Orbán Bethlen és Kádár tanítványa
2010.12.18. 08:25

Bethlen gróf mesterien csinált látszatdemokráciát: volt bal- és jobboldali ellenzéke, de döntési helyzetben garantáltan csak ő lehetett, ráadásul mindezt a Nyugat még értékelte is. Kádár pedig azt üzeni, hogy tartós életszínvonal-emelkedéssel a többség megvehető. Vélemény.
Oszsza meg másokkal is
Gerinces a magyar ember, nem titkolja szándékát – ez a mondat igazolta 1922 elején a vidéki választókörzetekben a nyílt szavazás visszaállítását. A hazai tradícióktól nem idegen, de Európában akkor is példátlannak számító lépés „örökös többséget” biztosított az Országgyűlésben Bethlen István miniszterelnök mamutpártjának, amely nevében (Egységes Párt, később Nemzeti Egység Pártja) is jelezte: nincs érdemi alternatívája. A választási rend további áldása volt, hogy a városi, titkosan szavazó polgárok szociáldemokrata és szélsőjobb ellenzéket is választottak, sőt egy-két liberális politikus is mandátumhoz juthatott, így az erdélyi gróf elmondhatta: demokrácia van, jobb- és baloldali ellenzék is, ő maga pedig középen áll. És persze azt csinált, amit akart (meg amit Horthy hagyott).
Nyilván botorság egy az egyben összevetni a mai demokratikus szabályokat a kilencven évvel ezelőtti kirakatszabályokkal, de Orbán Viktor törekvései egyértelműek: a hatalmát korlátozó intézményeket háziasítja vagy beszántja (lásd Alkotmánybíróság, Költségvetési Tanács, Állami Számvevőszék, Schmitt Pál, a jelek szerint a hazai média széles spektruma). Ezen túl a most szokásosnak gondolt kormányzati cikluson jócskán átnyúló instrumentumokkal igyekszik kegyeltjeit tartósan pozícióban tudni (lásd a legfőbb ügyész, a médiatanács vezetőjének kinevezése), hogy az új alkotmányról és a készülő választási rendszerről ne is szóljunk. Orbán vélhetően szeretné úgy uralni a magyar politikát, mint az ellenségei által is tehetségesnek és ravasznak tartott Bethlen: egyszemélyi döntésekkel, sok demokratikusnak tűnő díszlet között.
Érdekes párhuzamnak tűnik továbbá, hogy a gróf könnyedén elnyerte a köztisztviselői kar támogatását. Ezt a folyamatosan emelkedő életszínvonallal, és a lecserélhetőség fenyegető érzésével érte el; akkor a volt Nagy-Magyarországról elűzött vagy elmenekült hivatalnokréteg jelentette a megbízható utánpótlást. A párhuzam alig szorul ragozásra: januártól a köztisztviselőkön túl a közalkalmazottak is könnyen kirúghatók, limitált végkielégítéssel.

Orbán Viktor miniszterelnök avatta fel és koszorúzta meg elsőként gróf Bethlen István síremlékét 2001 november 10-én (Fotó: MTI)
Szintén említésre méltó, hogy hatalma teljében, 1926-ban, Bethlen újabb biztosítékot épített a rendszerbe. Visszaállította a második parlamenti kamarát, arra az esetre, ha az így-úgy, de választott képviselők az alsóházban önállósodnának. Az új alkotmányt előkészítő eseti bizottság hivatalosan még hezitál a második kamaráról, állítólag a többség nem lelkesedik érte, de a híradások szolgáltak egy fontos részlettel: Orbán Viktor ez ügyben még nem tette meg javaslatát.
Miért állt szóba a kor nyugat-európai politikai elitje Bethlennel, miért nem bírálták soha a hazai irányított demokráciát? – kérdezhetjük történelmietlenül. A válasz kevésbé az: Bethlen a stabilitás garanciája volt, a nagyobb és közepes hatalmak pedig szeretik, ha a félperiféria nem ugrál. Orbán is ebben reménykedhet: a normasértéseket legfőbb szövetségeseink és hitelezőink elnézik az újfajta, tartós kiszámíthatóságért cserébe.
Csak a béremelés stabilizál
Orbán Viktor minden jel szerint a Kádár-rendszer legfontosabb alapelvével is tisztában van: tartós életszínvonal-emelkedéssel a többség megvehető.
Kádár János az ’56-os forradalomból azt a legfőbb tanulságot vonta le, hogy a társadalmi konfliktusok szükségképpen forradalomhoz vezetnek, ezt pedig csak a jól-lét növelésével lehet elkerülni. Nem is habozott: 1957-ben 18 százalékos béremelés volt, a kisipar és a szellemi szabadfoglalkozásúak adója 20 százalékponttal csökkent, eltörölték a termények kötelező beszolgáltatását, és a mezőgazdasági felvásárlási árak több mint 80 százalékkal nőttek. Az „életszínvonal-emelkedést minden áron” logikája végigkíséri a Kádár-rendszer 32 évét: ha kellett, a szabályozás liberalizálásával, ha kellett a gazdaság élénkítésével, ha pedig arra volt szükség, akkor a második gazdaság (háztáji, gmk, vgmk) bátorításával – vagyis a korlátlan önkizsákmányolás lehetőségének megnyitásával – akart a rendszer gondoskodni a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség állandóan javuló életminőségéről.
A gazdaság mindenáron való felpörgetésével egyre emelkedő életszínvonalat akar az Orbán-kormány is – négy év megszorítás után egyébként teljes joggal. Az egykulcsos adóval jövőre részben célt is ér: a jómódúaknak, az elitnek, a véleményformálóknak érdemben több pénzük lesz. Jól járnak a középosztálybéli gyermekesek, kicsit a hazai kis- és közepes cégek (társaságiadó-csökkentés), az újra munkát találók is. A hazai politikai logika ismeretében a választások előtt a 3 millió nyugdíjas szavazó is kapni fog valamit. A mélyszegénységben élők vélhetően nem számíthatnak a kormány jóindulatára, de hát ők nem is szavaznak.
Orbán Viktor ezen túl jól meglovagolja a Kádár-rendszerben keletkezett, egyre erősebben élő szociálpszichológiai igényeket: a teljes foglalkoztatottság, az ingyenes vagy olcsó közszolgáltatások és a mindenkiről gondoskodó állam iránti vágyat. A nyugdíjvédelmi megbízott kinevezése, a közüzemi díjak befagyasztása, a rendőrség és a biztonságtudat megerősítése mind ebbe az irányba mutat.
Ha Orbán, Bethlen és Kádár jó tanítványa lesz, húsz évig maradhat.
forrás és szerző : fn.hu / Bardócz Iván
Az eredeti írás itt olvasható
|