Oszsza meg másokkal is

Milyen volt nőnek lenni a szocializmusban? Milyen volt a traktoroslányok, a harisnyagyári munkásnők, az értelmiségi leányanyák, a gyeses anyukák, a gyári munkásból lett képviselőnők élete? Több vagy kevesebb jog, nagyobb vagy kisebb egyenlőség illette meg a nőket a rendszerváltás előtt? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Tóth Eszter Zsófia történész, a Magyar Országos Levéltár főlevéltárosa most megjelent Kádár leányai című kötetében. A történész abból indult ki, hogy ezek a nők köztünk élnek, még van mód arra, hogy személyesen meséljék el ezeket az éveket.

Háromgyermekes család a felvonulók között 1964. május 1-jén
Rév Miklós
 

– A rendszerváltás utáni nagy kibeszélési boom elmúlt. Jó néhányan voltak, akik féltek attól, hogy beszéljenek például arról, hogy kitüntetést kaptak vagy magasabb pozíciót töltöttek be akkor. Voltak, akikkel éveken át többször is találkoztam, hogy minél nagyobb bizalommal legyen irántam – meséli. Volt olyan is, aki azt gondolta, hogy a szerző ki akarja gúnyolni, és csak a sokadik találkozás győzte meg, hogy erről szó sincs. Sok interjúalany mellett végig jelen volt a férj is. Így a korabeli dokumentumok, újságok, filmek mellett maguk az érintettek mesélték el, hogy milyen volt nőnek lenni Kádár alatt.

„Wekerle Irén Standard gyári kábellerakónő például télikabátot vett, fekete, zöld és kék ruhát, cipőt, ágyneműt, és az 1950. év elejére már kinézett magának két szobabútort is. Gábor Sándorné, a kelenföldi Goldberger gyár szövőnője, aki Kossuth-díjának átvételekor 34 éves volt, konyhabútorra költötte a kitüntetéshez kapott summát.”

Fizikailag nagyon erősek, kitartóak, komoly műszaki ismeretekkel rendelkeznek: ilyenek voltak az ötvenes évek traktoroslányai. Annak jelképei, hogy a nők ugyanolyan teljesítményre képesek, mint a férfiak. Tán csak a motivációjuk volt más: stafírungra gyűjtöttek. A közvélemény mégis másnak látta őket: sokukról elterjedt, hogy laza erkölcsűek. Valószínűleg azért gondolták ezt róluk, mert férfiak között dolgoztak. Ez lehetett az egyik oka, hogy a toborzókampányok ellenére kevesen mentek el traktoroslánynak.

Tény, hogy a háború után a nők a férfiakkal egyenlő, általános választójogot kaptak, és széles körben lehetőségük nyílt a tanulásra egyetemi szinten is – sorolja a máig érvényes eredményeket Tóth Eszter Zsófia. Ezek erősen köthetők olyan – nem feltétlenül rendszerfüggő – társadalmi változásokhoz, mint például a nagyvárosokba vándorlás, ahol a nők előtt is több munkalehetőség nyílt. – Ezt úgy is szokás ábrázolni, hogy a nőket bekényszerítették a munkaerőpiacra. A középosztálybeli nőkre talán igaz ez, de a szegény családokban a nők korábban is dolgoztak cselédként vagy a parasztgazdaságokban. Csak a munka keretei változtak meg – mondja.
 

Divatbemutató a budapesti Duna Szállóban 1964 májusában
Wormser Antal
 

Számukra pozitív változás volt, hogy feljöttek Pestre, ahol színházba,moziba járhattak, olvashattak. – Akárkinél interjúztam, a Világirodalom remekei sorozat és Moldova György könyvei biztosan ott voltak a polcon – mondja a történész. Volt olyan visszaemlékezője, aki büszkén mondta, hogy az élmunkásüdülőben Karády Katalin egykori szobájában lakhatott. Természetesen senki nem állítja, hogy ezek a nők élvezték a kemény fizikai munkát, de a munka mégis sokuk előtt nyitott meg egy új világot.

„A haja ugyanolyan világosszőke, alakja karcsú, bőrét, mint a szabadban dolgozókét, megkapta a nap”, de „...a hajdan híres Vékony Rózsi most egyszerű háziasszony, nem írnak munkájáról tudósításokat, nevére már csak… a közeli ismerősök, barátok emlékeznek”.

