Oszsza meg másokkal is

Patikamérlegen porciózza az igazságot Bauer Tamás ( Heller igazsága – Debreczeni igazsága) Heller Ágnes és Debreczeni József vitájában. Érveinek jelentős részével magam is egyetértek. Mint ahogy mindkét vitapartnere állításainak többségével is. Heller Ágnes kiinduló tézisét, mely szerint „szemünk előtt zajlik a liberális demokrácia épületének lerombolása”, egyik fél sem vitatja, a vélemények másban különböznek. Heller az elmúlt húsz év teljes politikai elitjének önzését és szűklátókörűségét teszi felelőssé a mára kialakult helyzetért, Debreczeni és Bauer pedig végső soron majdnem minden felelősséget a Fideszre hárítanak. Magam is úgy gondolom, hogy a demokrácia szétverése alapvetően a mai kormánypárt 2002 óta folytatott irgalmat nem ismerő, a jogállami normákat s az ország távlatosabb érdekeit semmibe vevő, gátlástalan és destruktív politikájának eredménye, de óvakodnék egy sokszereplős játéktérben egyetlen résztvevőre szűkíteni a felelősséget a játék kimeneteléért.
 

Az én olvasatomban az „ősbűn”, mely a demokrácia végnapjaihoz vezetett, a politikai rendszer finanszírozásának átláthatatlan, korrupt, züllött rendszerében gyökerezik. Ennek létrehozásában és fenntartásában pedig nagyjából egyenlő a pártok felelőssége, még akkor is, ha egyesek tanulékonyan és lelkesen, mások fanyalogva és félrenézve vettek részt a demokráciát lezüllesztő Monopolyban, melynek tétje, hogy választástól-választásig ki tud több pénzt, ingatlant, drágább infrastruktúrát, elegánsabb autókat, több jövedelmező kamuállást összehordani a párt vezetői, kliensei és a tízmilliárdokat felemésztő kampányok javára. Nem véletlen, hogy az elmúlt húsz év legsúlyosabb közéleti botrányai – a Fidesz–MDF-székházügy, a Tocsik-ügy, a Postabank-ügy, a Kulcsár-ügy és a BKV-ügy – egytől-egyig a pártfinanszírozáshoz kapcsolódtak, mint ahogy az sem véletlen, hogy ezek közül egyetlenegy esetben sem derült ki a pénzek útjáról, a korrupciós ügyek haszonélvezőiről a teljes igazság.

És ebben a társasjátékban vesz részt a gazdasági és média elit jelentős része is; sokan ennek köszönhetően tettek szert mérhetetlen vagyonra és befolyásra, mások csak kényszeredetten „adakoznak”, mégis a rendszer fenntartóivá váltak. Mert a szűk és az állam által dominált piacon a gazdasági és médiaelit egyetlen meghatározó szereplője sem vonhatja ki magát a politika által diktált játékszabályok alól. A „nemzeti” nagytőke meghatározó szereplőinek döntő többsége az államnak köszönheti felemelkedését és fennmaradását. A média pedig már régóta nem a közönségből, hanem a reklámokból él, a reklámpiacokon pedig a legnagyobb megrendelő az állam, és mivel a legfontosabb piaci szereplők is az állam emlőin lógnak – a kör bezárul. A piaci pozíciók javításának nem a versenyképesség fokozása, hanem az állammal, illetve a politikával ápolt kapcsolatok javítása az első számú eszköze.

Ezért nem alakult ki nálunk az államtól és így a politikától független nemzeti nagytőke és médiapiac, és ezért vesz részt a korrupt politikafi nanszírozási rendszer fenntartásában a teljes hazai elit. Meggyőződésem, hogy amíg a politika finanszírozásának a rendszere nem lesz átlátható és ellenőrizhető, amíg a vagyonnyilatkozatokat nem lehet komolyan venni, amíg a propagandára és a kampányokra elkölthető összegeket nem sikerül ténylegesen korlátok közé szorítani és az elköltött tíz- és százmilliárdok forrása rejtve marad, addig itt nem lesz stabil, működőképes demokrácia.

Az eredendő bűnöknélmaradva az én olvasatomban a demokrácia mai válságában a négyigenes népszavazásnál, Göncz Árpád esetleges elfogultságainál vagy a Bokros-csomag elleni hazug fideszes kampánynál nagyobb szerepet játszott az MSZP–SZDSZ-koalíció által elfogadott összeférhetetlenségi törvény, mely lehetővé tette, hogy valaki egyszerre legyen polgármester és parlamenti képviselő. Ez jóvátehetetlen torzulásokat okozott a demokratikus rendszerben. Az országos és helyi hatalom öszszefonódása ellentmond a hatalommegosztás elvének, fokozza az önkormányzatok kiszolgáltatottságát, átláthatatlan és kezelhetetlen érdekviszonyokat teremt az országos és a helyi hatalmi szintek között, és a nagypolitika összes kóros torzulását leszivárogtatja a helyi politikába.

