Somlyói Nagy Sándor Budapesten született, 1902. június 2-án. A Ludovika Akadémia elvégzése után Szegeden kezdte meg tiszti szolgálatát. 1930-ban Budapestre vezényelték, ahol a karpaszományos tiszti iskolán lett oktatótiszt, majd századparancsnok. 1941-ben a Ludovika huszárszázadának az élére állították, néhány hónap elteltével a Délvidéken szolgált, az egyik ott állomásozó egység vezetését bízták rá. 1942-ben őrnaggyá léptették elő, később alezredesi rendfokozatban a hadiakadémia szervezési osztályán volt lovassági előadó.

1945-ben Nyugatra menekült, ahonnan – bízva a konszolidáció utáni polgári Magyarország megteremtésében – 1946-ban hazatért. 1950-ig alkalmi munkásként dolgozott, 1951-től a rákospalotai bőrkonfekció üzemben helyezkedett el, ahol hamarosan csoportvezető lett… A szabadságharc leverése után Kádár bíróságai által hozott ítéletek alapján „szervezkedés kezdeményezése és vezetése” vádjával halálra ítélték – 1959. július 30-án végezték ki.

Negyven év múltán

M. Nagy Gábor (a még élő szabadságharcosok emlékezetében a legendás „Tanár úr”), aki 1956 őszén később szintén a megtorlások áldozatává lett Iván Kovács Lászlóval együtt a Corvin közi felkelőbázis parancsnoki tisztét látta el, így emlékezett Somlyói Nagy Sándorra, a Magyar Királyi Honvédség nyugállományú huszárezredesére:

„…1956. október 24-én beállított hozzánk egy idősebb, szálfaegyenes férfi, hóna alatt terjedelmes csomaggal s arról érdeklődött, hogy ki a parancsnok…
’Itt nincs semmiféle parancsnok – válaszoltam – mindenki a saját bőrét viszi a vásárra!’ E szavakra a férfi bement a mosdóba, majd kis idő mulva ezredesi egyenruhában, huszársapkában lépett ki onnan. Katonás léptekkel ismét felém tartott, tisztelgett és azt mondta: ’Somlyói Nagy Sándor huszárezredes vagyok, átveszem a parancsnokságot!’ – Én, ahogy emlékszem, néhány pillanatig gondolkoztam, majd szépen megfogtam a karját, átvittem egy másik szobába és ott válaszoltam neki: ’Ezredes úr! Én M. Nagy Gábor harcfegyelembiztosító hadnagy vagyok, tegnapig pedagógusként kerestem a kenyeremet – én arra kérem Önt, hogy máshol keressen magának harcálláspontot!…’

Horthy katonája értetlenül nézett rám, majd fogta magát, kemény léptekkel ismét a mosdó felé vette az irányt, civilbe öltözött és elment…”

Az 56-os Intézet az 1996-ban Budapesten megjelentetett kutatási anyagaiban az alábbiakat rögzítette:

„Somlyói Nagy Sándor… 1956. október 30-án, majd november 1-én felkereste Kósa Pált, akinek felajánlotta szolgálatait, katonai szakértelmét. Ezt azonban az újpesti szabadságharcosok elutasították, arra hivatkozva, hogy ha az ifjúság hullatta vérét a szabadságért, akkor méltók lesznek a további harcok vezetésére is. Kósa nem titkolta ellenérzéseit az egykori horthysta katonatisztekkel szemben, még akkor sem, amikor az ésszerűség másfajta gondolkodást követelt volna. – Somlyói a szovjet invázió óráiban, november 4-én, a 6-os számú rendőrörsre ment és az ott tartózkodott fegyveresek fölött átvette a parancsnokságot. Az egységet szakszerűen és kielégítően felfegyverezte, velük a Szent László úti vasúti sorompónál foglalt el tüzelőállást. Igazoltatták a járókelőket, a gyanúsakat a Könyves Kálmán Gimnázium épületében lévő bázisra kísérték… November 6-án Gábor László, a kerületi Nemzetőrség parancsnoka őt nevezte ki az újpesti fegyveres erők (mintegy 800 szabadságharcos) vezetőjévé. Másnap egy kisebb csoportot küldött az angyalföldi pályaudvarra, a fosztogatások megakadályozására. November 8-án felvették a harcot a szovjet páncélos egységekkel, harc közben visszavonultak az újpesti ’öreg temető’ irányába – de akkor már sokan lemorzsolódtak, felhagytak az ellenállással.”

