Oszsza meg másokkal is

A zsidómentő Horthy mellett a legfőbb érvek: a kormányzó nem volt antiszemita, hiszen jelentős számban voltak zsidó barátai, ismerősei; csak a megszállás negyedik hónapjában értesült a zsidóság deportálásának valódi okáról, s azonnal leállította a transzportokat, ezért ő tekinthető a budapesti zsidóság megmentőjének.

A kenderesi Horthy-kastély kertjében
 

Ezen állítások közül azonban egyik sem igaz. Horthy ismerősei, tárgyalópartnerei körében köztudomásúan antiszemita volt. Ezt ő maga is hangoztatta, számos feljegyzésünk, forrásunk van erről. Már 1919-ben „söpredék zsidóságról” beszélt, egy 1940-ben Teleki Pálnak címzett levelében pedig a pályájára visszapillantva azt írta: „...én egész életemben antiszemita voltam... Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust.”

1943 tavaszán a Hitlerrel folytatott klessheimi tárgyalások után írott válaszában sem titkolta a zsidókkal kapcsolatos álláspontját: „Az egyik szemrehányás arra vonatkozott, hogy Magyarországon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat. Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására.”

Horthy okkal büszkélkedett, hiszen regnálása alatt vezették be az első világháború utáni Európa első zsidótörvényét (numerus clausus), s ő írta alá az 1938 és ’41 között megszavazott három zsidótörvényt is, amelyek helyenként a nürnbergi faji törvényeket is felülmúlták. Tudott az 1941-es első hazai deportálásokról is, amikor magyar illetékesek kb. 16-18 ezer, „rendezetlen állampolgárságú” vagy hontalannak minősített zsidót Kőrösmezőn keresztül Kamenyec-Podolszkijba toloncoltak, ahol többségüket a németek és ukrán cinkosaik lemészárolták.

Amikor a német megszállás után Hitler követelései között a zsidókérdés gyors és radikális megoldása is szerepelt, Horthy tudomásul vette a „feladatot”, s korábbi fogadkozása ellenére nem mondott le, hanem „magyar Pilátusként” mosta a kezeit, miközben végig gyakorolta a hatalmi jogköreit. Mindez azt jelenti, hogy mindazért, ami 1944. május 15-e és július 6-a között történt, vagyis 437 402 magyar állampolgár elhurcolásáért és megsemmisítéséért Horthy Miklóst is felelősség terheli. Ahogy Karsai László fogalmazott: „bűnsegédi bűnrészes” volt törvénytelen, háborús és népellenes bűntett elkövetésében.

Horthyt azzal szokták mentegetni, hogy sokáig azt hitte, a deportáltakat munkára viszik a birodalomba. Ez nemcsak azért nevetséges érvelés, mert a vagonokba kilencvenéves nagyszülőket, magatehetetlen betegeket éppúgy bezsuppoltak, mint csecsemőket és kisgyerekeket, hanem azért is, mert Horthy egy fennmaradt levélfogalmazványban már 1943 májusában, első klessheimi találkozójuk után így írt Hitlernek: „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan a többi országban is kívánatosnak látszik.”

Horthy tehát igenis tudta, hogy mi vár a százával bevagonírozott zsidóságra, és ennek ellenére 1944 tavaszán nemhogy késleltette volna, de még egyet is értett az elszállításukkal. Erről Baky László államtitkár népbírósági vallomása árulkodik, amely szerint Horthy a következőket mondta neki: „Ma a legjobb magyarokra van szükségem... Utálom a kommunista és galíciai zsidókat, ki velük az országból, ki, ki! De te is belátod, hogy itt is vannak ugyanolyan jó magyarok a zsidók között, mint te meg én. Például itt van a kis Chorin és Vida, hát ezek csak jó magyarok? Az ilyeneket nem engedhetem. A többit, azt csak vigyék!”

Horthy szelektív antiszemitizmusával hetekig passzívan tűrte a deportálásokat, s a transzportokat csak július 6-án állította le (tehát volt hatalma a döntéshez, s ezt korábban is megtehette volna!), amikor elhatározásában már számos kül- és belpolitikai ok játszott szerepet. A szövetségesek partra szálltak Normandiában, 26-án a német csapatok feladták Cherbourg kikötőjét, június 22-én a Vörös Hadsereg offenzívája megindult Belorusszia felszabadítására, a semleges országok és az Egyesült Államok vezetői figyelmeztették az embertelenségekre, kilátásba helyezve majdani felelősségre vonását (magyarán: hurokba került a feje), felerősödött a nemzetközi sajtó tiltakozása, megérkezett XII. Pius távirata, Horthy hatalmát pedig Bakyék az úgynevezett csendőrpuccsal fenyegették stb.

