Oszsza meg másokkal is

A modern magyar nemzet és a szabad magyar sajtó születésnapján nincs túl sok okunk ünnepelni. A legújabb kori magyar demokrácia – a harmadik Magyar Köztársaság – rövidesen átadja a helyét Orbán Viktor új Magyarországának. Az utólag forradalomnak minősített választási győzelem valóban forradalmat szült – egy felülről levezényelt, radikális átalakulást, amely már az új alkotmány elfogadása nélkül is felér egy újabb rendszerváltással.

Semmi meglepő nincs azon, hogy egy olyan párt, amelyben négy személyen kívül minden, de minden tisztségviselőt a pártelnök nevez ki 2003 óta – és közvetlenül ő választotta ki a felcsúti Döbrögi-uradalomban a párt országgyűlési képviselő-jelöltjeit is – ha módja nyílik rá, hogy saját, nem túlságosan rokonszenves képére szabja az ország közjogi berendezkedését, szörnyszülöttet kelt életre a művelet során.

A Hírszerző szerkesztősége azért buzdította arra olvasóit 2010 tavaszán, hogy akár jobb meggyőződésük ellenére is menjenek el szavazni az MSZP leváltásáért és a Fidesz kétharmadának megakadályozásáért, mert, mint írtuk, „nem szeretnénk olyan országban élni, amelynek alkotmánya a Fidesz jelenlegi alapszabályára hasonlít, közmédiumai pedig úgy néznek ki, mint a méltán népszerű Echo TV”.

A Fidesz alkotmánytervezetét és a köztévé híradóját elnézve ezek a félelmek nem tűnnek megalapozatlannak.

* A Fidesszel szemben jogállami illúziókat táplálni merő naivitás és ostobaság volt, azonban a 2008-2009-re a teljes szétesés állapotát mutató magyar államigazgatás rendbetételére – legalábbis első kormányzásuk alapján – képesnek tűntek. Legyünk ezért empatikusak azokkal a honfitársainkkal, akik a 2002-2009 közötti időszak anómiájába belefáradva rájuk, az egyedül kormányzóképesnek hitt politikai tömörülésre adták szavazatukat.

Amit a szocialisták kormányzás címén bemutattak 2002 és 2009 között, az felettébb indokolttá tette megsemmisítő vereségüket, azon pedig nemigen lehet vitatkozni TGM-mel, hogy a magyar putyinizmus (éppúgy, mint 1999 után az eredeti) a helyi jelcinizmus – azaz az állam totális szétzüllesztésén, oligarchák garázdálkodásán alapuló, a korrupciót intézményesítő, a terrorizmussal szemben tehetetlen „rendszer” – és az összeomló állam által magukra hagyott állampolgárok ebből fakadó, tökéletesen érthető frusztrációjának következménye.

De ettől még nincs okunk örülni saját putyinizmusunk születésének. Még akkor sem lenne, ha a darabjaira hullott államot újjászervező rendszer hatékonyabb lenne elődjénél – egy hatékony autokráciában élni sem emberhez méltó dolog.

Ám Orbánékról az elmúlt időszakban nem csak az derült ki, hogy nem demokraták (ez ügyben korábban sem lehettek illúzióink), és hogy éppen annyira nem szeretik az ellentmondást, amennyire erre a Fidesz belső működéséből következtetni lehet, de az is, hogy kormányozni még annyira sem tudnak, mint elődeik – ez nagy szó, ha Gyurcsány Ferencre, Veres Jánosra, Lamperth Mónikára vagy éppen a felejthetetlen Draskovics Tiborra gondolunk.

Orbán Viktor úgy épít ki ellenőrizhetetlen hatalmat Magyarországon, úgy bontja le az 1989-90-ben létrejött jogállamot, úgy gyűri maga alá az összes létező hatalmi ágat, úgy épít ki a mindenkori parlament és kormány által leválthatatlan, saját kliensei által 9-12 éves felhatalmazással vezetett intézményeket, hogy közben ettől a magyar államigazgatás nem lesz hatékonyabb, a kormány gazdaságpolitikája jobb esetben értékelhetetlen, de inkább kártékony, társadalompolitikája katasztrofális, a rendőrség és az igazságszolgáltatás pedig – az előző évekhez hasonlóan – képtelen gátat vetni a különböző, egyre fantáziadúsabb elnevezésű félkatonai csoportok nyomulásának.

Magyarul: Orbán Viktor úgy terjeszti ki jogaink korlátozásával az általa és kliensei által meghódított állam felségterületét, hogy cserébe képtelen bármit (többek között közbiztonságot, jogbiztonságot és hasonlókat) nyújtani a szólásszabadságuktól vagy éppen jövendőbeli nyugdíjuktól megfosztott állampolgároknak.