Az 56-os Intézet historikusai (elsőrendűen Hegedűs B. András, Kende Péter, Litván György és Rainer M. János) a Somlyói Nagy Sándor és az újpesti szabadságharcosok mártíriumával foglalkozó írásaikban úgyszólván „csak” tényeket, továbbá az Nb. 8017/1958. számú illetve az Nbf. 39/1959. számú periratok tartalmát (a büntetőeljárásban tett tanúvallomásokat) valamint az 1996-ban még életben volt szemtanúk, szabadságharcosok elbeszéléseit hagyták figyelmen kivűl.
 

Nehezen képzelhető el az, hogy a forradalom egyik legképzettebb katonai vezetőjének tevékenysége csupán csak abban mutatkozott meg, hogy „igazoltatták a járókelőket”, majd a „harc közben visszavonultak”.

Az angyalföldi pályaudvaron – ténylegesen a Dózsa György út és a Vágány utcai kereszteződésnél volt teherpályaudvaron – valóban történtek fosztogatások. Ti. az éhező lakosság e helyen néhány élelmiszerekkel, ruházati cikkekkel megtöltött vagont tört fel, de ennek megakadályozására nem a távoli Újpestről küldtek fegyvereseket az éhező angyalföldi munkások ellen, hanem három szobjet harckocsi vonult fel november 6-án a teherpályaudvar Dózsa György úti bejáratához és a levegőbe leadott sortűzzel kergették szét a tömeget. Az 56-os Intézet történészeinek Somlyói Nagy Sándor esetében az „úri Magyarországot” képviselő katonatiszttel, Kósa Pál és Csehi Károly megítélésében a nevezettek nemzetiszocialista-hungarista múltjával kapcsolatban adódtak nehézségeik, és ahogy kiadványaikban hangsúllyal szerepelt: dr. Rajki Márton 1945 után az ún. „nyilas perekben” kompromittálódott, a hungaristák jogi védelmét látta el.

Az újpesti szabadságharcosok pere

A kb. 800-850 észak-budapesti szabadságharcos utáni hajsza már 1956. november 10.-től, az újpesti ellenállás megszüntével elkezdődött. A hatóságok sem a konszolidáció éveiben, de az 1990 utáni demokratikus viszonyok között sem hozták nyilvánosságra a szovjet megszálló hadsereg által deportált, majd részben kivégzett polgári személyek névsorát, azok eltemetésének helyeit. Ugyanakkor dokumentált, hogy összesen 33 fegyverest (vagy annak vélelmezett IV. kerületi lakost) vettek őrízetbe a Kádár-kormány karhatalmi egységei.

A későbbiekben kivégzettek közül Kósa Pált, Csehi Károlyt és Gábor Lászlót 1956. november 12-én, Somlyói Nagy Sándort december 13-án, Koszterna Gyulát 1957. február 8-án, Gémes Józsefet április 1-én, dr. Rajki Mártont május 10-én vették őrízetbe. A többiek: mb>Péterfi Miklós, Kollán Lajos, Sohonyai János, Lészai Béla, Kollár Mihály, Rácz Endre, Kiss Imre, Lichtenstein Sándor, Kollár József, Szabó Lajos, Sinka Lajos, Venczel Ferenc, Valkó László, Szikora Rudolf, Vanyek Antal, Roik János, Nyíri György, Molnár Endre, Tóth Gábor, Bede Margit, Győri Tibor, Gerényi Gyula, Hornyák Tibor, Szücs István, Tichy József és Jancsovics József őrízetbe vételének vagy letartóztatásának pontos dátuma nem ismert. A nevezetteket, azok egy részét leponyvázott teherautón, házról-házra járva gyűjtötték össze – a szabadságharcosok közlése szerint.

