készült skicc vagy vázlat, sem hiteles, a második világháború idején keletkezett dokumentum nem állt rendelkezésére. Fejből írt mindent.
 

Lengyel Béla (napszemüvegben) tábornokok között, az 1940-es erdélyi bevonulás előtt
(Forrás: Európa Forgószélben)
 

Mindez azért érdekes, mert jól jellemzi azt a testi és szellemi állapotot, amely Lengyel fegyelmezett életének és életvitelének egyenes következménye. No de honnan is eredt ez a fegyelmezettség? A tábornok 1897-ben született Szarvason, édesapja ügyvéd és földbirtokos volt, édesanyja pedig a szarvasi társasági és kulturális élet központjává tette a családi kúriát. A táborok gyermekkora magától értetődő szigorúságban telt, nyilván a nyelv- és zeneórák, valamint az úri etikett szabta keretek között. De sokat játszadozott a birtok tanyasi gyerekeivel is. Ezek a pajtáskodások később értékes reflexeket alakítottak ki benne, hiszen a már magasabb tiszti rendfokozatokat viselő Lengyel Bélát nyitott, a legénység sorsával is sokat törődő katonai elöljárónak ismerték. Ráadásul ezekben a játékokban és csínytevésekben megtanult szlovákul is.

Varsói szolgálat

A tábornok Európa forgószelében című életrajzi írása precíz munkának tűnik, kellő részletességgel tárgyalja egy katonai pályafutás fontosabb állomásait, az első világháború harcai¬tól egészen Magyarország második világháborús vereségéig. Sőt tovább! Hiszen ír azokról az időkről is, amikor megjárta a hírhedt Katonapolitikai Osztály pincéjét, a pestvidéki fogházat, ír a Népbíróságon lezajlott tárgyalásáról, de ír 1956-ról is, amikor egy segélyszervezet, a First Aid for Hungary szolgálatában az osztrák határon segítette a levert forradalom menekülőit. E hosszú pályafutás kétségtelenül legérdekesebb része az, amikor Lengyel Béla 1934-től 1939-ig magyar katonai attasé volt Varsóban. „Egy Lengyel lesz legjobb Lengyelországba!” – tréfálkoztak felettesei, ez a szolgálat azonban nagyon komolyra és tartalmasra sikeredett. A könyvből ugyanis kitűnik, hogy a tábornok a lengyel politika és gazdasági-társadalmi élet nagy ismerőjévé vált szolgálata alatt. Egyik legérdekesebb okfejtése abban áll, hogy a korábban háromfelé szakított Lengyelország mennyire nem volt egységes: hiszen más és más kulturális szokásokat vettek fel, más és más reflexek alakultak ki azokban a lengyelekben, akik a német, az osztrák vagy az orosz korona uralma alatt éltek.
 

Hiába következett be az 1918-as lengyel egyesítés, az erős kezű politikusra, Pilsudski marsallra és az ő erejére, bátorságára volt szükség ahhoz, hogy Lengyelország szerteszakított részei ne csak fizikailag, hanem lelkileg is újra egymáshoz illeszkedjenek. A tábornok mélyrehatóan elemzi Varsó külpolitikáját is, benne azt a megnemtámadási szerződést, amelyet 1934-ben kötött Pilsudski Hitlerrel, s amelyet egy másik egyezmény követett nem sokkal ezután – Sztálinnal.

Lengyel Béla katonaember, sokat ír hát visszaemlékezéseiben a lengyel hadseregről s annak gyors fejlesztéséről is. De kiderül, hogy a nagy tempó ellenére is sikerült nagyjából motorizálni a lengyel hadsereget, amely tekintélyes létszámú volt ugyan, de technikai értelemben messze elmaradt a német haderőtől. A tábornok visszaemlékezéseiből egyértelműen kiderül, hogy a lengyel–magyar kapcsolatok sokkal bonyolultabbak voltak, mint ahogy azt a magyar kiadású történelemkönyvek írják. Egyrészt Lengyel Béla naprakész információkkal rendelkezett Varsóban a legfontosabb világpolitikai kérdésekkel kapcsolatosan. Kiderült, hogy a lengyel vezérkar, vagyis a Stab Glówny, valamint a lengyel felderítés és elhárítás nagyon sok információt osztott meg a magyarokkal, és ez fordítva is igaz volt. Másrészt közös katonai akciók is szóba kerültek, például 1938-ban, Kárpátalja „pacifikálásakor”. A lengyel politikai és katonai vezetés felajánlotta baráti beavatkozását a sok gondot okozó Szics-gárda megfékezéséhez. Lengyel Béla leírja, hogy a kárpátaljai harcokba egyébként a szlovák légierő is beavatkozott, természetesen nem a magyarok oldalán. Furcsa és különös, de a lengyel vezérkar arról értesítette a magyar politikai és katonai vezetést, hogy titokban Németország is támogatja a Szics-gárda tevékenységét. A budapesti vezetés ezt azonban nem hitte el, Lengyel Béla viszont bízott a lengyelekben, s ahogy írja, később bebizonyosodott, hogy nagyon is pontos információt adtak.

