Oszsza meg másokkal is

Felejtsük el egy kicsit a belföldi közvéleményt izgalomban tartó híreket. Hagyjuk most az olyan kérdéseket, hogy sikerül-e Gyurcsánynak minden idők legértelmetlenebb hadműveleteként visszafoglalnia a romokban lévő MSZP-t, vagy hogy Dzsudzsák Balázs melyik kaukázusi klubba igazol, de azt is, hogy az új kurzus átnevezte-e már az összes közteret és állami intézményt, bizonyítva, hogy mi valóban a Wass és Aczél országa vagyunk. Vessük szemünket a közélet perifériájára, ahol szintén érdekes dolgok vannak készülőben.

A magyar politika ritmusából fakadóan most következik majd az, hogy az " Egymillióan a magyar sajtószabadságért" fészbukcsoport közleményben tiltakozik az "1 millióan a csillámfaszlámákért " szintén a fészbukon föllelhető társaság működése ellen, mondván, az gúnyt űz a nemes célokból, kifigurázza az őszinte kezdeményezést. A mi közéleti szereplőink ugyanis jól meg szoktak döbbenni, ha frázisaik hirtelen testet öltenek. Pedig ha másra nem is, de ez a fülkeforradalom arra jó volt, hogy mindenki élvezhesse saját demagógiájának gyümölcsét.

A Fidesz addig-addig kacérkodott nemezsapka-tarsolylemez-árpádsáv jelmezzel, amíg megjelent a színen a Jobbik, amelynek kétségtelenül jobban állnak ezek a kiegészítők. Ebből következően a Fidesz jelenleg kénytelen a tarsolylemez és a matematika között lavírozni, többnyire az utóbbi rovására. De nem járt jobban az MSZP sem, amely annyira igyekezett magát demokratikus alternatívaként föltüntetni, és kitúrni mindenki mást ebből a pozícióból, hogy aztán a surranópályán befutott az e téren ezerszer hitelesebb LMP. Az MSZP-ben meg most gondolkodhatnak (ha ez a tevékenység ismert arrafelé), hogy Kuncze, esetleg Bokros helyett érdemes volt-e megnyerni maguknak ellenzéki partnerként és vetélytársként Schifferéket. De nem, ők azt a tanulságot vonták le a történtekből, hogy az MSZP-nek "szexi" párttá kell válnia. Lehet, hogy eljön az idő, midőn egyből merevedésünk támad a szocialisták nevének hallatán, de szavazni még álló farokkal se fogunk rájuk. A női szavazók nevében persze nem tudunk nyilatkozni, viszont ami az LMP-t illeti, ők mintha elfelejtették volna kibontani a "lehet más" üzenetüket, így természetszerűleg jelentek meg azok, akik az LMP-hez képest is mások, akik számára már az ökopárt is brancson belülinek számít.

Az újabban már "Millának" is becézett, "Egymillióan a magyar sajtószabadságért" csoport eredetileg azért jött létre, hogy tiltakozzon a tavaly elfogadott médiatörvény és annak hatásai ellen. Világos cél, támogatható kezdeményezés, mert bármit mond a szemtelen hízelgés, az egy gyalázatos jogszabály volt, és annak ellenére, hogy a "nekünk senki ne mondja meg, hogy mit csináljunk" verbál-keménycsávó kormánynak nemzetközi nyomásra módosítania kellett, sajnos maradt is.

Érdekes, de a Klubrádió-saga legutóbbi fejezetét követően egy sor meakulpázást sem olvastunk azoktól, akik a télen szakmányban gyártották a "kutya sem bántja a sajtószabadságot" cikkeket, és ugyebár ez tökfüggetlen attól, hogy mi a véleményünk drágabolgárúrról. Pontosan ugyanaz, ennek ellenére kint voltunk tüntetni, mert nem a kedvenc rádióműsorok érdekében szokás protestálni, hanem azért, hogy bármilyen színezetű államhatalom ne tudja elhallgattatni a kritikus hangokat. Ebből következően sokféle világnézetű, ízlésű és vehemenciájú ember demonstrált év elején.

A problémák itt kezdődnek. Lesznek ugyanis, akik végigpillantanak ezen a sokféleségen, és nem elégednek meg azzal, hogy egy konkrét ügyben milliókat százezreket tízezreket voltak képesek megmozgatni. A történet innentől tipikus, ezért foglalkozunk vele, nem azért, mert különösebben érdekelne minket a Milla.