* Miközben lehetetlen feladat lenne összegezni azon honfitársaink motivációit, akik 2010 tavaszán a Fideszre szavaztak – főleg olyan ne vállalkozzon rá, aki nem tartozik közéjük –, annyi megkockáztatható: a szocialistákat, Gyurcsányt, Hagyó Miklóst és a többieket „a faszba” kívánó állampolgárok jelentős része biztosan nem arra szavazott, hogy az Orbán-kormány a felső tízezernek kedvező új adórendszerrel mesterségesen és szándékosan okozott költségvetési káosz ürügyén fiskális szükségállapotot vezessen be.

Nem volt szó egész szektorokat ellehetetlenítő különadókról, nem volt szó hárommillió ember megtakarításainak ellopásáról, ahogy természetesen nem volt szó az Alkotmánybíróság, a Legfelsőbb Bíróság, valamint az állampolgárok jogainak tiszteletben tartása felett őrködő ombudsmanok intézményeinek szétlövéséről, valamint a teljes magyar sajtó fideszes pártkatonák általi ellenőrzéséről sem.

Nem volt szó Szalai Annamáriáról, Polt Péterről, Domokos Lászlóról, Stumpf Istvánról, meg persze a Schmitt Pál nevű emberről – egyszóval az európai jogállamra emlékeztető, bár az utóbbi közel másfél évtized kétpárti mutyijai következtében jelentősen legyengült demokratikus intézményrendszer személyi döntéseken keresztüli kivégzéséről.

2006-hoz képest nem mondhatni, hogy Orbánék túl sokat ígértek volna a nyugdíjasoknak a 2010-es választási kampányban. Most nem volt 14. havi nyugdíj – de az nem rémlik, hogy szóba került volna az általános, titkos és minden felnőtt állampolgárt egyenlően megillető választójog megszüntetése, hogy – Kósa Lajos őszödi beszéddel felérő beismerése szerint – kicsavarják az idősek kezéből a választások eldöntését.

Nem ígértek sokat a magyar állam által magukra hagyott térségekben nyomorgó és a szerencsétlenségükben egymás ellen kijátszható roma és nem roma honfitársainknak sem – de azt ígérték, hogy a) két hét alatt rend lesz az országban; b) hogy a „rendfenntartásban” semmiféle félkatonai szerveződésnek nem lesz helye (a gárdistákat pedig két pofon kíséretében fogják hazazavarni).

Ebből (egyikből sem!) nem lett semmi. A magyar rendőrség képes arra, hogy keménykedjen az elképesztő józsefvárosi kukázási tilalom ellen tiltakozó (nyilván közveszélyes) bölcsészhallgatókkal és szociális munkásokkal, de képtelen gátat vetni a Gyöngyöspatán hetek óta masírozó neonyilasok parádéjának.

Biztosan elkerülte a figyelmünket, de olyasmi viszont mintha nem szerepelt volna sem a Fidesz választási programjában, sem a kormányprogramban, hogy az országban csoportokba verődött huligánok vegyék át a rend fenntartását a Magyar Köztársaság Magyarország hatóságaitól, amint tették ezt Gyöngyöspatán március eleje óta. Amint az Index kitűnő publicisztikája felhívja rá a figyelmet, ilyenre volt már példa, nem is olyan rég.

2009 novemberében Sajóbábonyban döntött úgy a Magyar Gárda, hogy kezébe veszi a helyi etnikai konfliktus megoldását. Lázár János akkor joggal vélte úgy, hogy a kormány nem tudja biztosítani a rendet Magyarországon, képtelen garantálni a közbiztonságot minden magyar ember számára, s már arra is képtelen, hogy néhány ember szóváltásában, verekedésében rendet tegyen, ezzel pedig először egy kisebb települést, majd az ennek közelében fekvő nagyvárost szolgáltatja ki "a teljes káosz és bizonytalanság veszélyének".

Gyöngyöspatán most pontosan ugyanezt látjuk – a helyi romákat neonyilas bandák fenyegetik, miközben a község roma és nem roma lakosságát az állítólag mindenható, erős és a végsőkig központosított magyar állam képtelen megvédeni a kívülről jött provokátorok által tüzelt, kitörni készülő etnikai konfliktustól.