A németekről csak annyit e helyütt, hogy a tábornok mindig is úgy gondolta, „ne menjünk túlságosan mélyre a németbarátságunkkal, használjuk ki a nekünk kedvező szeleket, és ne égessük fel magunk mögött a hidakat! Vagyis gazdaságilag adjunk nekik mindent, politikailag keveset, katonailag semmit!” Érzékelte tehát a németek és a lengyelek közötti feszültséget, s maga is úgy vélte, Hitler támadni fog. 1939 nyarán javasolta Horthy Miklósnak, hogy alakítani kellene egy önkéntesekből álló légiót, amely Bem József nevét viselné, s a német támadás esetén beavatkozna a harcokba a lengyelek oldalán. A kormányzó nem zárkózott el az ötlettől.

Az ötödik hadoszlop

Visszaemlékezéseiben a tábornok nem csinál titkot abból, hogy ellenezte Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen. Úgy tűnik, ő mindenekelőtt Bárdossy László miniszterelnököt hibáztatta ezért, akit véleménye szerint 1941 nyarán fel kellett volna menteni. Egyébként azt írja Bárdossyról, hogy briliáns észjárású diplomata és politikus volt, de a hirtelen döntések embereként nem tűrte az ellenvéleményeket, s a szakértőket mindig leintette.

Roppant érdekes esetet ír le ezekből az időkből, ő maga a Honvédelmi Minisztérium 10. osztályát vezette ekkor, és nagyon sok úgynevezett népi német kereste meg, kérve őt, hogy beszélje le fiaikat az SS-be való jelentkezésről. Legyenek katonák, de akárcsak apjuk és nagyapjuk az első világháborúban, szolgáljanak ők is magyar alakulatokban.

Függetlenül attól, hogy milyen magasabb parancsnoki beosztásokat töltött be Lengyel, a csapatok közelében szeretett lenni. Harc közben is. Jól ismerte a magyar tisztikart s természetesen a tábornokokat is. Úgy látta, jelentős részük kifejezetten németbarát. Már csak azért is, mert közülük számosan német származá¬súak voltak, legtöbbjük csak az 1930-as években magyarosította a nevét. Ezzel azt érzékelteti, hogy ez a katonai kör afféle ötödik hadoszlopként működött a magyar felső vezetésben, néha nyíltan ellenállva s elszabotálva bizonyos intézkedéseket, gyakrabban viszont titokban hiúsítva meg azokat a katonai és politikai lépéseket, amelyek kifejezetten magyar érdekeket és csakis azokat szolgáltak volna.

Horthyt könyvében kifejezetten magyar érzelmű vezetőként ábrázolja, de mindig szem előtt tartja annak a német orientációjú politikai és katonai körnek a tevékenységét, amely igyekezett körülvenni és befolyásolni a kormányzót. Ebben a megközelítésben tárgyalja a meghiúsult magyar kiugrási kísérletet is. Nem véletlenül adta a könyv egyik fejezetének a címet: Náci német világ Magyarországon.

Lengyel Béla mint tábornok a harctéren is alapvetően „magyar katona, magyar parancsnok” maradt, folyamatosan vitázva, perlekedve a magukat felsőbbrendűnek, kiválóbb katonának érző németekkel, valamint a németekhez húzó feljebbvalóival. Talán ezért is igyekeztek oly sokáig elfelejteni őt a magyar történészek – tisztelet a kivételeknek! –, ezért sem kerülhetett az alakja előtérbe. A függetlenség, pontosabban a nemzeti függetlenség ilyen értelmű gondolatának nemcsak akkor volt megdöbbentően kevés barátja a politikai elitben, hanem ma sem. Arról nem is beszélve, hogy napjainkban ugyanúgy léteznek – de nem ugyanazok! – az úgynevezett ötödik hadoszlo¬pok, amelyek ilyen-olyan módon, de erőteljesen befolyásolják a politikai döntéshozókat.

