Akinek totális hatalmi igényei vannak, sohasem érezheti biztonságban magát. Orbán Viktor és pártja sem. A gyenge ellenzék leggyengébb pártjának legkevésbé sem erős népszavazási kezdeményezése is elég hozzá, hogy ijedtükben összetörvénykezzék magukat.
 

Oszsza meg másokkal is

A részletekkel most ne foglalkozzunk: a lényeg az, hogy eltörlik a véleménynyilvánító népszavazást, a kötelező erejű pedig csak akkor lenne érvényes, ha a választópolgároknak legalább a fele érvényesen szavazna. Ha ez eddig is így lett volna, akkor most nem lennénk tagjai sem a NATO-nak, sem az Európai Uniónak, és nem lett volna érvényes az a népszavazás sem, amellyel a Fidesz 2008-ban megbénította a Gyurcsány-kormányt és szétverte a kormánykoalíciót.

Kampányláda 2003-ból
Fotó: Domaniczky Tivadar
 

Ezentúl az igenek érvényes győzelmét segítené elő, aki elmenne nemmel szavazni. A sajátjával ellentétes álláspontot támogatná, mert hozzájárulna a népszavazás érvényességéhez. Ilyen bolond nem lesz, de legalábbis nagyon kevés. Ez pedig azt jelenti, hogy egy népszavazás csak akkor győzhetne, ha a kezdeményezők meg tudnák győzni a választópolgárok felét, nagyjából négymillió embert, hogy menjen el, és szavazzon igennel. Erre igazi tét esetén soha nem volt még példa. Akkor sem, amikor Orbán Viktor szerint az össznemzeti összefogás példátlan volt. A törvénymódosítás gyakorlatilag kiveszi a polgárok kezéből a népszavazás eszközét, azt, amire 2008. már cius 10-én az Országgyűlésben Orbán Viktor azt mondta, hogy „az erőszakmentes népi mozgalmak legmagasabb rendű formája”. Én ezt olyan nagyon nem bánom, mert Orbán Viktor idézett állításával sohasem értettem egyet. De Orbán Viktor még bánni fogja.

A jelenkori magyar népszavazás-történet 1989. június 15-én kezdődik. Ekkor szavazza meg még a pártállami parlament a népszavazási törvényt. Nem úgy, mint az év őszén az alkotmányt, tehát nem az ellenzékkel való megállapodás betűi szerint, hanem úgy, ahogy az állampárt diktálja. A népszavazás érvényessége tekintetében lényegében ez a szabályozás maradt érvényben 1997-ig, és ezt akarja a Fidesz visszahozni most. 1989 őszén megrendezték az úgynevezett négyigenes népszavazást.

Ekkor fordult elő utoljára, hogy egy népszavazásra feltett kérdésre a választópolgárok több mint fele igent mondott. Rögtön háromra is, de egyiknek sem volt már tétje, mert a népszavazás elérkeztéig részben okafogyottá váltak (a munkásőrség feloszlatása és a párt kivonulása a munkahelyekről), részben okafogyottnak tűntek (az MSZMP elszámolása a vagyonával). Az igazán lényeges kérdésre, ami megakadályozta az utódpártot és vezérét, Pozsgay Imrét abban, hogy közvetlen elnökválasztással súlyos hatalmi pozícióhoz jusson, az összes választópolgár 29,43 százaléka mondott igent és 28,98 százaléka nemet.

A legitimitási válságban lévő utódpárt nem hirdethette meg a népszavazás bojkottját, az MDF pedig nem állhatott mellé. Egyik sem hitte igazán, hogy többségben lehetnek azok, akik lemondanak a közvetlen elnökválasztás lehetőségéről, a választópolgárokat pedig a demokratikus, szabad véleménynyilvánítás legelső lehetősége olyan arányban vonzotta a választófülkébe, mint azután népszavazáson soha többé. A csillagoknak ez az egészen rendkívüli, soha meg nem ismétlődő együttállása tette eredményessé a népszavazást a pártállam által megszabott és a Fidesz által most visszaállítani szándékozott feltételek mellett. 1990-ben az MSZP népszavazással óhajtotta visszahozni a közvetlen elnökválasztást. Nagyon alacsony, 14 százalékos részvétel mellett a népszavazók túlnyomó többsége igent mondott erre, de persze hiába.