A megtorlás összes büntetőeljárásához hasonlóan az újpesti nemzetőr-per iratanyagai sem tartalmazzák a szovjet megszálló hadsereg és a karhatalmi egységek által elfogott fiatal- és gyermekkorú szabadságharcosok listáját, melynek egyik oka az is lehetett, hogy a gyermekkorúak kivégzését csak az 1957. július 15-én hatályba lépett XXXIV. számú törvényerejű rendelet tette lehetővé. E dátumig a fiatalkorú szabadságharcosokat (így az újpesti gyermekkatonákat is) bírósági eljárás mellőzésével likvidálták. – Eltemetési helyüket hivatalosan a mai napig sem hozták nyilvánosságra, de feltételezések szerint a Budapest, X. kerület Kozma utca 13 szám alatt lévő fegyintézet („Gyűjtő”) területén meggyilkolt fiatalokat a rákoskeresztúri temető 298. és 301. parcellái között húzódó – 1989-ben aszfaltréteggel borított – út alá hantolták el, 2-3 méteres mélységben.

A piszkos munka elvégzését követően, az 1957. évi titkos ügykezelésű 01. számú bűnügyi lajstrom alapján elkészített vádiratot 1958. Január 6-án nyújtotta be a vádhatóság – az elfogott 33 szabadságharcos ügyét I. fokon a Fővárosi Bíróság (Budapest, V. ker., Markó utca 27.) dr. Halász Pál bíró elnökletével összeült népbírósági tanácsa tárgyalta.

A „törvényes keretek között lefolytatott” büntetőeljárás végeztével az ítélethirdetésre 1959. március 15. napján került sor, a magyarság nemzeti ünnepén 10 halálos ítéletet mondtak ki.

Az Nb. 8017/1958. számú határozat súlyosbító körülményként vette figyelembe Somlyói Nagy Sándor XX. r. vádlott katonai múltját, Kósa Pál I. r. vádlott esetében azt, hogy „apja 1938-ban belépett a Nyilaskeresztes Pártba”. (Amely már csak azért is tévedés a bíróság részéről, mert ilyen elnevezésű párt 1938-ban nem létezett – a jelzett évben a hungaristák előbb „Magyar Nemzeti Szocialista Párt”, majd „Nemzeti Szocialista Magyar Párt” néven működtek!). Súlyosbító körülményként vette figyelembe a Fővárosi Bíróság Csehi Károly XI. r. vádlott esetében, hogy 1944. október 26.-tól tagja volt a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalomnak, sőt, a későbbiekben önként jelentkezett a 25. Waffen-SS „Hunyadi” Páncélgránátos Hadosztályba. Dr. Rajki Márton bűneit pedig az súlyosbította, hogy az ítélet indoklása szerint „1945 után ügyvédként látta el a bíróság elé állított hungaristák, háborús bűnösök jogi védelmét.

A túlélők felelőssége – Bűntetti bűnrészesség?

Az újpesti nemzetőrök bírósági anyaga 1990 után Somlyói Nagy Sándor özvegye közvetítésével jutott el a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége vezetőihez, az 56-os Szövetség jogászaihoz és a szerzőhöz. – E periratban több olyan (az eljáró bíróság törvénytelenségével nem magyarázható) állítás szerepel, melyek a megtorlásban részt vett hatóságokon kívűl a túlélők felelősségére is rámutatott… Az Nb. II. 8017/1958/101. számú periratból idézek:

„A bíróság Somlyói Nagy Sándor tagadásával szemben a tényállás megállapításánál Kollán Lajos, Venczel Ferenc, Vanyek Antal, Szikora Rudolf, Sohonyai János és Kiss Imre vádlottak vallomását – valamint Talpai János, Kiss János, Muka István, Grónai István, Mayer István, Csete István, Szabó Miklós és Kappel János tanúk által elmondottakat fogadta el.

Somlyói Nagy Sándor még azt is letagadta, a sapkáján kívűl, hogy milyen ruhában járt. A tanúknak és a vádlottaknak a tömege vallotta, hogy a XXI. r. vádlott a leginkább Bocskai-sapkában, köpenyben, csizmanadrágban és csizmában volt látható – de olykor pufajkában és kezeslábas munkaruhában mutatkozott.

