Oszsza meg másokkal is

Nem jósolni fogok, csak leírok pár lehetőséget, amik kimaradnak a jóslatokból – pedig a dolgok jelen állásából legalább annyi eséllyel következnek, mint a szokásos tippek. De előbb nézzük, mi a dolgok állása: kettős akut válság, egyszerre gazdasági és politikai. Mindkettő egy-egy rég tartó válság új szakasza. Ahhoz nem kell különösebb tudomány, hogy megjósoljuk: ősztől mindkettő tovább éleződik.

A magyar gazdaság legalább 1944 óta permanens válságban van. Előfordulnak ugyan néhány éves enyhületi, vagy mondjuk úgy, lucidus periódusok, de többnyire kétféle gazdasági közállapot jut nekünk: amikor a különféle kormányok embertelen hülyeségeinek hatását még nem lehet érezni, és amikor már érezni lehet. Most, úgy látszik, a második fajta szakaszba lépünk át. A hülyeség talán nem, de a hatása már a kormányoldali, eddig hűséges szakértőknek is feltűnik.

Hogy mióta van permanens politikai válság, azt nem lehet pontosan meghatározni. Attól függ, hogy az érett Kádár-rendszert életképesnek, egyensúlyi állapotnak tartjuk-e. Végül is a maga módján működött, annyira, hogy neveltjeinek minden reflexében ő dolgozik. Arra viszont hajlok, hogy az 1989 óta eltelt időt a Fidesszel egyetértésben a politikai zűrzavar és tisztázatlanság korszakának gondoljam, bár egészen más okból, mint az új állampárt ideológus fejei.

A különbség az, hogy míg a gazdasági válságot az óriási többség, a politikai válságot csak egy kisebbség érzékeli, az, akin konkrétan csattan: az aktívan politizáló népesség nem kormánypárti része. És általában azt a kétségtelenül beteg helyzetet érzékelik belőle, hogy a kormány – legalábbis belföldön – minden értelmes kontroll nélkül bármilyen ostobaságot vagy gonoszságot elkövethet, ami csak eszébe jut. Ebből a sokaságból viszont a legtöbben – pártállástól függetlenül – normálisnak tartják azt a 2010 előtti politikai intézményrendszert, ahol ez a beteg állapot kialakulhatott.

A nem kormánypárti aktív politizálók – hivatásosok, elemzők, publicisták, bloggerek, facebookos lelkesedők, tüntetésre járók – tisztában vannak azzal, hogy a gazdasági válságnak politikai kihatása szokott lenni. Az már nem tartozik az általános műveltséghez, hogy a gazdaságtól függetlenül is kialakulhatnak politikai válságok, és ezeknek gazdasági kihatásaik lehetnek. Ha úgy értelmezzük, hogy legalább az ezredfordulótól kezdve – szerintem még régebben – Magyarországon permanens politikai válság van, akkor jobban megérthetjük, hogy miért kerülhetnek a miniszterelnöki székbe, és miért maradhatnak meg benne ilyen következetesen a legelborultabb gazdaságpolitikát folytató politikusok.

A jóslatok tehát egyrészt rossz képfelbontásúak, másrészt képtelenek elszakadni attól, ami eddig volt, és ily módon egyoldalúan optimisták. Akik a gazdaság felől nézik, általában olyasmit mondanak, hogy „a kormánynak nehéz dolga lesz”, de hallgatólagosan feltételezik, hogy a kormány majd talál valami politikai megoldást, hiszen még Gyurcsány is évekkel túlélte Őszödöt, és Orbán most (látszólag) sokkal inkább nyeregben van. Akik a politika felől nézik, nem tudnak más módot elképzelni az Orbántól való megszabadulásra, mint a következő választást, és eléggé általános a meggyőződés, hogy erre a rendes időben, 2014-ben kerül majd sor, a mostani pártokkal.

* A következőkben azt próbálom bebizonyítani: legalább ennyire valószínű, hogy ez a kormány nem talál politikai megoldást a gazdasági bajok reakciójára, és hogy a Fidesz jelenlegi, orbánista formájában nem jut el a következő választásokig.

Mielőtt a cikket olvasó hívők hisztériázni kezdenek, tisztázom (bár minek?): nem, nem tudok semmilyen Orbán-ellenes összeesküvésről, nem veszek részt ilyenben, és, főleg, eszem ágában sincs semmi tettlegeset elkövetni a törvényes hatalom megdöntése céljából. Amit leírok, az a dolgok állásából következik, pontosabban következhet, mert, ismétlem, csak lehetőségekről van szó. A dolgok állásának viszont a tisztelt Obán-hívők is részesei.