* Soha nem volt még politikai erő, amely ekkora bizalmat kapott volna a magyar választóktól, mint az Orbán Viktor vezette pártszövetség, és (a Gyurcsány Ferenc vezette MSZP-t is ideértve) soha nem volt még politikai erő, amely ennyire tudatosan és cinikusan élt volna vissza ezzel a bizalommal, mint Orbánék, akik – ez az elmúlt tíz hónapban a napnál világosabban kiderült – a jogállam szisztematikus lebontásával tetézik az elődeik által okozott károkat, miközben az elődöktől örökölt problémák közül egyetlenegyet sem képesek megoldani.

Orbán Viktor, akinek kormánya képtelen volt gátat vetni a magyar állam MSZP-SZDSZ-kormány idején kezdődött és gyorsuló szétesésének, felelőtlen adócsökkentésével megfordította a Bajnai-kabinet idején elindult kedvező egyensúlyi folyamatokat, vesszőfutássá változtatta az ország uniós elnökségét, hadat üzent a szólásszabadságnak, miközben (elődeihez hasonlóan) tétlenül nézi az elszabadult félkatonai csoportok garázdálkodását az országban, egyszemélyben felelős a kialakult helyzetért. Orbán távozása közérdek és dicstelen kell, hogy legyen – ám világos, hogy Orbán Viktort és a Fideszt legyőzni – ez ma bármely ellenzéki erő számára önmagában is lehetetlen feladat; ráadásul édeskevés.

Az iPad-es ember alkotmánytervezete archaikus baromságai mellett egy olyan politikai rendszer alaptörvénye lesz, amelyben ciklusokra előre kizárható, hogy életképes kormány alakuljon a Fidesz részvétele nélkül – a tervezet szerint a Járai Zsigmond vezette költségvetési tanács megakadályozhatja a költségvetés elfogadását, elfogadott büdzsé híján pedig a Schmitt Pál nevű ember feloszlathatja az Országgyűlést.

Az iPades ember ennyi erővel egész nyugodtan leírhatta volna azt is, hogy a jövőben minden olyan kormány, amelyet nem Orbán Viktor vezet, 10 hónapnyi regnálás után automatikusan lemondottnak tekinthető – és dicséretes önmegtartóztatásnak tűnik, hogy végül nem vette be a tervezetbe.

Az új alkotmány tehát intézkedik arról, hogy ha a Fidesz-kormány leváltható lesz is (erre azért van némi esély, főleg, ha így folytatja), az Orbán-rendszer még hosszú ideig velünk maradjon. Márpedig a most kiépülő rendszer szétzúzása nélkül nem csupán egy Fidesz nélküli kormány helyzete válik eleve kilátástalanná, de Magyarország sem keveredhet ki abból a zsákutcából, amelybe az elmúlt nyolc év kétpárti mutyijai és végül a fideszes kétharmad önkénye vonszolták.

A magyar demokrácia újjászületéséhez ugyanis nem elég az Orbán-kormánynak távoznia – ahhoz a most kialakuló orbáni alkotmányos berendezkedésnek is meg kell semmisülnie; továbbá távozniuk kell az állam formálisan kormányfüggetlen intézményeiből az odaejtőernyőztetett pártkatonáknak. Enélkül egy puszta kormányváltás csak a kormányzásban megtépázódó orbánizmus regenerálódását és rapid visszatérését elősegítő közjáték lehet.

* 2010 tavasza óta valóban forradalom, egy felülről vezérelt, összehangolt támadás zajlik a húszéves jogállami berendezkedés ellen, miközben az antidemokratikus fordulatot végrehajtó, ám kormányzásra képtelen politikai erő a szemünk láttára bizonyítja be, hogy a magyar politikai rendszer romlottsága és rossz hatékonysága nem a túl sok demokráciának, hanem a magyar demokráciát megfojtó két-, majd egypárti oligarchia mohóságának köszönhető.

A Harmadik Magyar Köztársaság formálisan is a végnapjait éli, hogy átadja helyét Orbán központosított Magyarországának – amely, és ez ma már látszik, nem lesz sem hatékonyabb, sem erősebb, mint a kivéreztetett polgári demokrácia volt. Ha Orbán visszatérésének lesz valami haszna, az az „erős kézhez”, a tekintélyelvű kormányzáshoz fűződő állampolgári illúziók szétzúzása.

Ám az illúzióvesztés sebességétől függetlenül minden, magát komolyan vevő Orbán-ellenes politikai erőnek számot kell vetnie azzal, hogy a kiépülő rendszert csak egy újabb, forradalmi változás, a Fidesz megsemmisítő, az MSZP 2010-es bukásához hasonló veresége söpörheti félre. Egy "forradalom" nélküli, „sima” kormányváltás csak a vergődés meghosszabbítását jelentené.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Gavra Gábor


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.