Oszsza meg másokkal is

Magyarországon a különféle kormány-, önkormányzat- és egyéb váltások lebonyolítása utána az "újak" legfőbb feladatuknak sosem a munka zavartalanságának biztosítását tekintik, hanem valami kényszeres tisztogatási mániát, hogy a többnyire válogatás nélkül kirúgottak helyett az utolsó takarítónéniig hűséges(nek gondolt) munkatársakkal vegyék körül magukat. Melyet aztán az újabb váltáskor ismét páros lábbal rúg ki a következő vezetés. Mindennek tetejébe a "régieket" nem csak, hogy kirúgják, de általában a kollektív bűnösség címkéjét is megkapják, tekintet nélkül arra, hogy a kirúgott egy korrupt főosztályvezető volt, vagy egy alacsony rangú, de a dolgát példásan végző beosztott.

Szerintünk ez a módi egyrészt rendkívül káros, mert a legfontosabbat, az államot, az állami-önkormányzati szerveket, az állampolgárokat kiszolgáló hivatali munkát rombolja. Másrészt semmi másra nem jó, mint a frusztráció, a személyes és politikai sérelmek halmozására, illetve a szervilizmus és a megalkuvó gerinctelenség táplálására. Ezért közöljük az alábbi nyílt levelet, Hikáde Beátáól, a Fővárosi Önkormányzat egyik korábbi munkatársától, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a Demszky-éráról, vagy Tarlós István főpolgármesteri tevékenységéről.

Tisztelt Tarlós István!

Ön nem ismer engem. Nem tudja honnan jöttem, hová tartok. Ön nem tudja kik a szüleim, milyen családban nevelkedtem, hova jártam iskolába, kik a barátaim, van-e férjem, van-e gyerekem. Ön nem tudja beszélek-e nyelveket, hány évet dolgoztam le az életemből, hol és milyen munkát végeztem. Nem tudja hol élek, hol születtem. Ön nem tudja mikor, kire szavaztam, melyik pártra, melyik polgármesterre adtam le a voksom. Ön nem tudja a nevem sem. Mégis nemkívánatos személlyé tett.

Tarlós Úr!

Engedje meg, hogy így utólag némi betekintést adjak Önnek az életembe. Tisztes polgári családba születtem Szolnokon. Humán beállítottságú fiatal voltam, így azt már tinédzserként is tudtam, hogy a magyar nyelvvel, írással, újságírással akarok foglalkozni. Az alapokat helyi lapok szerkesztőségekben sajátítottam el, majd a Magyar Rádióhoz kerültem. Horn Gyula volt akkor a kormányfő, s az MSZP volt hatalmon. Amikor beléptem a Magyar Rádió állományába, senki nem kérdezte meg tőlem kire szavaztam, melyik párttal szimpatizálok. Hagytak dolgozni.

Teltek az évek, én dolgoztam, tanultam, jött az első Orbán-kormány. Két árvizet vezényeltem le a Tisza mentén tudósítóként, szoros együttműködésben a város akkori fideszes irányítóival. Együtt jártam a gátat Szalay Ferenccel (Szolnok akkori és mostani polgármestere), Katona Kálmánnal (egykori vízügyi miniszter), Orbán Viktorral (akkori miniszterelnök). Nem kérdezte tőlem senki, kire szavaztam, melyik párttal szimpatizálok. Hagytak dolgozni.

Ismét teltek az évek, s én már nem a Magyar Rádiónál, hanem a Magyar Televíziónál készítettem a tudósításokat, riportokat. Híradós voltam, politikai újságíró. A Magyar Televíziónál sem kérdezte senki munkába állásomkor, hogy kire szavaztam, melyik párttal szimpatizálok. Ott is hagytak dolgozni.

És jött a Medgyessy-kormány. Férjhez mentem, szültem egy kisfiút, aki ma már 8 éves. A GYES alatt az akkor induló Magyar Katolikus Rádiónál dolgoztam. Amikor bevettek a szerkesztőségi csapatba, senki nem kérdezte kire szavaztam, melyik párttal szimpatizálok, miben és kiben hiszek. Hagytak dolgozni.

A fiam bölcsődés lett. Ekkor már Gyurcsány Ferenc volt a kormányfő. Budapestről jött egy álláslehetőség, a Fővárosi Önkormányzathoz hívtak. Olyan szakembert kerestek, aki tájékozott, sokoldalú, ismeri az újságírók világát. Így lettem a Fővárosi Önkormányzat sajtóreferense. Nem tanácsadó, nem politikai alkalmazott, hanem egyszerű köztisztviselő, akinek az a dolga, hogy a bonyolult, kétszintű önkormányzati rendszerben segítse az újságírók munkáját, választ adjon újságírói kérdésekre, megválaszolja a számtalan állampolgári kérdést, amely nap mint nap az önkormányzathoz érkezett. Kollégáim között volt hithű szocialista, elvakult jobbikos, lánglelkű liberális, mérsékelt jobboldali. Eltérő világnézettel, de köztisztviselői eskünkhöz híven politikamentesen, békében dolgoztunk mi együtt, egymás mellett, egy célért. Nem szolgáltunk ki senkit, de szolgálói voltunk egy ügynek, Budapest ügyének. A városért dolgoztunk. És soha nem kérdezte meg feljebbvalóink közül senki, hogy kire szavaztunk, melyik párttal szimpatizálunk. Hagytak bennünket dolgozni. És így repült el fölöttem a Bajnai kormány egy éve.

