Run ozsonnaidőben
2011.08.27. 06:51
Lelőhely
Ha azt mondom, korzó, tudják, mire gondolok? Igen, igen. Arra a kis darab, díszburkolattal fedett sétaútra az utángyártott Buchwald-székek és a méregdrága éttermi teraszok között, amelynek környékén az év minden szakában kapni pász torsípot és kékfestő köténykét, s ahol minden külföldi lefényképezkedik a negédes Kiskirálylánnyal, de közben vigyáz, hogy a Vár szemközti panorámáját el ne takarja a képbe becsattogó kettes villamos.
Oszsza meg másokkal is
S azt tudják-e, mire gondolt Megyery Ella, az 1937-es keltezésű Budapesti notesz szerzője, amikor eszébe jutott a Dunakorzó? Ugyanarra a darabka pesti Duna-partra – de mégis, mintha egy másik földrészről mesélne. „A mindig napfényes, levegős vízpart, amelyet egyik oldalról Európa leghatalmasabb folyama fog ezüst keretbe, másik oldalról pedig a szállodapaloták, zenés kávéházterraszok füzére fon körül, csak a nizzai Promenade des Anglais-hoz hasonlítható. (…) Mindaddig nem lehet tavaszról beszélni Pesten, míg ez a Lánchídtól Petőfi szoborig nyúló aszfaltszalag üres. (…) Reggel hivatalba siető urak kávéznak a Hangli fái alatt, ráérő külföldiek cigarettázgatnak a kávéházterraszokon s a nagy felvonulás déli félegy és kettő közt éri el tetőfokát, amikor csak lépésről-lépésre lehet elsodródni az elegáns tömegben s a Buchwald-székek szinte elővételben kelnek el. Ebéd után csendesen sütkérező feketézők uralma következik, majd jön az ozsonnaidei nagy run, pletykára, élményre, életre éhes embereivel, hogy vacsora után ismét békésebb sétálgatók vegyék birtokukba az ívlámpáktól, holdtól, csillagoktól, Dunavisszfénytől ragyogó vízpartot.”
A Hangli helyén emelték az egyik első felszabadulási emlékművet
Más kérdés persze, hogy míg Megyery Ella ezeket az elragadtatott bedekkermondatokat csiszolta, a városban már jó ideje nem lankadó szakmai vita folyt a korzó sorsáról. Mert ami egy vamp szemszögéből az elegáns tömegben való izgalmas sodródásként és végeérhetetlen, de annál kellemesebb pletykálkodásként is felfogható volt, az mérnöki és városvezetői szempontból megoldás után kiáltó közlekedési problémának tűnt. A korzót ugyanis a harmincas évekre már rég kinőtte a város. A Duna-partot végigpöttyöző szállodák – melyeket bérházakból alakítottak ki még a századfordulón – hatalmas forgalmat vonzottak, miközben a nyüzsgő üzletekkel teli Belváros közlekedésének jó része is itt bonyolódott. S mivel a Duna felől mindezt sorompóként zárta le az 1900-ban kiépített villamospálya, az autó- és gyalogosforgalom néhány keskeny aszfaltcsíkra szorult.
Nem csoda tehát, hogy a korzó átépítésével és a Duna-part forgalmi gondjainak megoldásával a Fővárosi Közmunkák Tanácsa is rendszeresen foglalkozott. A harmincas évek közepére már lényegében elhatározták, hogy a tanács saját költségén megvalósítja Bessenyey Zénó elnök tervét, azaz – a biztonság kedvéért egyszerűen felszedhető – aszfaltlapokkal fedik be a villamos pályáját, így növelve meg a sétálásra és autózásra alkalmas területet. Ám mire eljött volna a megvalósítás ideje, elkészült az új városfejlesztési program, amelyben bennefoglaltatott a Duna-parti gyorsforgalmi út terve: az ötletelés ekkor valamelyest új irányt vett.
Hogy mennyire fontosnak érezték a kortársak ennek a pár száz méternyi partszakasznak a sorsát, azt persze jól mutatja, hogy 1934-ben a Magyar Mérnök és Építész Egylet is kiírt egy pályázatot, amelyben a korzó gondjaira kerestek gyógyírt. Ifjabb Masirevich György a Vigadó előtt nyitott volna hatalmas, íves kiképzésű teraszokat a víz felé, miközben a villamos- és autóforgalmat az alsó rakpartra terelte volna, a Lánchídnál pedig Dunakorzófürdő és uszoda létesítését javasolta.