Mi az, amivel általában az ellenzéki politizálók sem számolnak a lehetőségek között?

* Elhúzódó, súlyos zavargások. Nem csak olyan barátságos, jópofa tüntetések, flashmobok, mint a kormányváltás óta divat, hanem törés-zúzás. Vér. Hogy miért ugyanúgy reális eshetőség, mint a kezelhető tiltakozás? A Fidesz a 2002-es választási kampány óta következetesen azzal foglalkozik, hogy leértékelje a konfliktusok föloldásának parlamenti, polgári (gy. k. civilizált), szabályozott módszereit, és az utcát tegye a politika színterévé. Gyurcsány 2006 után megpróbált fölzárkózni utcai mozgalmasdiban, de nagyon nem ment neki.

A valószínűséget növeli, hogy miután a Fidesz nyolc évig folyamatosan táplálta a gyűlöletet az utcán mozgósítható tömegbe, a fölényesen megnyert választás után nem állt le ezzel a táplálással. A régi célpontok, azaz a „komcsik” mellé – az addig csak a médiában és szövetséges értelmiségi fórumokon űzött kuruc népbutítás jegyében –régi-újakat jelölt ki, mint a bajok okait: IMF, bankok, multik, spekulánsok, az örökké elővehető balliberális értelmiség. De a mostani három ellenzéki pártból kettő is a 2006. őszi utcai események utóhatásából nőtt ki mai formájában, és az ellenséges célpontok között elég nagy az átfedés.

A Fidesz ugyanakkor elmulasztotta, hogy lehetőséget adjon a halmozódó gyűlölet kieresztésére. Beleesett a saját agitprop-csapdájába. Az illetékesek lassan másfél éve vergődnek azzal, hogy Gyurcsányt a többi kijelölt gonosszal együtt megfogják valamilyen ügyben – ebben az egy dologban majdnem teljes a Fideszen belüli, illetve a Fidesz–Jobbik–LMP összhangja, kivéve a visszamenőleges törvénykezést –, de ahogy telik az idő, egyre nyilvánvalóbb, hogy ha eljutnak is a vádemelésig, közérthető és Magyarország határain kívül beszopható vádat nem tudnak emelni. A választásokig vezető úton kész tényként adták elő Gyurcsányék bűnösségét a Károly körúttól Sukoróig, márpedig ha nem volt kész tény, akkor blöff volt. És ezen már a másfél éves akadozás után megújuló gépezet sem segít.

Szóval tegyük fel, hogy az évek óta halmozódó gyűlöletmennyiség utat tör magának. Ezzel egy egy semmisségi törvénnyel, nyugdíjkorhatár-emeléssel, belső megfigyeléssel megalázott, rosszul finanszírozott rendőrségnek kell szemben állnia. Hogy a nemzetbiztonsági kapacitás körülbelül milyen, azt az mutatja, hogy az évszázad állítólagos kémügyét nem a kémelhárítás, hanem az ügyészség gombolyítja fel (állítólag). Ami a Terrorelhárító Központot illeti, a Bazilikánál történt megafonos incidens rámutatott bizonyos korlátokra.

A zavargások irányulhatnak Orbánék ellen, egyrészt mert nem szállították az ígért jóvilágot, másrészt mert elmismásolják a beígért leszámolást. Vagy irányulhatnak a Fidesz által kijelölt régi és új célpontok ellen is, akkor pedig semmi sem garantálja, hogy nem lesznek a nemzetközi közvélemény számára szalonképtelen akciók. (Nem egyszerű, londoni típusú boltfeltörésekre gondolok.) Ha akármelyik változat bekövetkezik, nem Orbán az az ember, aki kezelni tudná a helyzetet.

* Nemzetközi elszigetelődés. Hillary Clinton világosan megmondta, és Kounalakis nagykövet a kormányhoz legközebb álló napilapban megismételte, hogy mi az a három terület, ahol elvárják, hogy a Fidesz a kétharmaddal visszaélve ne hozzon saját magának kedvező törvényeket. Felhívom a figyelmet az „örökre” és a „nem szabad” szavakra: „A sarkalatos törvények közül a legfontosabbak a független médiára és igazságszolgáltatásra, valamint a szabad és igazságos választásokra vonatkoznak. Nem szabad, hogy a rendszer örökre egyik vagy másik pártnak kedvezzen.” Ha a Fidesz mégis megteszi, Washingtonban Magyarországot nem tekintik többé demokráciának.