1997-ben az érvényességi szabályok megváltoztak, de nem azért, mert az MSZP–SZDSZ kormánykoalíció ki akarta venni ezt a fegyvert az ellenzék kezéből. Persze akarta, de másképp. Beelőzte, megkontrázta az ellenzéknek a földtulajdonnal kapcsolatos népszavazási kezdeményezését, amiért a kormánykoalíciót az Alkotmánybíróság igen helyesen el is marasztalta.

Az ellenzék joggal háborodott fel ezen, de egyúttal az is nyilvánvalóvá vált: mindenki tudja, hogy népszavazással bármit és bárminek az ellenkezőjét meg lehet szavaztatni, az eredmény csak attól függ, ki kérdez és hogyan. Például: Kívánja-e Ön, hogy kolbászból legyen a kerítés? Kívánja-e Ön, hogy ne finanszírozzák adójának megemelésével polgártársai és a hazánkba látogató külföldiek korlátlan kolbászfogyasztását? Kálmán László nyelvész egy évtizeddel később ilyesféle ellenkérdésekkel mutatta ki a Fidesz „szociális” népszavazási kezdeményezésének az álságosságát.
 

 

Az érvényességi szabályokat az 1997. július elsején elfogadott alkotmánymódosítással változtatták meg, éppenséggel úgy, hogy könnyebb legyen a kezdeményezők dolga, az eredményességhez legyen elég a választópolgárok több mint negyedének egyirányú szavazata, ne kelljen hozzá több mint ötvenszázalékos részvétel. Persze a kormánytöbbség nem az ellenzék kedvébe akart járni, hanem attól félt, hogy a NATO-ról szóló népszavazás máskülönben eredménytelen lesz. Az is lett volna, mert az ötvenszázalékos részvételhez hiányzott néhány tizedszázalék. (Ez az alkotmánymódosítás sem volt kóser, kizárólag a kétharmados többséggel rendelkező kormánypárti frakciók szavazták meg az ellenzék egységes tiltakozása ellenére.

Az ellenzéknek nem a népszavazási szabályok módosításával volt baja, hisz az nekik éppenhogy nem ártott, hanem az alkotmánymódosítás egyéb elemeivel, de legfőképpen azzal, hogy a kormánykoalíció felrúgta azt a megállapodást, miszerint a ciklus végéig csak olyan alkotmánymódosítást fogadnak el, amiben az Országgyűlés hat pártja közül öt egyetért. Áder János kiváltképp hevesen óvta a kormánykoalíciót attól, hogy „napi politikai érdekeinek rendelje alá az alkotmánymódosítást”.)

A régi (és a most tervezett) szabályok szerint az Európai Unióról szóló 2003-as népszavazás úgyszintén eredménytelen lett volna, nagyjából 350 ezer szavazat hiányzott az ötvenszázalékos részvételhez, pedig a kormány még a Szabó családot is bevásárolta a kampányba.

2004-ben az állampolgárságról és a kórház-privatizációról szóló népszavazás még a könnyített szabályok szerint is eredménytelen volt. A kórházak esetében kevés, az állampolgárság esetében sok hiányzott a 25 százalékhoz. Ráadásul a letelepedés nélkül, etnikai alapon osztogatott állampolgárság ötletére majdnem annyian mondtak nemet, mint igent, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a társadalomban a kezdeményezés ellenzői voltak többségben, hiszen a kezdeményezéssel egyetértők részvételi hajlandósága sokkal nagyobb, mint az egyet nem értőké. Áder János azonban a népszavazás másnapján az Országgyűlésben úgy tett, mintha ezt nem tudná: „Miniszterelnök Úr! Ne ravaszkodjon! Ne ravaszkodjon! Segítek számolni: az 1,5 millió több vagy kevesebb, mint az 1,4 millió? Szerintem több. Az 1,9 millió több vagy kevesebb, mint az 1 millió? Szerintem több. Úgyhogy azt a vitát, hogy az igenek vagy a nemek jutottak többségre, nem érdemes folytatni, mert egyértelmű és világos a választások tegnapi eredménye: az igenek többségben voltak. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy jogilag kötelező erejű döntés nem született.”

