Oszsza meg másokkal is

Ami az átalakítást illeti, sajnos egyáltalán nem győzött meg. Sem a megelőző állapothoz képest, sem attól függetlenül. Kétségtelen, hogy maga az éttermi (beleértve a söröző) rész felújítva szebb, tisztább, rendezettebb, bár a töményen magyaros, Mátyás királyos, történelmi falfestészet ellenére sem tagadhatja le, hogy eredetileg német sörháznak épült, és tulajdonképpen ma is inkább délnémet "Bierhalle" hangulatot ad, vagy éppen egy "Rathauskeller"-ben érzem magam.

A mosdókban viszont (szemet és hangulatot zavaróan) inkább a szocreál kor, minőség, ízlés és stílus maradt. Lehet, hogy itt már elfogyott a pénz. A fogadószinten viszont a pénzen kívül még a figyelem is elfogyhatott, mert ott meg a legvadabb idők Kelet-Németországát véltem felfedezni. A halványzöld mozaik ott is leginkább egy strandra emlékeztet. Már amellett, hogy a látványon kívül az egész - döbbenetesen nagyméretű, üres és kihasználatlan - fogadótér funkciójának kitalálására sem maradt kreativitás. Összességében tehát csak a zavaros, sőt látványos összevisszaság következetes.

Maga a vacsoraélmény is elég ellentmondásos. Azért nevezem élménynek, mert itt nyilvánvalóan egész estés, mindenre kiterjedő szórakoztató andalítást akarnak nyújtani, melyben maga az étkezés csak egy elem a környezet, a hangulat, a zene, a műsor, azaz az egész összművészeti produkció keretében. A produkció egyébként igazán nem is rossz. Van benne ének, zene tánc, népszerű, világhírű, örökzöld számok, látványos kosztümök, és minden, ami szem szájnak ingere. Különösen a tömegturizmus keretében érkező nagyon átlagérdeklődésű, nagyon átlagkülföldieknek. Bár bevallom, nekem nem esetem az ilyesmi, elismerem, amit kapnak, a maguk műfajában színvonalasan kapják. Még a - minden stílusban - jól teljesítő, egész estét betöltő zenekar is tökéletes kiegészítő.

Az étlap erősen hagyományos, magyaros, és nem is állítja magáról, hogy modern, könnyű, vagy, hogy zseniálisan "újragondolt" volna bármit is. A legnagyobb elfogultsággal sem állíthatom, hogy a konyha művészien teljesítene, ám rendes iparos munkának teljesen megfelel. De nincs is ezzel semmi gond, ilyen is kell, sőt szerethető is. Illetve igazán szerethető lenne, ha a konyhai teljesítmény nem hullámzana, hanem egyszerűen csak végig azon a jó iparos szinten maradna, melyről sok fogásnál (vagy legalább a tányér egy részén) kiderült, hogy képes rá.

A "dunai pontyhalászlé belsőségekkel csészében", és a "klasszikus marhagulyás" egyaránt kitűnő. A "tavaszi fehérspárga leves vajas galuskával" már inkább csak közepes. A "reneszánsz töltött húsos derelye fokhagymás-erdei gombás tejfölmártással" viszont már egyenesen gyenge. Tölteléke alig ízesített, és száraz, (egy igazi, friss empanada mellett labdába sem rúghatna), a mártás meg durva ízesítésű, és erősen túltejfölözött volt.

És innentől kezdve sajnos már minden tálon tapasztaltunk valami zavaró ellentmondást. A "vörösboros vaddisznóragu rókagombás burgonyagombóccal" esetében nagyszerű ragut élvezhettünk volna, ha a körete nem úszik olyan mennyiségű zsiradékban, mely megzavarja az összhatást. A "klasszikus borjúpörkölt kemencében sült túrós csuszával" is kitűnően sikerült, sőt a köret ötletét külön meg is dicsérnénk, ha a csuszában lett volna elég ízadó túró, és némi - szintén nélkülözhetetlen - pörc is.

Az "erdélyi töltött káposzta fokhagymás karajfalattal és házi grillkolbásszal" nevű fogás kapcsán szintén hozsannáznánk, ha annak az összes nagyszerű alkatrésze mellett a tölteléke nem olyan, mintha ízesítetlen döngölt kenyérből készült volna. A "hátszínlángos szalonnás sült hagymával, pirított burgonyával és fokhagymás majonézes zöldsalátával" is csak magasztalást érdemel, de maradéktalan örömünket sajnos elrontotta az az apró tény, hogy a hozzá étlapilag ígért salátát simán elfeledték kihozni.

Az igazán hagyományos édességkínálat sem szerepelt másképpen. A "somlói galuska", életünk egyik leggyengébb darabjának bizonyult. Bár elegánsan és újszerűen tálalták, száraz piskótából állt, a krémes részek pedig csak nyomokban fordultak elő, és azokat is szívesebben feledném... A "Gundel palacsinta rummal flambírozva" viszont életünk egyik legtöményebb, nyomasztóan legsúlyosabb példánya volt. A legjobban sikerült édesség a "sült túrófelfújt csokoládés meggyel" volt, azaz annak a nagyszerű könnyű és jóízű túrófelfújtja, mert mellette a csokoládés meggy sajnos inkább konyhai tévedésnek minősíthető. Rossz minőségű és állagú csokoládé mousse és egyáltalán nem jobb meggybefőtt keverékéből ugyanis nem valami izgalmasan újszerű csoda kerekedett ki, hanem lehangoló, savanyú, barna kenőcs. Az egyetlen desszert, melyet nem kell kritikával is illetni, sőt maradéktalanul dicsérhető, a "bourbon vaníliás mákparfé fehér kávémártással" volt.

Fenntartások nélkül sajnos a kiszolgálást sem dicsérhetem. Tény, hogy a vendégtérben állandóan igen nagy létszámú személyzet nyüzsgött. Tény azonban az is, hogy az asztalunknál - számunkra sajnos nem felismerhető logika szerint, vagy talán egyszerű rendszertelenségből - szinte mindegyikükkel volt szerencsénk találkozni. Már megjegyezni sem tudtuk hányan szolgáltak fel vagy ki, de mégsem akadt egyetlen egy ember, aki a társaságunkat saját vendégeinek tekintette volna. Kétségtelen, hogy (végül is) mindent (előbb utóbb) megkaptunk, de ezzel együtt elég gyakran éreztük magunkat kissé elfeledettnek, elhagyatottnak. És tegyük hozzá a hangulathoz: kissé mintha egy rideg és személytelen idegenforgalmi nagyüzem futószalagján lettünk volna (szükséges, de nem feltétlenül szeretnivaló, vagy legalább figyelemre méltó) kellékek.

Ennek megfelelően én sem állíthatom, hogy megszerettük a helyet, a stílusát, hangulatát, vagy akár a konyháját, azonban tárgyszerűen el kell ismernem, hogy a (csekély mennyiségű borral, és a 10%-os szervízdíjjal együtt) fejenkénti kb. 9000 Ft-os számla, ha a vacsoráért nem is, de a kiadós esztrádműsort is beleszámítva talán elfogadható. Egyébként is minden nagyvárosban kell egy ilyen hely (is).

Mikor menjünk?

Talán akkor, ha busszal érkező külföldi turisták vagyunk, vagy hazaiként is hajlamosak vagyunk egyszer-egyszer belemagyarodni az éjszakába.

Mátyás Pince Étterem
1056 Budapest, Március 15. tér 7.

forrás és szerző : stop / dr.ink


Az eredeti írás itt olvasható

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.