Oszsza meg másokkal is

Mi történne a multik levelének elküldése után, ha Brüsszelben - az Európai Együttműködés Rendszerének jegyében - egy centrális erőtér uralkodna? Tehát, ha Orbánnal szemben önnön eszközrendszere állna? Magyarországra a különadókat ellentételező szankciókat vetnének ki, éppúgy zárolnák a támogatásokat, ahogy nálunk lenyúlták a nyugdíjpénzeket, az uniós közmédiák és hírügynökségek minden partnerkapcsolati szálat megszakítanának a narancsuralmi iga alá vetett hazai társaikkal, országunk uniós tagságát felfüggesztenék.

A fenti ellenintézkedéseket néhány nap vagy pár hét leforgása alatt kizárólag akkor lehetne bevezetni, ha valamennyi uniós döntéshozó testületben minősített többséggel rendelkezne egy vezérelvű párt, amelynek semmilyen alaptörvényt, független intézményt, szakmai protokollt nem kéne respektálnia. Éppen ezért értem, hogy sokan lassúnak, enyhének, sőt impotensnek tartják a brüsszeli reakciókat az alkotmányos fékberendezéseket, jogállami garanciákat immár nyíltan kiiktató törekvésekkel szemben, de nem értek egyet velük.

Orbánnal szemben sem lehet orbáni módszereket alkalmazni. Ha azt tesszük, csak őt legitimáljuk vele. Továbbá az elkapkodott, átgondolatlan szankciók bumeránghatást eredményezhetnek – mondom, s nem vagyok egyedül.

Akik villámgyors – habozás, mérlegelés, tárgyilagos vizsgálat nélküli – büntetőintézkedéseket követelnek, épp a Fidesz nézőpontját teszik fordított előjellel magukévá. További mentőérv az uniós fontolva haladás védelmében: Magyarországon, (a demokratikus közelmúltat vége alapul), példátlan dolog zajlik. Országunk jelenleg egy kísérleti lombik, unikális politológiai mikroklíma, ahol iszonyú - a nyugati tömegdemokráciák félszázéves történetében precedens nélküli - hatalomkoncentráció van kialakulóban. Brüsszel nem láthatta ezt, ahogy tavaly ilyenkor még jómagam se gondoltam.

Nem mintha ne tudtam volna, hogy kétharmad birtokában egy politikai erőközpont szinte akármit tehet: lehet „átírni a média- és sajtótörvényt, a rendvédelmet, az igazságszolgáltatást, a választást szabályozó paragrafusokat, illetve azokhoz hozzáigazítani az alkotmányt. Meg lehet próbálni udvari cselédkrónikává zülleszteni a nyilvánosságot, vazallus magánhadsereggé a bűnüldözést, a népuralom gúnyrajzává a kampányt, erkölcsi csendőrséggé az oktatást.”

A Fidesz jellegével kapcsolatban se voltak illúzióim, tudtam, bensőjét tekintve immár velejéig antidemokratikus képződményről beszélünk. Mégis optimista voltam: „Ha a Fidesz tagságát nem zavarja a vezérelv alapján kormányozott párt, ám legyen. Gond akkor van, ha majd azt gondolják: az országot is ekképp lehet (és kell) irányítani. Hogy a mezei polgárnak ugyanígy fogadóórán kell bizonyságot tenni lojalitásáról. Vizsgázni nemzet-és magyarságtudatból.”

Végzetes tévedésem abban állt, hogy okosabbnak hittem Orbánt annál, mint amilyen valójában. Úgy véltem, ő a politika Dopeman-je, aki ugyebár lökheti bandaszerkóban a színpadon a szöveget, de ettől még nem kezd lövöldözni és drogot árulni. Szóval láttam Viktort, ahogy gengszterstílusban nyomja a rapzenét, és akiből ezért még nem lesz gengszter.

Mi szolgálhat mentségül annak, aki jóhiszemű volt? (Már ha a jóhiszeműség miatt mentegetőzni kell.) Nem csupán a vak (és utólag bizony csalfa) remény, hogy az elkúrás, a világválság, a pártrendszer Jobbik-előretörést hozó kataklizmája beindít a főáramú politikacsináló elitben egy katartikus tanulási folyamatot; hogy eljött a mélypont, tehát ennél már nincs lejjebb, és egyszer már volt kétharmados többség, azt is túléltük. Hanem az is, hogy a Fidesz-kétharmadtól rettegők többsége végletesen elfogult híve volt Gyurcsánynak. Bauer Tamást vagy Debreczeni Józsefet nehezen lehetett volna az elemzésük célpontja iránti higgadt objektivitással vádolni. Ráadásul Debreczeni egyszer már mellétrafált: a szoclib kétharmadtól ugyanolyan demokrácia- és jogállam-felszámoló horrorvízió beteljesülését várta 1994 tavaszán, mint Orbántól 2010 tavaszán. „Pedig ha egy orvos félrediagnosztizált már egyszer, akkor – különösen ugyanazon betegségnél – illene visszafogottabbnak lenni.” – írtam tavaly.