Összességében 16 évet dolgoztam már le. Van elismerésem Göncz Árpádtól, Szekeres Imrétől, Katona Kálmántól, kitüntetésem Szalay Ferenctől, Búsi Lajostól. Elismerte a munkám Demszky Gábor, Iváncsik Imre. Szakmai elismerést kaptam Juhász Judittól, Hollós Jánostól, Simkó Jánostól, Kondor Katalintól. Különböző pártok, különböző értékrendek, eltérő világnézetek képviselőitől. Soha senki közülük meg nem kérdezte kire szavaztam, melyik párttal szimpatizálok. Hagytak dolgozni. És én dolgoztam. Hosszú éveken keresztül párttól, politikától függetlenül, szabadon.

És jött 2010, az Orbán-kormány, és jött Ön. Nem kérdezte ki vagyok, honnan jöttem, mit tudok. Elég volt Önnek az, hogy az előző városvezetés ideje alatt dolgoztam a Fővárosi Önkormányzatnál. Egy másik ember, másik ciklus, másik vezetőség szakmai irányítása alatt. Ez lett a bélyegem, a bűnöm és az Ön indoka a kirúgásra. ,,Itt nem maradhatnak” – mindössze ennyit mondott nekem és kollégáimnak főpolgármestersége első napján.

Összesen 307 napot töltöttem még ezután munkaviszonyban a Félemelet 527-ben. Ön küldött oda kollégáimmal együtt az önkormányzati választás másnapján.

Helyünket azonnal elfoglalták az Ön emberei - akikről biztosan tudta, hogy Önre szavaztak, a pártjával szimpatizálnak - nekünk pedig egy alagsori, használaton kívüli zug lett kijelölve. A Félemelet 527.

A Félemelet irodái hamar benépesedtek, hiszen rajtam kívül Ön odaköltöztette mindazokat, akiket kirúgásra ítélt. Itt éltünk mi, elbocsátásra váró egyszerű köztisztviselők a ,,Sóhajok folyosóján”. Számunk napról napra nőtt. Az ítélet megszületett felettünk, csak az elbocsátó levélre vártunk. Ön pedig arra, hogy a Parlament elfogadja végre előterjesztését az indoklás nélküli elbocsátás lehetőségéről. Munkát nem végezhettünk. Azt Ön, személyesen tiltotta meg.

A várakozás hosszú volt és könyörtelen. Rettenetesen lassú ,,munka”órák a sötét szobában állandó szorongás közepette. Féltünk a folyosón közelgő léptektől, az ajtónkopogástól, ami mindig egy újabb jogfosztást, elvonást, megalázást jelentett számunkra. Jöttek ugyanis a telefonokért, a számítógépeinkért, az asztalainkért, székeinkért, az utolsó hetekben már az áramot sem hagyták meg nekünk. Félő volt velünk szóba állni, velünk szolidaritást vállalni. Saját egykori kollégáink fosztottak meg bennünket utasításra mindentől, munkaeszközeinktől, névtábláinktól, minden jogunktól, amely munkavállalóként megilletett bennünket. Lassan, de biztosan váltunk senkikké, a Városháza fantomjaivá. A humorunkat és összetartásunkat azonban nem veszítettük el. A lelki teher, a sorozatos megalázások ellenére egymást segítve haladtunk egyik napról a másikra, egyik hétről, egyik hónapról a másikra. Mi sem gondoltuk, hogy ilyen hosszú lesz a várakozás. Bizonyára megvolt az oka rá, ami miatt úgy gondolta, hogy jó, ha a Fővárosi Önkormányzatnál csaknem egy évig néhány irodából kettő is van. Egy fönn az Ön embereivel és egy lenn, velünk, az ,,árnyékönkormányzattal”.

Tisztelt Tarlós István!

Augusztus 6-án volt az utolsó munkanapom a Fővárosi Önkormányzatnál. Számomra lezárult egy időszak. Szerettem a munkám, büszke vagyok arra, hogy Budapestért dolgozhattam. A tudást, amit a Fővárosi Önkormányzatnál megszereztem, nem veheti el tőlem senki. És az emberséget sem, amit nekem, sikerült megőriznem.

És Tarlós Úr! Most már így utólag sem árulom el Önnek kire szavaztam, melyik párttal szimpatizálok. De azt ugye sejti, hogy kire nem fogok szavazni soha, és melyik párttal nem fogok szimpatizálni soha?

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Hikáde Beáta


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.