A Katpol pincéjében

Bár majd minden mozzanat fontos Lengyel Béla második világháborús tevékenységében, ide értve az ország trianoni határain vagy éppen a Duna–Tisza közén vívott harcokat is, az egyik legérdekesebb momentum az, amikor a tábornok újra visszakerül lengyel földre. Immár megszállóként s mint a II. magyar tartalékhadtest parancsnoka. Ekkor Varsó mellett összeköttetésbe került a lengyel felkelés vezetésével, például Tadeusz Bor-Komorowski tábornokkal. A kapcsolatot egyfelől jól jellemzi, hogy miután egy utánpótlást szállító magyar szekeret megtámadtak a lengyelek, s két honvéd meghalt, a felkelés vezetése bocsánatot kért. A honvédség eközben lőszert és egyéb felszereléseket, például kötszereket igyekezett átadni titokban a lengyeleknek. A németek gyanút fogtak a segélyezésekkel kapcsolatosan, innentől kezdve tehát Lengyel Béla magas katonai posztja ellenére is az életével játszott. De sohasem csinált titkot abból, hogy a németek melletti végső kitartást értelmetlennek látta.

Lengyel Béla végül is Nyugaton fejezte be a háborút, s az amerikai katonai hatóságok 1946-ban hazaszállították. Megszökhetett volna a Magyarország felé guruló vonatról, ahogy tették ezt oly sokan, kihasználva az amerikai őrség lazaságát, de ő hazajött. A Katonapolitikai Osztály fogdájába került, éppen abba az épületbe, ahol 1940-ben a Gyorshadtest vezérkari főnökeként szolgált. Ezúttal levágták a rendfokozati jelvé¬nyeit, s mint hadtestparancsnokot szinte automatikusan vád alá vonták. Megjárta a pestvidéki fogházat is, amikor pedig feltételesen szabadlábra helyezték, kint, az utcán elénekelte magában a Himnuszt. Két napig tartott a népbírósági főtárgyalás, amelyen őt is meghallgatták, s végül felmentették. Még ott lehetett az utolsó Szent István-napon, 1948. augusztus 20-án. Ugyanebben az évben, október végén Nyugatra távozott feleségével együtt. Utolsó nagy ténykedése az 1956-os forradalom menekültjeinek segítése volt. 1988-ban halt meg Grazban.

________________________________________ A magyarok háborúja

Lengyel Béla tehetséges katonaként tűnt ki. Talán nem lehet véletlen, hogy a Királyi Magyar Honvédség legfiatalabb tábornoka volt annak idején. Könyvének Visszatekintés című fejezetéből kiderül, hogy pontosan és jól látta a világ politikai eseményeit és Magyarország helyzetét. Véleménye szerint a háború 1939-es nyitányához képest későn kezdődött meg a honvédség szervezetének teljes körű kiépítése és felfegyverzése. Legalább öt évre lett volna szükség ahhoz, hogy a korábbi zsoldosrendszert felváltsa a sorozott katonai erő, s hogy ezt kellőképpen ki is tudják képezni. Fenntartotta azt a véleményét is, amely szerint a Királyi Magyar Honvédséget csak a Trianonban elcsatolt területek visszafoglalásáért lehetett volna sikert remélve bevetni, a magyar katonának nem volt keresnivalójuk a távoli Donnál. Mindemellett úgy vélte, Magyarországnak békés tárgyalások útján kell visszaszereznie elvesztetett területeit s az ott rekedt magyarságot. Hogy ez nagyrészt sikerült is, azt elsősorban Horthy Miklós érdemeinek és politikájának tudja be. De megemlíti azt is, hogy 1944-ben a kiugrási kísérlet idejére a kormányzó elveszítette korábbi tekintélyét, főleg a németbarát katonai elit tagjai között, akik ekkor már nem is hajtották végre a parancsait. Lengyel Béla szerint ezen a ponton vesztette el végképp Magyarország a háborút. Mindenekelőtt a maga háborúját. (MH)

forrás és szerző : magyarhirlap.hu / Sinkovics Ferenc


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.