* A Milla szervezői úgy gondolták, megpróbálnak intézményes keretet adni a demonstrációknak, egyszersmind kiszélesíteni azok elvi alapját. Ezt a folyamatot pártosodásnak hívják, és azzal a kellemetlen feladattal jár, hogy megosztó üzeneteket kell megfogalmazni, olyanokat, amelyekkel nem érthet egyet az egész közvélemény. Máskülönben mi értelme a pártoknak? Ám nálunk minden újdonász (és a magyar közvélemény túlnyomó többsége) úgy képzeli, hogy a benyakkendősödés kötelező kűrjeit elkerülheti.

Hiába hívják a Milla egyetlen színpadképes vezetőjét Fölkel Róbertnek - ami igen helyénvaló, egy mozgalmárt mégse hívhatnak Lefekszik Róbertnek, és amúgy is vicces lenne, ha korunk sorsfordító eseményét Fölkel-fölkelésként őriznék meg a történelemkönyvek - már a kezdet kezdetén sikerült az összes eddigi politikai szervezetalapításra jellemző hibát elkövetni. Ahhoz ugyanis, hogy a heterogén közönség egyben tartható legyen, üres, semmitmondó általánosságokat kell a zászlóra tűzni.

A Millából szerveződő roppant elmés "Civil kontroll - Egymillióan a demokráciáért" elnevezésű egyesület nyilatkozatában példának okáért ezt a célkitűzést olvashatjuk: "múltba fordulás helyett, a 21. század kihívásaira adott érvényes válaszok megkeresése és megjelenítése". Akár valamelyik ifjúszoci, vagy ISO-tanácsadó is írhatta volna, mindenesetre a mi vérünket nem pezsdíti föl e mondat. Különben is a "21. század kihívásaira adott érvényes válaszokat" kutatóintézetekben, könyvtárszobákban és kocsmaasztaloknál szokás keresni, mozgalmat pedig akkor alapítunk, ha már valamiféle érvényes válasszal rendelkezünk.

Főleg, ha "újra akarjuk bootolni Magyarországot, meg akarjuk teremteni a Magyarország 2.0-t", mint azt a millások igen szerényen kitűzték maguk elé. Van ennek egy régimódibb megfogalmazása is, úgy hangzik, hogy "igazi" vagy "új rendszerváltás", és onnan már csak egy lépés a fülkeforradalom, amellyel szintén sokra mentünk. De ahogy Para-Kovács kolléga észrevételezte, Gyurcsány is "Új köztársaságot hirdetett", amelyhez csak annyit fűzött hozzá - mármint a Para -, "hogy bárcsak már egyszer hagyná valaki békében valamelyik aktuális régit, aztán kezdődne a munka".

Azonban nálunk folyamatosan újra akarnak kezdeni, és ami nagyobb baj, sohase lehet tudni, hogy mi az az új, ami fölváltja az addig használatos rendszert. A permanens rendszerváltások által némileg óvatossá tett szerzőpárosunk más tüneteket is észrevett, amelyek felettébb gyanakvóvá teszik a Millával kapcsolatban. És ettől nem vagyunk felhőtlenül boldogok, mert a sajtószabadság-tüntetések szervezői fiatalemberek voltak, ezért a kormánypárti seggnyalók nem tudták olyan egyszerűen lekommunistázni őket, így renoméjukat - és ezzel a tiltakozások hitelességét - csak saját maguk tudják lerombolni. Ami úgy megy a legkönnyebben, ha a fiatalsághoz egyszerűen társítható komolytalanság jegyeit mutatják. Brahitüntető, hobbiforradalmár. Az.
 

* Az "Egymillióan a magyar sajtószabadságért" oldal leplezetlen szimpátiával számolt be a spanyolországi megmozdulásokról. A madridi Puerta del Solról a kizsákmányolásról és a nélkülözésről bizonyára beható ismeretekkel rendelkező Acél Réka küldött tudósítást, amelyből megismerhetjük a "piacok diktatúrája" ellen föllépő "forradalmárok" követeléseit.

Pablo szóvivőtől megtudhatjuk, hogy teljesen föl vannak háborodva, mert "a pénzügyi-gazdasági rendszer elrabolta tőlük a döntés jogát, és bekebelezte a demokráciát", illetve "a pénzt és az anyagi erőforrásokat teljesen kivonta az országok közötti körforgásból, így teljesen elszegényítetve a nemzeteket". A képsorokat nézegetve számunkra is szembeötlő az elszegényedés.