Nem tartott sokáig a traktoroslányok dicsősége: példaképekből hamar áldozatok lettek. A hatvanas években már arról cikkeztek a lapok, hogy a nehéz munkakörülmények, a folyton rázkódó traktor hatására meddővé válhatnak. – Ezt ugyan semmilyen kutatás nem igazolta, sőt több riport szólt arról, hogy az egykori traktoroslányokból többgyerekes anyák lettek, de a hivatalos propaganda nagyot fordult – idézi fel Tóth Eszter Zsófia.

Az egyenjogúság emlegetése azért szorult háttérbe, mert az iparba már kevesebb női munkás kellett. Ekkor hirtelen újra előkerült a férfiak és nők különbözősége, és nagyon fontos lett a nő mint anya, mint a háztartás vezetője, a család összetartója. Csurka István író 1970-ben a Nők Lapjának nyilatkozva már legszívesebben visszaküldött volna minden dolgozó nőt a fakanálhoz.

Az ötvenes években még éltetett női buszvezetőkön is elverték a port. Komoly korlátozások között dolgozhattak csak. Nem túlórázhattak, nem vezethettek csuklós buszt, nem dolgozhattak éjszaka és nem kerülhettek forgalmas útvonalakra. A hivatkozott ok: a rossz tapasztalatok. A megszólaló buszvezetőnők viszont a korlátozások eltörlését szerették volna: állításuk szerint munkájuk előnyei közé tartozott, hogy gyerekeiket várakozás nélkül felvették a BKV bölcsődéjébe, óvodájába, hogy más nőknél jóval többet kerestek és hogy a műszakokkal úgy tudtak variálni, hogy elláthatták a családot is.

Még sokkal kevésbé volt jelen az a szerepkonfliktus, amitől a mai nők szenvednek, vagyis hogy nehezen tudnak egyszerre jó munkaerők, jó anyák és jó társak lenni. – Az élet szervezhetőbb volt. A hivatalokban szigorúan 8-tól 4-ig tartott a munka. Akik több műszakban dolgoztak, azok is azt mesélték, hogy nagyon szerettek például éjszakai műszakba járni, mert nappal el tudták látni a háztartást. Ma sok multinál reggel 8-tól este 8-ig tart a nem hivatalos munkaidő. Fél ötkor a gyerekek jelentős részéért nem az anya vagy az apa, hanem a nagyszülők, bébiszitterek mennek –mondja a történész.

A sajtó azt sulykolta, hogy a férfiaknak is ki kell venniük a részüket a házimunkából. Sok cikk szólt a „modern apáról”, aki igyekszik minél többet foglalkozni a gyerekeivel. Más kérdés, hogy ez a gyakorlatban menynyire valósult meg, de volt egyfajta elvárás a (nagyvárosi) férfiak felé. – Nem tudjuk, hogy ha nincs szocializmus Magyarországon, hogyan alakul a nők és férfiak egyenlősége. Amerikában is meg akarták változtatni a nők az életüket, ott is lezajlott a feminizmus második hulláma, állami beavatkozás nélkül – teszi hozzá. Magyarországon ezzel párhuzamosan kiépült a védőnői hálózat, a bölcsődék, óvodák rendszere, és megjelent a gyes.

„Az ember bedilizik a négy fal között... A gyesbetegség úgy kezdődik, hogy az ember kora reggeltől késő délutánig egyedül marad a kisgyerekkel, aki még csak alszik meg eszik, és nincs vele más dolog, mint 3-4 óránként megkotyvasztani a papikáját és tisztába tenni... A mosást elvégzi az automata, a takarítás is gyorsan megvan ezekben a vadonatúj lakásokban. Az egyetlen változatosság a bevásárlás és a főzés... Egy ilyen pici gyerekkel még nem lehet beszélgetni, az ember gügyög neki, amíg tisztába teszi, füröszti, de azzal kész. A legtöbb lakásban reggeltől estig bömböl a rádió vagy a magnó, a nagy hangerő kissé eloszlatja az egyedüllét érzését, de az ember a legjobb számokat is megunja, ha napjában hússzor hallja... Egyik-másik szomszédasszonnyal már kitárgyaltam: Tardylon élnek meg Eunochtinon, a második gyerek születése után én sem tudtam meglenni nyugtatók nélkül.”