1938: rosszkor, rossz helyen, rossz társaságban
MTI-fotó
 

Horthy megváltozott álláspontját először június 26-án, a koronatanácson közölte: „Legjobb szeretném azt a kegyetlen és nem a magyar természethez illő megoldást, hogy innen zsidók deportáltatnak, egyáltalába leállítani.” Horthy fellépésének azonban kevés gyakorlati eredménye volt. Az erélytelen döntést elszabotálták, Sztójay csak július 6-án vette tudomásul, s az időközben eltelt tíz nap alatt további 70 ezer embert – köztük a kispesti, újpesti, pesterzsébeti és csepeli zsidóságot – hurcoltak el Auschwitz-Birkenauba.

Változó hadi helyzet

Horthyt e döntésének alapján szokás a budapesti zsidóság megmentőjeként emlegetni. Ám magatartása ezzel kapcsolatosan is ellentmondásos volt, mert a következő hetekben a politikai és hadi helyzettől függően, Hitler dörgedelmes levelét kézhez véve megváltoztatta az álláspontját (válaszlevelében így ír: „Végül meg szeretném jegyezni, hogy a zsidókérdés további megoldása a sokszor szükségtelenül brutális és embertelen módszerek nélkül fog megtörténni”), s a kormány augusztus 7-i átalakítása után Sztójay már azt közölte Veesenmayer budapesti német követtel, hogy a deportálásokat „8-14 napon belül” folytatni fogják. Grell német követségi tanácsos pedig augusztus 19-én jelentette Berlinbe, hogy Bonczos Miklós belügyminiszter tájékoztatta Eichmannt: „A kormányzó hozzájárulásával, f. hó 25-én megkezdi a zsidók kitelepítését Budapest területéről... A terv szerint koncentrálásuk augusztus 25-én kezdődik, három táborba. A hat vonatból álló első szállítmány 20 ezer zsidóval augusztus 27-én indul, azt követően napi három vonat szállít 9000 zsidót. A koncentrálást kizárólag a külön erre a célra összevont magyar csendőrség végzi.”

Napi érdekek

Az előkészületeket azonban ismét leállították. Horthy újabb, a deportálásokat immáron másodszor blokkoló döntésének ezúttal is külpolitikai, hadászati okai voltak. Egyrészt ismét megkezdődtek a heves nemzetközi tiltakozások, másrészt augusztus 23-án a Mihály királyhoz hű erők puccsal megdöntötték Antonescu marsall uralmát, Románia átállt az antifasiszta koalíció oldalára, összeomlott a déli front, a szovjet csapatok előtt megnyílt az út Magyarország felé, új helyzet állt elő, Himmler utasítást adott Eichmann-nak a deportálások felfüggesztésére, még mielőtt Horthy közölte volna a németekkel ismételten megváltoztatott szándékát.

Mindezeket figyelembe véve, Horthy szobrának felállítása, szerepének felmagasztalása csupán napi politikai érdekeket, egyéni ambíciókat szolgál.

Horthy a második világháború kirobbantása után hat évig az ország kormányzója s egyben legfőbb hadura volt, s ebbéli funkcióiban közvetlen vagy közvetett felelőse volt mindazon történéseknek (hadba lépés Jugoszlávia és a Szovjetunió ellen, a II. magyar hadsereg és a munkaszolgálatosok kiküldése a Donhoz, zsidótörvények aláírása, a zsidóság jogfosztása, kifosztása, deportálása, utolsó csatlós stb.), amelyek Magyarországon történtek.

Rosszul vizsgázott

E tények ismeretében pedig kimondhatjuk: Horthy a második világháború idején a sorsdöntő történelmi pillanatokban rosszul vizsgázott, s az így okozott veszteséget pedig Magyarországnak és a magyar népnek kellett megfizetnie: emberéletben, vérben, vagyonban, presztízsben, történelmi léptékvesztésben.

Ennek felelőssége alól senki és semmilyen pártpolitikai érdektől vezérelt misztifikáció nem mentheti fel vitéz nagybányai Horthy Miklóst.

forrás és szerző : 168ora.hu


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.