A pályázatot megnyerő építészpáros, Cserba Dezső és ifjabb Benkhard Ágost ennél is merészebb átalakítást proponált. Mivel szerintük „a korzónak mint sétánynak a szépségét és fejlődési lehetőségeit a vele egyszintben vezetett partmenti villamosvonal a leghátrányosabban befolyásolja”, tervükben a villamos egy elfalazott alagútba került – így védték volna meg az árvizektől –, a rakparton pedig a gyorsforgalmi autóút és egy második, vízparti sétány osztozott. Mindezeket szinte betakarták volna a vízpartig kiépített, „felső” korzóval. A terv legfontosabb eleme egy közlekedési újítás volt: a Belváros és a Duna-part között a kisföldalatti meghosszabbításával kívántak élő kapcsolatot teremteni. A földalatti alagútját – mely, mint jelezték, a Vigadó utca alatt amúgy is mélyen túlnyúlt a Vörösmarty téren – egy hurokvágánnyal egészítették volna ki a Vigadó tér alatt, így kötve össze a föld alá vezetett parti villamossal. Az elképzelés egyetlen hátulütője – írta Cserba Dezső A pesti Dunakorzó átépítésének terve című tanulmányában –, hogy megvalósításakor le kell bontani a Hangli-kioszkot. „Bár kétségtelen, hogy ez áldozatot jelent, mégis, ha választanunk kell, mint ahogy kell, a Hangli léte és a Vigadó tér megoldása között, nem habozhatunk”.
A korzó alulnézetből: hajóállomás, Vigadó téri fák, szállodák és villamos
Nem véletlen az óvatos hang, hiszen ezekben az években, ahogy mind szélesebb nyilvánosságot kaptak a korzó átépítését célzó elképzelések, hangos hírlapi vita bontakozott ki a Hangli sorsa körül. Az Angol királynőben élő Deák Ferenc szobapincérének, Hangl Márknak a nevét őrző kioszk lényegében elfoglalta a Vigadó teret, s miközben a bérletet 1933-ban átvevő Rónai testvérek (Miklós és Ödön) meglehetős költséggel modern és előkelő café-restauranttá fejlesztették, a lebontása versus megtartása mellett kardoskodók a hanglikánusok, illetve anti-hanglikánusok nevet nyerték az újságokban.
Míg a sajtó és a fiatal, pályakezdő építészek a legcélszerűbb és legimpozánsabb megoldások fölött vitáztak, persze a Közmunkatanács sem tétlenkedett. Megbízták a Boráros téri híd tervezőjét, Álgyay Hubert Pált, hogy készítse el a Duna-parti gyorsforgalmi út általános tervét, és 1936. június 23-án el is fogadták az elképzelést. Eszerint az autó- és villamosközlekedés az alsó rakpartra kerül, a villamos a korzó előtt kialakítandó viadukt alatt fut majd „láthatatlanul és zajtalanul”, a rakpart vízparti szélén pedig sétányt alakítanak ki, melynek tömör korlátja az esetleges árvizektől is megvédi az új közlekedési tengelyt.
Ennek a tervnek megfelelően még 1936–37 telén áthelyezték a Vigadó előtti hajóállomást: új épületét délebbre, az Erzsébet híd és a Ferenc József híd között alakították ki. Ugyancsak a megvalósítás irányába tett lépés volt, hogy 1938–39-ben megépült a Lánchíd hídfője alatti közúti és villamosalagút. A további tetteket, azaz a villamospálya és az autóút lesüllyesztését és a korzó kiszélesítését, amelynek „szükségességét már régóta érezte a székesfőváros közönsége”, azonban megakadályozta a világháború.
Más kérdés, hogy pár év elteltével azért mégiscsak szélesebb lett a sétálásra és autózásra alkalmas aszfaltcsík – de abban aztán vajmi kevés öröme telt Budapest közösségének: a rommá lőtt szállodasor üres telkei varázsolták ugyanis szellősebbé a Duna-partot. Ugyancsak az ostrom tett pontot a Hangli-vita végére is, hiszen a harcokban megsemmisült a nevezetes kávézó, s 1945 nyarán már a felszabadító szovjeteknek emelt hálaemlékmű magasodott a Vigadó előtti téren. Ami azt illeti, a fiatal építészek se foglalkoztak többet a korzó problémáival – időszerűbb feladatok kötötték le a figyelmüket. Benkhard Ágost például egyik tervezője lett a Margit híd alatti Duna-parton néhány lakóház átépítése árán kialakított belügyminisztériumi épületnek: a jellegzetes tömböt azóta is Fehér Háznak becézik a pestiek. Cserba Dezső pedig előbb gyárépületeket, majd lakótelepeket tervezett – az előre gyártott elemekkel való építkezés egyik úttörőjeként őrizte meg emlékét a szakirodalom.
A kettes villamos persze azóta is a korzón jár, igaz, az alsó rakpart legalább – miután zötyögtető macskaköveit idővel aszfaltra cserélték – valóban gyorsforgalmi úttá változott. De bizony hatalmas elszánásra van annak szüksége, aki sétálni szeretne mellette, a napfényes, levegős Dunaparton.
forrás és szerző : nol.hu / N. Kósa Judit
Az eredeti írás itt olvasható
|