Egyértelműen vívmány volt a gyes, amiért a mai nők is hálásak lehetnek, még akkor is, ha az 1967-es bevezetés egyik fő oka az volt, hogy a hatvanas évek végén már nem volt akkora szükség a munkásnőkre – állítja a történész.

Magyarország ma az utolsó előtti helyen áll a nők foglalkoztatását tekintve az unióban, különösen rossz a kisgyerekes nők munkaerő-piaci helyzete. Tóth Eszter Zsófia szerint nehéz megítélni, hogy ennek valóban a gyes-e az oka. Szerinte enélkül is hasonlóan alakult volna a helyzet, hiszen a nők nagy részét egy idő után nem szívta fel az ipar. Ráadásul – derült ki az interjúkból – később már nem mentek el olyan munkakörökbe dolgozni, ahová korábban igen.
 

Textilgyári munkásnő a Goldbergerben 1978-ban
Fejér Gábor
 

– Akik 1945 után jöttek fel Pestre, és munkát vállaltak például a harisnyagyártásban, forró gőzlábak mellett dolgoztak, 60-70 fokban, erős páratartalom mellett. Akik a 70-es évek elején jöttek fel, már nem biztos, hogy vállalták ezt – magyarázza.

Hozzáteszi: a gyest tőlünk nyugatra is irigyelték, de azzal a negatív hatással nem számoltak, hogy a bezártság miatt kialakult a nőkben a gyesneurózisnak nevezett állapot. Beszűkült az életterük, a társadalmi kapcsolataik. Ezt próbálták a gyárakban úgynevezett kismama-találkozókkal orvosolni, de kevés sikerrel.

A korabeli cikkek szívesen állították szembe a jó anyákat a „deviáns anyákkal”. Jó anyák azok voltak, akik ügyesen osztották be az idejüket, a házimunka és a gyereknevelés mellett még pihenni, művelődni is tudtak. Általában a lakótelepi anyákat ábrázolták deviáns anyáknak, akik „bőgetik Kovács Katit a magnóban”, közben üvölt a gyerek, és már reggel ki van nyitva néhány üveg sör. (Manapság a kismamák jelentős része online ismerkedik hasonló helyzetben lévő nőkkel, és aszerint, hogy éppen milyennek látják anyai teljesítményüket, nevezik magukat „bezzeganyának” vagy „szaranyának”.)

„A jövő fejlődése, a szocialista erkölcsi felfogás érvényesülése mindinkább kiküszöböli a leányanyák erkölcsi megvetését. A megyei bíróság azonban nem térhetett ki annak értékelése alól, hogy a vádlott házasságon kívül esett teherbe. Már csak azért sem, mert a vádlott egy inkább falusi környezetnek beillő peremrészen lakik, ahol a tudatilag elmaradott lakosság még erkölcsi roszszallás alá vonja a leányanyákat.”

Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség: gyakran idézett szlogen az ötvenes évekből. A gyakorlat azonban mást mutatott: a Nők Lapjában például csak 1963-ban jelent meg először leányanyáról szóló írás. Addig ez a téma tabunak számított, legfeljebb az abortuszról szólva esett szó róla. 1969-ben viszont már olyan cikk is megjelenhetett, amely egy falusi értelmiségi nőről szól, aki tudatosan választotta az egyedülálló anyaságot.

Kelet-Közép-Európa vagyunk, erősen tradicionális értékrenddel. A szocialista erkölcs és a felszín alatt tovább élő katolikus erkölcs természetesen a teljes családot támogatta, mondván, hogy minden más forma deviáns. Ugyanakkor nem hagyhatták szó nélkül, hogy különösen a 70-es, 80-as években egyre nőtt a válások száma, egyre többen neveltek egyedül gyereket – teszi hozzá a történész.

A hatvanas években még előfordult, hogy egy rossz házasságban élő nő megírta a pártitkárnak, hogy a férje nőzik, iszik. A válasz nem késett: a férj pártfegyelmit kapott. Egy másik esetben a hasonló okból indított pártfegyelmi ügyhöz még a férj szeretőjéhez írott leveleit is csatolták.