Az említett vádlott tagadta azt is, hogy ’Pécsi Sándor’ álnevet használt. A nyomozás során azért nem indult ellene hosszú ideig eljárás és azért sem tudták letartóztatni, mert a kihallgatott tanúk és a jelen ügy vádlottjai is ’Pécsi Sándor’ néven ismerték. Mikor szembesítésre került sor, akkor derült ki, hogy a két név azonos személyt takar. Tagadta azt is Somlyói Nagy Sándor, hogy az angyalföldi pályaudvarról az általa elvitt cipőket a gimnáziumba szállította volna. A bíróság ezt a védekezést nem fogadta el, mert Kollán Lajos (IV. r. vádlott) maga vette el a nemzetőröktől a cipőket, amelyeket a gimnázium épületéből hoztak el.

Vanyek Antal (XIX. r. vádlott) személyesen jelen volt a gimnáziumban, amikor Somlyói Nagy Sándor a két megrakott teherautóval megérkezett és a cipőket a pincébe hordatta le. Csete István tanú – aki szintén parancsnoki beosztásban volt a gimnáziumban – maga is látta a gépkocsival behozott cipőket.

Tagadta azt is Somlyói, hogy saját személyében november 8-án a gimnáziumból egy szovjet harckocsi felé lánggránátot (benzinespalackot) dobott volna ki és hogy parancsot adott volna a szovjet csapatok elleni harcra. – Tagadásával szemben a bíróság a helyszínen volt Sinka Lajos (XV. r. vádlott) vallomását fogadta el, akik szerint Somlyói Nagy Sándor a gimnáziumban tűzparancsot adott ki és kirohanva az erkélyre, lánggránátot dobott a közelben volt szovjet tankra.

Somi László tanú szerint is Somlyói vezetésével folytatták a harcot, még akkor is, mikor kiszorultak az épületből. - Csete István, akit ebben az ügyben a katonai bíróság már elítélt és a jelen ügyben tanúvallomást tett, maga is elismerte, hogy a gimnázium elé érkező szovjet tankokat tűz alá vették és maga is egy oszlop mögül tüzelt a szovjet katonákra. Somlyói tagadta azt is a bíróság előtt, hogy az ő parancsnoksága alatt 800 főnyi fegyveres nemzetőr csapat lett volna. – Azt viszont beismerte, hogy a nemzetőrök pontos létszámát még nem állapította meg.

Az előzőekben megállapítást nyert, hogy Újpesten legalább 800 fő fegyveresre főztek, amelyet Szabó Lajos (XIV. r. vádlott) számolt össze, mikor Kósa Pál utasítására a fegyveres csoportokat meglátogatta…” /Idézett perirat 244. oldal/

Az 1959. március 15-én kimondott 10 halálos ítéletből a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága dr. Borbély János népbírósági tanácsa 1959. július 28-án – bűnbánó magatartás és a társaik ügyében tett tanúvallomások okán – 3 halálos ítéletet életfogytig tartó szabadságvesztésre enyhített…
Somlyói Nagy Sándort, dr. Rajki Mártont, Koszterna Gyulát, Gémes Józsefet 48 óra elteltével július 30-án kivégezték. – Kósa Pál az ítélethirdetés után öngyilkosságot kísérelt meg, ezért őt néhány nappal később, augusztus 5-én avatta mártírrá a hóhér, Gábor László kegyelmi kérvényének az elutasítását követően követte társait az örökkévalóságba.