* Most kész vagyok elismerni: Orbán Viktor szándékainak tekintetében Debreczeni József korábbi prognózisa nem állt messze a valóságtól. De hiába adok igazat az összes szoclib véleményiparosnak, ez nem feledteti, hogy Orbán Viktor következmény. Az orbáni tekintélyelvűségnek a gyurcsányi kalandorpolitika (s előfutára, Medgyessy Péter) ágyazott meg. Fedezetlen csekkből osztogatást ígérni, aztán be is tartani, majd eme osztogatás súlyos következményeit elhazudva választást nyerni, utána reformretorikával elfedni a reformimpotenciát, majd a reformkurzus népszavazás utáni bársonyos kiherélése után is görcsösen ragaszkodni a hatalomhoz – na, ezt az elvtelen cikkcakkozást nem lehet a végtelenségig büntetlenül űzni.

Gyurcsány továbbá nem antitézise, hanem sok tekintetben előfutára volt Orbánnak. Csak egy példa, a Gyurcsány iránti rajongástól magát kevéssé megtartóztató Debreczeni Józsefet tollából: „Gyurcsány folytatja azt a – parlamentarizmus elveivel szemben álló, a prezidenciális kormányzás felé mutató – gyakorlatot, amely szerint a miniszteri posztokra nem erős politikai hátországgal bíró pártpolitikusokat, hanem efféle bázis híján lévő, úgynevezett szakértőket állít, akik egyedül tőle nyerik pozíciójukat és legitimitásukat, ergo: bármikor lecserélhetők”. (Az új miniszterelnök. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 309-310. o.) De igaz ez a messiáskomplexusra, a küldetéstudatos pózokra is, valamint arra, hogy Gyurcsány már pártelnökként megkísérelte az MSZP-t is orbáni mintára saját képére gyúrni.

* Orbán nem a „demokrata Gyurcsány” gonosz kihívója, hanem egy negatív fejlődési spirál, a jogállami demokrácia leépülésének tragikus végeredménye. Már senki nem áltathatja magát azzal, hogy a Fidesz különbséget tesz populista retorika és hatalmi cselekvés viszonylatában. Leplezetlenül zajlik egy autokrata „irányított demokrácia” kiépítése. Ugyanakkor a kormányoldalon nincs eufória. Fatalista, passzív, katatón vakhittel, igazi lelkesedés nélkül bámulják a vezér zsonglőrmutatványait. „…a pártot összetartó belső kohézió is csökken. Tudjuk, hogy ennek természetes okai vannak: ellenzékből kormánypárttá válás; parlamenti, kormányzati pozíciók miatti személyi veszteségek; az előzetes forradalmi illúziók meghiúsulása; az igazságtétel késedelme és következetlensége; és mindenekelőtt az a sajátos paradoxon, hogy a vértelen forradalom győztesei…nem tartoznak a változások haszonélvezői közé.” Ismerős szöveg? Pedig lassan húszéves beszédből idéztem. Az MDF-frakcióvezető, Kónya Imre 1991 augusztusában készült tanulmányából idéztem. (Magyarország Politikai Évkönyve, 1992. 759-766. o.) E dokumentum nyilvánosságra kerülése volt a médiaháború formális hadüzenete, hisz itt vallotta be jobbos kormánypolitikus először, kvázi-hivatalosan, miszerint a közmédiumokban nyílt beavatkozásra törekednek.

Mégis van egy fontos különbség. Mégpedig a tempó. Az első MDF-kormány igyekezett hangsúlyt fektetni saját és az ország nemzetközi elfogadottságának növelésére. „Most azonban, amikor az országról alkotott kép a világ szemében egyértelmű – amikor már senki nem vonja kétségbe az MDF és a kormány elkötelezettségét a liberalizmus, a demokrácia, a sajtószabadság, az emberi jogok és a piacgazdaság iránt -, meggyőződésem szerint végrehajtható a Magyar Rádió és Televízió politikai beállítottságának és szellemiségének gyökeres megváltoztatása.”

Ezek se szép szavak, de legalább politikusak. Ha az MDF-kabinet már ’90 nyarától átmegy konfrontatívba, valószínűleg a taxisblokádot sem éri meg. Egy nyitott külgazdaságú kisállam büntetlenül nem haragíthatja magára egyik-másik politikusának bonapartista ambíciói miatt a stratégiai partnereit. Főleg egy rendszerváltás, illetve világválság közepén nem. A ’98-ban az első Orbán-kormány egy növekedési röppályára álló országot vett át, rendszerváltás már, világválság még nem volt, kétharmad híján pedig a keretfeltételekhez nem nyúlhattak. Most azonban egy új rendszerváltást végrehajtani akaró, - Mao és Nagy Péter nyomdokain felülről vezérelt - forradalmiságot kombinálnak a parttalanul-gáttalanul alkalmazott kétharmad lehetőségeivel.

Most bízhatunk abban, hogy Viktor is elkúrja. A jogállami fékek villámsebességű kiiktatásával túl gyorsan forralja a vizet Kádár János lábasában, így a béka kiugrik, ahelyett, hogy szép lassan belefőne. Ebben bízhatunk, és az Unió ébredésében. Különben a tekintélyuralom nyers valósága felülmúlja Meciar vagy Tudjman legnedvesebb álmait is. Lukasenko pedig gyúrhat a tagjelöltségre, hisz ő csak tovaris Orbán példáját követi. Lehet, hogy ez kell a brüsszeli ébresztőhöz. Hogy a belorusz Gazda jó nagy elvtársi dicséretben részesítse Viktort. Aki innentől készülhet a nyelves baráti csókra. Mondjuk nálam a Heti Válasz-címlap rendesen elvitte a pálmát. Vezérünk mögé sorakozik az egész kontinens.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Papp László Tamás


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.