Azok a szingli nők, akik hiába keresik a párjukat és 35 éves koruk körül úgy döntenek, hogy egyedül is vállalnak gyereket, a kilencvenes években kerültek a figyelem középpontjába többek között az angol Bridget Jones-könyvek (és magyar párjuk, a Terézanyu-regények), valamint az amerikai Szex és New York tévésorozat nyomán. Pedig ők, még ha nem hívták is őket szingliknek, már a Kádár-korszakban is jelen voltak Magyarországon. 1978-ban a Nők Lapja hasábjain folyt vita Okos lányok? címmel arról, hogy vannak olyan értelmiségi nők, akik egyedül akarnak gyereket vállalni. A magyarázat nagyon hasonlított a mostanihoz: egyetemi éveik alatt a tanulásra koncentráltak, aztán bekerülve például egy kutatóintézetbe, már csupa nős családapa vette körül őket. Akárcsak manapság, akkor is hosszas viták zajlottak arról, hogy kinek a hibája a kialakult helyzet. Sokan vélték úgy, hogy a nőké, mert „a szerény választék ellenére sem hajlandók bizonyos szellemiintellektuális igényességet feladni a partnerükkel szemben”. Számos olyan cikk jelent meg, amelynek szerzője azt bizonygatja, hogy azok a házasságok is működőképesek, ahol a nő iskolázottabb, mint a férfi. A helyzet azóta sem változott: a 2009-ben alakult Népesedési Kerekasztal, amely a születések számának növekedését szeretné elérni, szintén foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy miként győzhetnék meg a nőket arról, hogy választhatnak maguknál iskolázatlanabb partnert is.

„Akkor volt egy nagyon aranyos párttitkárnőnk, a B-né, a Marika, biztos hallottál róla. És akkor azt mondja nekem a Marika: Éva, ne sértődj meg, (...) szeretnénk tudni, hogy miben mész (...) első nap a Parlamentbe. Mondom neki, hogy van egy ilyen zöld kosztümöm. (...) olajzöld, nagyon jó színe volt, jó fazonja volt. Na, meg fehér blúz.Meg hát tudod, magas sarkú cipőben, fehér magas sarkú cipőm volt. Azt mondja, bejössz, megmutatod magad, mielőtt mész a Parlamentbe? Mondom, nagyon szívesen. És akkor bementem, megforgatott. És akkor azt mondja, na, jól van, menjél.”

Tóth Eszter Zsófia két olyan nővel is készített interjúkat, aki harisnyagyárból került a parlamentbe. – Meg volt határozva, hogy a képviselők között legyen egyharmad munkás, egyharmad paraszt, egyharmad értelmiségi. Ugyanígy – mindig változó mértékben – megszabták a nők arányát. Amikor ők képviselők lettek, az volt az irány, hogy 30 év körüli, nem párttag, gyárban dolgozó nőket kerestek képviselőnek. Kijelentették, hogy például a harmadik kerületből kell találni X számú ilyen nőt. Aztán a Hazafias Népfront vagy a pártbizottság emberei elmentek a gyárba, ahol az igazgató javasolt pár alkalmasnak vélt nőt, és közülük választottak.

Nem volt országos ügyekbe beleszólásuk, de helyi szinten tudtak „érdekkijáró tevékenységet” folytatni. Mivel a mostanihoz képest nagyon keveset ülésezett az Országgyűlés, a köztes időszakban ugyanúgy dolgoztak a gyárban, ahogy addig. Nem is tehettek volna másként, hiszen nőként az egyenjogúságot, munkásként a társadalmi egyenlőséget kellett szimbolizálniuk a parlamentben. Emlékeik szerint a politikusok leereszkedő jóindulattal viszonyultak hozzájuk egészen addig, amíg nem érezték úgy, hogy konkrétan részt szeretnének venni valamelyik döntésben. Akkor kevésbé barátságos hangnemre váltottak.

A női kvótával szemben gyakori ellenérv, hogy „dísznők” kerülnek be az Országgyűlésbe. De mennyiben voltak dísznők a Kádár kor munkás-képviselőnői?

– Tény, hogy nagyon ritkán szólaltak fel, egy ciklus alatt egyszer. Nem is érezték úgy, hogy országos ügyeket kellene vinniük Kádár János vagy más politikusok helyett – mondja Tóth Eszter Zsófia. Ugyanakkor, még ha díszként kerültek is be, benne voltak a politikai körforgásban, látták a bizottságok tevékenységét, egyikükből az Elnöki Tanács tagja is lett. – Ő mondta, hogy képben kellett lennie, egyre okosabb lett és fejlődött az évek során. Szóval szerintem még az is jobb, ha a nők kvótával kerülnek be az Országgyűlésbe, mint ha sehogy – állítja, emlékeztetve arra, hogy a rendszerváltás után már egyértelműen a férfiakra szabták a politika világát.