A múltját senki sem vásárolhatja meg

A leggyorsabb lábú szabadságharcosok, azok, akik már 1956. november 4-én vagy 5-én elhagyták a honvédő harcok színhelyeit, 1957 első hónapjaitól kezdődően (elsősorban az Egyesült Államokban és Kanadában) hihetetlen számban hozták létre a különböző forradalmi és szabadságharcos szervezeteket. – Elsőként a Magyar Szabadságharcos Szövetség alakult meg, majd a Magyar Szabadságharcos Világszövetség, később pedig a Magyar Forradalmi Tanács, a Szabad Magyar Nemzeti Képviselet és a Magyar Tanács… Nem csoda hát, hogy az idő múlásával a távoli kontinenseken és Nyugat-Európa különböző országaiban 70-80 ezer „ötvenhatosnak” nevezett szabadságharcost tartottak nyilván, amely mennyiség éppen megegyezett a Magyar Népköztársaság sorozott katonaságának haderejével.

Az ún. nemzeti emigránsok tevékenysége 1990-et, a rendszerváltást követően, sem szünt meg: a legendagyártás végtermékeként 1991-ben alakult meg az 56-os Világszövetség, az a „szabadságharcos” szervezet, melyet a hatvanas-hetvenes években disszidáltak gondoltak ki s melyhez hathatós segítséget kaptak a Kaliforniában élő Szász Lóránt üzletembertől, valamint az újpesti nemzetőrök peréből ismert Roik János budapesti lakostól.

Szász („Zas”, „Malomfalvi”) Lóránt, 1967-ben hagyta el Magyarországot – állítása szerint politikai üldöztetése miatt. Korábbi lakhelyén 1990 után a kaliforniai üzletember támogatásával alapított Bicskei Napló közölte az alábbi sorokat az 56-os Világszövetség alapítójáról, 1996 júliusában:

„Osztályidegen volta miatt nem vették fel az orvosi egyetemre. 1956-ban ő sem tudott semleges maradni. A biatorbágyi állomás épülete előtt tartott beszéde nyomán a tömeg a biai Nemzeti Bizottságba viszi. Megszervezik a demokratikus önkormányzatot, a fegyveres nemzetőrséget. November 4. után a Központi Munkástanácsba delegálják. Itt felszólalt Bali Sándor és Rácz Sándor letartóztatása miatt, ezért bújkálnia kellett. A budapesti Tétényi úti kórház nyújtott neki menedéket: ’a boncolásra váró tetemek között aludtam hónapokig…’ – emlékezett Szász Lóránt, az egykori szabadságharcos.

Egy éjszaka hazalátogatott és a pufajkások elfogták. – Házkutatás, vizsgálati fogság következett a budapesti Aradi utcában…, majd 1957-ben államellenes szervezkedés címén 3 évre ítélték el. Verseiben a Markó utcai testi-lelki megaláztatásokról, a kivégzések sorozatának iszonyatáról és a rabság embertelenségéről vallott…”

A horrorfilmekbe illő, vélhetően önéletrajzi alapanyagokat felhasználó újságcikk után érdemes belepillantani a „nemzeti emigráns” nyilvánosság elé tárt B. 1714/1957. számú periratába, valamint a Legfelsőbb Bíróság Bf. I. 2101/1958/18. számú, jogerőre emelt határozatába:

„Szász Lóránd Budapesten, 1938. március hó 9. napján született – 1957. szeptember 9-től 1958. február hó 14-ik napjáig volt előzetes letartóztatásban. Vele szemben a Pest Megyei Bíróság 1958. február 14. napján kelt B. 1714/1957/13. számú ítéletével, amely a Legfelsőbb Bíróság Bf. I. 2101/1958/18. számú ítéletével emelkedett jogerőre… 1 évi börtönbüntetésre ítélte, melynek végrehajtását 3 évi próbaidőre felfüggesztette…” (Észrevétel: a períratban Szász Lóránd nevű személy szerepel… E személy azonos lenne Szász Lóránttal? – Vagy még ez a minimális súlyú ítélet sem a későbbi 56-os Világszövetség alapítójára vonatkozott?)