Ezen az alapon persze az MSZP 1990-es kezdeményezésének totális kudarcát még sokkal inkább lehet úgy értelmezni, hogy a kezdeményezők mellett állt a többség, hiszen akkor éppen hatszor annyian mondtak igent, mint nemet, s 900 ezer bizony több, mint a 150 ezer. De bármilyen abszurd is ez az értelmezés, a Fidesz a tavalyi választások után erre a „többségre” hivatkozva állította, hogy bármint esedeznek a szlovákiai magyarok politikai szervezetei, bármennyit árt ez nekik, muszáj a kormánynak haladéktalanul, egyetlen perc késedelem nélkül biztosítani a magyar állampolgárságot azon magyarok számára, akik nem kívánnak Magyarországon élni.

2008. március 9-én tartották a népszavazást a vizitdíjról, a tandíjról és a kórházi napidíjról. Az MSZP–SZDSZ-koalíció ekkor szaladt bele a késbe, amit jó egy évtizeddel azelőtt, az 1997-es alkotmánymódosítással kikészített. A választópolgárok 41-42 százaléka, a részt vevők 82-84 százaléka igent mondott arra, hogy ne kelljen fizetni se ilyen díjat, se olyat, és ne boldogítsa őket tovább Gyurcsány és kormánya. „A tegnapi győzelem a magyarok önbecsülésének diadala is. Március 9-e a mi számunkra az önbecsülés napja. Ilyen összefogás Magyarországon a rendszerváltoztatás óta még nem volt” – mondta Orbán Viktor másnap a parlamentben. „...a nép szava Isten szava, ami egy demokráciában azt jelenti, hogy a nép döntése kötelezi a hatalmat” –tette hozzá Semjén Zsolt. Nos, az „önbecsülés” ilyetén „diadala”, az ilyen példátlan „összefogás” bizony kevés lenne ahhoz, hogy a nép, vagyis az Isten szava kötelezze a hatalmat, ha azt a Fidesz gyakorolja. Hiszen az érvényes szavazatok száma a napidíj és a tandíj esetében egészen minimális mértékben, de ötven százalék alatt volt, a vizitdíj esetében volt csak –ugyancsak minimális mértékben – fölötte. (Az 50,4 százalékos részvételi arányból még lejönnek az érvénytelen szavazatok.)

De persze, ha a most bevezetni kívánt szabályok lettek volna érvényben, akkor nem ezen a néhány szavazaton múlott volna az érvényesség, hanem több százezer hiányzott volna hozzá, hiszen abból a több mint hatszázezer választópolgárból, akik nem voltak restek elmenni a szavazóhelyiségbe, hogy dacból és reménytelenül, de nemet mondjanak, csak az elmebetegek vettek volna részt a népszavazáson azért, hogy az eredményességének az esélyét növeljék.

A Fidesz minden neki nem tetsző, érdekeit sértő joghasználatra jogmegvonással válaszol. Annak a bolsevista logikának a jegyében, miszerint minden jogot csak az ország érdekeinek megfele lően lehet használni, az ország érdekét pedig mi határozzuk meg. Ennek a logikának a vak automatizmusa vezet most a népszavazási szabályok megváltoztatásához. Ám az eddigiekkel ellentétben ez a lépés nem lenne kedvezőtlen a demokráciára nézve.

A kormányzás nagyon bonyolult és összetett tevékenység, az elemei szorosan összefüggenek egymással, folyamatai évek során húzódnak át. A rá való felhatalmazásból tehát nem lehet csak úgy kivenni elemeket, nem lehet belőle elvenni éveket, amikor a négyéves ciklus is nagyon szoros. A demokratikus kormányzati felhatalmazással a mindenféle részkérdésben rendezgetett népszavazások nem férnek össze. Ezt a pártok kormányon érteni szokták, ellenzékben elfelejtik. A Fidesz azonban hiába felejti majd, itt hagyja maga mögött a törvényt, mellyel megköti ellenzéki önmaga kezét. Úgyis lesz neki keze rengeteg. Eddig mással sem foglalkozott, minthogy gyarapítsa azoknak az eszközöknek a számát, amelyekkel bukása esetén kormányozhatatlanná tudja tenni az országot. Most ebből az eszköztárból kidobott egy veszélyes fegyvert. Ne sajnáljuk.

forrás és szerző : nol.hu / Révész Sándor


Az eredeti írás itt olvasható

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.