Laptopok, Quechua-sátrak, ápolt fiatalok. Na, most, mi már láttunk szegény országot, és állíthatjuk, hogy a tiltakozók bármelyikének sátra többet ér, mint egy makuti tetős vityilló vagy sárból tapasztott kunyhó valahol Fekete-Afrikában.

Az a rendszer, amely ellen Pablo szerint "föl kell lázadni", és "visszaszerezni tőle a hatalmat és a méltóságot", lényegesen nagyobb jólétet és több szabadságot biztosít, mint elődei, vagy bármelyik szóba jöhető, és nem kellően részletezett alternatívája. A tüntetéshullámoknak egy célja lehet: megzsarolni az utálatos politikusokat, hogy garantáljanak olyan jóléti intézkedéseket, amelyeknek nincsen fedezete. Mint azok a jópofa görögök, akik elfoglalták az Akropoliszt, aminek következtében a gonosz német politikusok rábírták saját sótlan polgáraikat, hogy mentsék meg a lusta és infantilis Görögországot - a nem létező tizenharmadik hónap után járó nyugdíjjal együtt. (Ismerős?)

Amennyiben ezek a lányok és fiúk őszinték lennének, akkor "rosszabbul akarunk élni" transzparensekkel vonulnának föl, mert Madrid, Athén és bizony Budapest relatív jólétét az biztosítja, hogy a harmadik világ korlátlan felvevője az egyébként hihetetlenül költségesen földolgozható hulladéknak, az, hogy azokat a cuccokat, amelyekben a különböző tüntetéseken flangálnak, jó eséllyel valamelyik délkelet-ázsiai nyomortanyán készítették, és egyébként is, a nyugati világ technikai fejlődése nem kis részben a korlátlanul kizsákmányolható harmadik világbéli élőmunkán alapszik. Ám a "forradalmárok" csak lokálisan globalizációellenesek, ami azt jelenti, hogy a világméretű igazságtalanságok orvoslására nincs ötletük, ám saját civilizációjuk vívmányait simán kidobnák az ablakon.

Pablo forradalmár-szóvivő "választási lehetőséget ajánl ehelyett a rendszer helyett, amit nem szeret". Mégpedig: "részvételi demokráciát, közvetlen demokráciát javaslunk, ahol mindenkinek a véleménye ugyanolyan súllyal szerepel, és ahol mindenki számára szabad közgyűléseken megegyezéses és nem többségi alapon hoznak döntéseket". Hát, azt meg hogy? Összegyűlik negyvenmillió spanyol, és addig győzködik egymást, amíg senkinek nem lesz ellenvetése?

Nincs mese, Spanyolország is újra lesz bootolva. Kár érte, mert az a rendszer, amelyet Pablo és elvbarátai ki nem állhatnak, a spanyol történelem legnagyobb fejlődését produkálta V. Károly óta, és nem mellékesen nem gyilkoltak közben halomra ártatlanokat, és nem börtönözték be az aktuális kormányzat ellenfeleit.

Természetesen a képviseleti demokráciának ezer hibája van, és nem állítható, hogy működtetői kivétel nélkül hisznek benne, vagy betartják alapvető szabályait. Viszont, ha azok, akiknek feladata lenne, vagy feladatuknak érzik a népfelség elvének érvényesítését és az emberi jogok megóvását, nem elfordulnak a rendszertől, hanem értékeit képviselni próbálják, akkor - és csakis akkor - a liberális, képviseleti demokrácia képes az önkorrekcióra. Például úgy, hogy az alkotmánybírók nem tologatják maguk előtt a kellemetlen ügyeket trottyos beszarik módjára, és nem hagyják szó nélkül, hogy kormánypárti pitbullokkal töltsék föl a tekintélyes testületet, hanem lemondanak, amint a politika akadályozni akarja a működésüket, mint ahogy a nálunk boldogabb Spanyolországban megesett.

De még hazánkban is megtörténhetett, hogy a szavazók negyede a becsontosodott és korrumpálódott berken belüli pártok helyett új erőket támogatott. Igaz, nagyobb részben a rendszert kifejezetten gyűlölő jobboldali radikálisokat tüntette ki bizalmával. Ez viszont egy lehangoló európai tendencia: a polgári demokrácia nyújtotta lehetőségeket a szélsőjobb használja ki, míg a magukat demokratának gondolók elmennek sátorozni.

Az sokkal bulisabb.