A Kádár-korszak negyven éve alatt 25-30 százalék volt a (kvóta)nők aránya a parlamentben, ma a kilenc százalékot sem éri el. Ezzel az utolsók között vagyunk Európában.

Nők a forradalomban

A törvények deklarálta egyenjogúság és az '56-os forradalom között alig 10-12 év telt el. Nem véletlen, hogy a női szereplők jelentős részétől alig várták el, hogy politikai véleményük legyen. A feladatuk annyi volt, hogy jártasak legyenek a betegápolásban, tudjanak főzni. Azok, akik mégis fegyvert fogtak, elsősorban olyan fiatal lányok voltak, akik állami gondozásban vagy sokgyerekes családban nőttek fel, alkalmi munkákból éltek, esetleg segédmunkásként dolgoztak. Többük családalapítási kísérletei kudarcot vallottak, gyerekeik állami gondozásba kerültek. A megtorlás során a hatóságok gyakran próbálták a nők magánéletét befeketíteni, ez férfiaknál alig fordult elő. Ha egy nő szeretőt tartott a forradalom napjaiban, az a nyomozó hatóságok szemében súlyosabb bűnnek számított, mint ha egy férfi tette ugyanezt. A megtorlás során hat nőt végeztek ki. Többségük fegyveres harcokban vett részt, akárcsak azok, akiket életfogytiglanra vagy 15 évre ítéltek.

Anyák és lányok

Nem hiszem, hogy a lányomnak bármivel is könnyebb lenne, mint nekem volt anno. De azt sem gondolom, amit ő állít, hogy neki sokkal nehezebb – mondja az 58 éves Éva.

Hozzáteszi: nem lett egyszerűbb a nők helyzete, csak másféle gondokkal kell megbirkózniuk. – Nekem senki nem segített a két gyerek felnevelésében, a férjemre alig számíthattam, mert amikor nem dolgozott, akkor a hobbijának élt. Valahogy fel sem merült, hogy beszálljon a házimunkába. A lányomnak, amennyire belelátok az életükbe, sokkal többet segít a férje. Ráadásul neki ott van egy bejárónő és egy bébiszitter is, akik ugyan nem állandóan, de heti egyszerkétszer besegítenek – mondja.

Ugyanakkor elismeri, hogy amennyivel könnyebb a házimunka a 36 éves lányának, annyival nehezebb a karrierépítés. „A munkahelyek sokkal kevésbé rugalmasak manapság. Az én főnökeim egy szót sem szóltak, ha azt kértem, hogy hamarabb hazamehessek, mert beteg az egyik gyerek vagy ünnepség van az óvodában. A lányomban ilyenkor fel sem merül, hogy elkérje magát. Ehelyett kétségbeesett telefonálgatásba kezd és addig hívogatja a rokonokat, ismerősöket, amíg valaki vállalkozik arra, hogy vigyáz a gyerekre. Azt mondja, hogy minden mulasztott nappal a kirúgást kockáztatja, és két kisgyerekkel biztosan nem kapna másik állást.”

Vannak dolgok, amiket nagyon irigylek a lányomtól – mondja a 56 éves Magda. Legjobban az utazásokat, azt, hogy a lánya harmincévesen több helyen járt, mint ahány helyre ő egész életében eljutott. „Furcsa, de azt az időszakot is irigyeltem tőle, amikor egyedül lakott. Én a szüleimtől a férjemhez költöztem, nem volt időm igazán megismerni magam, csak a saját szórakozásaimnak, a barátaimnak élni néhány évig.”

Amiben viszont szerencsésebbnek tartja magát az a munka és a magánélet összeegyeztetése. „A lányom sokszor este hétig, nyolcig bent van a munkahelyén. Ez nálam legfeljebb egyszer-kétszer fordult elő egy évben. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz vele, ha gyereke lesz, különösen, mert a barátja is estig dolgozik. Nem értem, hogy lehet úgy élni, hogy a magánélet a hétvégékre korlátozódik.”

forrás és szerző : nol.hu / Matalin Dóra


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.