A fentiekből következően az 1956-ban mindössze 18 esztendős (!!) Szász Lóránt nem valószínű, hogy a forradalom napjaiban megszervezte a demokratikus önkormányzatot, a biatorbágyi fegyveres nemzetőrséget – hiszen csupán csak ezért a két „szervezésért” halálos ítéletet kapott volna (lásd a szabadságharc vezetőinek a büntetőeljárásaiban hozott ítéleteket!). – De, amint az a periratokból egyértelműen kitűnik: a jellegtelen, nem számottevő 1956 utáni gyermekcsíny meghatározó alakja sem a későbbi kaliforniai poéta volt, hanem egy bizonyos Várnai György nevű diáktárs. – A „boncolásra váró tetemek”, az Aradi utcai és a Markó utcai „kivégzések sorozatának iszonyata” már komentárt sem igényelnek: erről legyen elég annyi, hogy 1956. november 4-ét követően sem a VI. kerületi Aradi utcai rendőrkapitányságon, sem pedig a Markó utcai fogházban nem hajtottak végre kivégzéseket. És ami szintén nem hagyható figyelmen kívűl: a nevével hasonlóságot mutató perirat nem Szász Lórántot, hanem Szász Lórándot említ…

Az érdemlegesebb – 1956-tal ténylegesen is összefüggésbe hozható – eseményre röviddel az 56-os Szövetség üzleti-politikai partnervállalkozásaként létrehozott 56-os Világszövetség megalakulása után került sor. A Kaliforniából, Szász Lóránt vendégszobájából hazatért Roik János szabadsághőst ajánlott levél várta – a Szövetség jogásza 1991. december 13.-án levélben fordult az 56-os Szövetség frissen kinevezett (október 21. óta hivatalban volt) elnökéhez és az 56-os Világszövetség vezetőségi tagjához. A fontos dokumentumot betűhíven idézem:

„ROIK JÁNOS részére
Budapest, IV. ker., Erdősor utca 16., I. emelet 4
Kötelességem közölni, hogy Somlyói Nagy Sándor kivégzett forradalmár ezredes özvegyétől meghatalmazást kaptam, hogy élettársa gyilkosaival szemben büntetőeljárást vezettessek be. Meghatalmazásom a halált osztogató bírók feljelentésére, valamint Roik János és Sinka Lajos nevű volt vádlottársak elleni vádemeltetési eljárásra is kiterjedő.

Az özvegy rendelkezésemre bocsájtotta bizonyítékait illetve az ítéletet is. Ezekből miindulva és kellő tanulmányozás után nincs kétségem, hogy Önt emberölésben való bűntetti bűnrészesség terheli Sinka Lajossal együtt, Somlyói Nagy Sándorra megtett rávallása miatt. Az igazsághoz tartozó: én magam a fentiekről – mint az 56-os Szövetség Országos Etikai Bizottsága elnöke – hallomásból tudtam, de az ügyet nem vizsgáltattam ki. Így mulasztásos bűnösnek tartom magamat.

De erkölcstelen lenne az is, ha az ötvenhatosokat, az erről semmit nem tudókat, Ön vezetné továbbra is és főként Hőseink sírjához, a kopjafák erdeibe. Ezért nyomatékkal felhívom a figyelmét a feltétlenül szükséges következtetések levonására és arra, hogy elnöki funkciójából azonnal és önként köszönjön le – ezt írásban velem haladéktalanul közölje.

Dr. Magos Béla, ügyvéd.”

Az 56-os Szövetség Elnöksége által 1992 első heteiben tárgyalt ügyet követően a Szövetség vezetői Roik János elnököt meghagyták poziciójában, ugyanakkor Ajzert János elnökségi tagot és dr. Magos Béla jogtanácsost, az Etikai Bizottság elnökét kizárták az egykori szabadsághacosok szövetségéből (mindkettőjüket azért, mert „egységbontó módon” Somlyói Nagy Sándor kivégzésének, halálának az okait kutatták.)

Epilógus: Sinka Lajos a Magos-féle levél kézhezvétele után öngyilkos lett – Roik János néhány hónappal később önként lemondott elnöki megbizatásáról, 1994. szeptember 28-án húnyt el, szívroham következtében.

Szemenyei-Kiss Tamás

ORSZÁGOS SZÉCHENYI KÖNYVTÁR
BIBLIOTHECA NATIONALIS HUNGARIAE
KÉZIRATTÁR, FOND 567 JELZETŰ GYŰJTEMÉNY
FELHASZNÁLÁSÁVAL

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.