Ilyen alkalmakkor van például szerelemsátor. "Itt lehet tájcsizni és kicsit elpihenni, jógázni, meditálni" - bájologja bele a kamerába Acél Réka. A létező legnagyobb jóindulattal és harcos antiszexizmusunkat előkaparva nem térnénk ki arra, milyen tevékenységet képzelünk a szerelemsátorban végezhető tájcsi kifejezés mögé, csak annyit jegyeznénk meg, hogy a forradalmi küzdelem igen hatékony módjának tűnik, ha az ember elvonul egy sátorba tájcsizni.

Félreértés ne essék: a lelkesedésre, az ügybuzgalomra, a civil kurázsira szükség van, még akkor is, ha nagy adag naivitással párosul. Teljesen rendjén való, ha néhányan elfoglalnak egy évek óta üresen álló, valamilyen ingatlanpanamára félretett házat, és ott önképzőkört vagy szociális foglalkoztatót hoznak létre. Az is oké, ha mások a brazil nagykövetséghez láncolják magukat, így hívva föl a figyelmet az esőerdők pusztítására. Sőt, még azt is meg tudjuk érteni, ha valaki reménytelennek tartja az egész fogyasztói társadalmat, és elvonul egy kommunába maga szőni ruháját, kecskét tenyészteni és szomját répalével oltani; de azt ne csináljuk már, hogy letáborozunk valamelyik főtéren, és követeljük, hogy az állam biztosítson több répalevet.

Ilyenkor fölmerül a gyanú, hogy a tüntetőket semmi más nem érdekli, csak maga a tüntetés. A városi sátortábor. Ez esetben menjenek inkább kempingezni, az sokkal értelmesebb elfoglaltság, amúgy is itt a nyár, a jó idő, és sátrat is tudunk kölcsönadni. (Quechua, lehet benne tájcsizni, bár még nem próbáltuk.)

* Persze az is elképzelhető, hogy Madridban és Budapesten tényleg elhitték, hogy aki tüntet, annak feltétlenül igaza van. Bedőltek annak a leegyszerűsítésnek, hogy azért mert egy konkrét ügyben a hatalom nélküli tiltakozóknak igaza volt a sumákságra készülő hatalombirtokosokkal szemben, akkor ez általában is így van. Az egyetlen probléma tehát, hogy "azok ott fenn" gonoszak, és direkt nem akarnak adni. Nincs más feladat, mint eltakarítani őket a jólét útjából.

Ennek a felettébb káros szemléletnek köszönhetően mindenki balról akar előzni a politika országútján. Csakhogy már nincs balrább. Nincs több belső sáv, már átszakadt az elválasztó korlát is, és az összes hülye jön szembe.

Ám van egy rossz hírünk: ami szembe jön, azt úgy hívják, hogy realitás. Változtatni rajta se népszavazással, se megegyezéses alapú döntésekkel, se sátorozással nem lehet. Még tájcsizással se nagyon. Ez történetesen nem demokráciakérdés, hiába írta azt a 2008-as népszavazáskor - előző publicisztikánkban már idézett vezércikkében - a Reakció nevű polgári underground orgánum, hogy "demokráciában nem érv, amire a Népszava munkáslevelezői hivatkoznak. Nevezetesen, ha a fidesznácikok miatt eltörlik a vizitdíjat, nem lesz píz. Lesz, mert lennie kell".

Nem lesz.

Akkor sem, ha széthordják az Akropoliszt, ha lerombolják a Pradót, és ha mindezek magyar megfelelőjeként megrohamozzák az ELTE bölcsészkar földszinti büféjét, és hatóságilag maximálják a sajtos pogi árát. A demokrácia ott kezdődik, hogy először is tudnunk kell, miről dönthetünk. Aki az alapvető információk elhallgatásában segédkezik, az a demokratikus döntés lehetőségétől fosztja meg a közösséget.

A parlamenten kívülről is lehet kárt okozni, vagyis a politikának nem az a legfőbb baja, hogy politikusok csinálják. És nem oldódik meg semmi attól, ha majd jönnek a derék kultúraantropológusok és a cipőfelsőrész-készítők. Eleve ez a civil-politikus szembeállítás úgy hülyeség, ahogy van. A főállású civil ugyanis a parlamenti képviselő, aki különféle szakmák hivatásosaival, a bürokratákkal szemben a vállaltan laikus szempontot képviseli. Azonban ezt valószínűleg azért fölösleges taglalni, mert nem az értelemmel, hanem a szándékokkal ellenkezik. Nálunk mindenki azzal a szöveggel akar politikai karriert építeni, hogy a politika csúnya dolog. Nekünk pedig ebből némileg elegünk lett.

Mi a csillámfaszlámákkal vagyunk.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Egei Antal - Horváth Zsolt


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.