Orbánék optikai csalódás áldozatai. Túl a szokott néppárti szolidaritáson és a szavazatszükségleten, a két médiatörvény, valamint a miniszterelnök strasbourgi bárdolatlansága olyan botrányt kavart, hogy ha Magyarország ezzel a teherrel csinálja végig az uniós elnökséget, az már az EU működését veszélyeztette volna. Ezért az Európai Bizottság egy okos taktikai húzással az alapjogokról szóló médiatörvények ügyét az alapjogokért felelős biztos helyett a digitális agenda felelősére bízta. Aki nem tehetett mást, mint hogy a magyar jogszabályokat az idevágó uniós irányelvhez mérte; a sajtószabadságról ugyanis nincs külön irányelv, azt az országot, ahol nincs sajtószabadság, nem veszik fel az Unióba.

A mostani kormányzat azt képzeli, hogy a médiaszabályozás most már támadhatatlan, és valószínűleg azt feltételezi, hogy ugyanezt el lehet játszani a választási törvénnyel meg az igazságszolgáltatásra vonatkozó jogszabályokkal is. Téved. Ha Washingtonban leveszik a demokratikus kormányzatok listájáról, nincs az a Barroso, aki megvédje, de nem is fűződik érdeke hozzá senkinek az Unióban. És azzal, hogy Nyugaton a magyar rendszer gyanússá lesz, végleg be- és átláthatatlanná válik a magyar gazdaság finanszírozása, percek kérdése a pénzügyi összeomlás. (Arról a finanszírozásról van szó, amit Orbán a szabadságharc jelszavával az ellenőrizhető szabályok szerint játszó nyugati szervezetek kezéből éppen, hogy a spekulánsok és velünk hatvan éve testvéri barátságban lévő kínaiak kezébe adott. Illetve most részben a hasonlóan biztos jövőjű és politikailag hasonlóan kockázatmentes olajsejkek kezébe kíván adni.)

* Talán nem kell magyarázni, hogy a pénzügyi összeomlás miért növeli az első opció (elhúzódó, súlyos zavargások) valószínűségét. Végül még egy olyan lehetőség, amivel nem szokás számolni:

Orbán feladja. Erre mindenki rávágja, hogy álmodik a nyomor, nem azért küzdött a hatalomért, hogy lemondjon róla, seregek indulnak hívó szavára. És ő maga is biztos benne: „Európa politikailag legstabilabb vezetése működik Magyarországon, és ez óriási előnnyel jár mind a diplomáciában, mind pedig a gazdaságpolitikában a következő néhány évben". De hogy a diplomáciában és a gazdaságpolitikában milyen „előnyökkel” járt eddig, azt már láthattuk, és nem valószínű, hogy a helyzet megváltozik.

A kétharmad ugyanis önmagában nem ér semmit. Az egyoldalú (nem az eltérő véleményű és érdekű csoportok ideiglenes konszenzusán alapuló) politikai túlhatalom két esetben lehet stabil. Vagy akkor, ha az erőszakszervek el tudják fojtani a tiltakozást és a kormánnyal szembeni szerveződéseket. (Láttuk: ilyen nálunk nincs. Ennyit a diktatúrától rettegő barátaimnak: miféle diktatúra az, amelyik leépíti a saját erőszakszerveit?) Vagy akkor, ha van olyan, ajándékba kapott pénzforrás, amivel be lehet tömni az elégedetlenek száját, magyarul, ha vannak szénhidrogének. Nálunk nincs annyi.

A mai Fidesz-KDNP azt tudja csinálni, amire ez a tartalmatlan kétharmad elég: piros-fehér-zöldben vegetálni, biztos adósságból bizonytalanba menekülni, a megszorítások elkerülésének jelszavával megszorítani. Kiélni az ideológiai mániákat, adóztatni, ami működik és kényeztetni, ami nem, halasztgatni a szükséges intézkedéseket (kerüljük, ugye, a csúnya „reform” szót), amíg az egész a fejükre (fejünkre) nem szakad. Kőbe vésni törvényeket, amiket öt év múlva senki sem vesz majd komolyan, de mindenki utál, senkiket kinevezni nyolcvan éves mandátummal. Ez mind nem kormányzás. A számok nélküli költségvetés a kormányképtelenség legbiztosabb jele.

Orbán kényes annyira a hírnevére, hogy egy szép napon ráébredhet: nem megy neki. Esetleg azok hozzák tudomására, akikre rá van utalva. És akkor megtörténhet, hogy szép elegánsan fölfelé vagy oldalt buktatja magát, természetesen nem a „lemondás” szót használva, megnyugtatva híveit, hogy továbbra is bűvöletes beszédeket mond majd, és rajta tartja kezét az ütőéren stb.

Ez a kellemesebbik kiút, bár a válságra még mindig nem megoldás.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Tokfalvi Elek


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.