Bár abban igaza van Heller Ágnesnek, hogy az elmúlt húsz évben a politikai szekértáborharc túlzott szerephez jutott a döntésekben, azzal nem értek egyet, hogy ezért egyforma felelősség terheli a két oldalt. A sistergő gyűlölet légkörét a Fidesz szította, és az ország végletes kettéosztásáért is őt terheli a felelősség. Ám nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy miféle demokrácia is volt az, amelyet ilyen rövid idő alatt, lényegi ellenállás nélkül le lehetett bontani, s mitől vált ennyire védtelenné a jogállam. Ez a kérdés óhatatlanul az intézményrendszer működésének problémáihoz vezet. S ha idáig eljutottunk, akkor megállapíthatjuk, hogy a demokratikus intézmények teljesítménye az elmúlt években a töredékére csökkent, s ezért súlyos felelősség terheli a korábbi kormánypártokat is.

Mert igaz ugyan, hogy a Fidesz az ellenzékben töltött nyolc év alatt – a józan ész és a törvényesség korlátait is átlépve – mindent megtett ezen intézmények presztízsének és működőképességének lerombolása érdekében, de ez nem menti fel a kormánypártokat. Hiszen – legalábbis elméletileg – négyévenként azért bízunk meg pártokat a kormányzás felelősségével, hogy működtesse és megvédje ezeket az intézményeket. És ennek az alapvető feladatnak az ellátásában kudarcot vallott az MSZP–SZDSZ-koalíció. 2010-re odajutottunk, hogy gyakorlatilag nincs olyan, a demokrácia szempontjából fontos intézmény, amely megőrizte volna politikai függetlenségét, amelynek működésében a hatékonyság és a szakszerűség dominálna, és amelyben megbíznának az állampolgárok. Pedig az intézményrendszer züllésére számtalan jel figyelmeztetett.

A pártok és a parlament presztízse már az rendszerváltás első éveiben látványosan zuhant, a pártok közötti mutyik – autópálya-építések, Gripen-ügy stb. –, a rendre bohózatba fulladó parlamenti vizsgálóbizottságok, a mentelmi joggal való visszaélések és a politikai viták stílusa mára minden tekintélytől megfosztotta a politika szereplőit. Az egytől-egyig felderítetlen robbantások és leszámolások, az olajügyek, a móri gyilkosság felderítése során elkövetett fatális hibák, vagy Molnár Csaba meghurcolása elég volt ahhoz, hogy a rendőrség csekélyke presztízsét is aláássa, de ahhoz kevésnek bizonyult, hogy a kormány hathatós lépéseket tegyen a szervezet teljes átalakítása érdekében.

Az ügyészség működésének szakmai színvonaláról, ha más nem, a Kulcsár Attila kihallgatásáról készült felvételek ékes bizonyítékot szolgáltattak, az eltűnt fantom cégek, a Happy End és az Ezüsthajó ügye pedig a nyomozó hatóság politikai függetlenségével kapcsolatos maradék illúziókat is eloszlatta. Persze nehéz az elfogulatlan és szakszerű működést számon kérni olyan intézményeken, amelyektől a hatalom maga is kér hasonló „szívességeket”. Az elmúlt években kötetek íródtak az igazságszolgáltatás működésében észlelhető súlyos anomáliákról, de még a móri gyilkosság és a brókerügy esetében született, hatalmas visszhangot kiváltó, botrányos ítéletek sem voltak elegendőek ahhoz, hogy a hatalom komolyan elgondolkodjon azon, mennyit rombol a demokrácia minőségén, ha az állampolgárok úgy érzik, nem számíthatnak arra, hogy peres ügyeikben elfogulatlan és szakszerű ítélet születik.

A 2006-os köztársaságielnök-választás körüli gyalázatos játszmák ásták alá a korábban legnagyobb tekintélynek örvendő elnöki intézmény presztízsét, és ebben nemcsak a Fidesz „vakondokozása”, hanem az MSZP szerepvállalása is szégyenteljes volt. Nem kerülhető meg a nyolc évig kormányzó koalíció felelőssége a médiavilág teljes lezüllésében sem, elég csupán a kereskedelmi rádiófrekvenciák korrupciótól bűzlő odaítélését emlékezetünkbe idézni. És persze idekívánkoznak a nagypolitika jármában nyüglődő önkormányzatok működésének anomáliái is, amelyek végül az utolsó végvár, a mindig liberális főváros eleséséhez vezettek. A fővárosi közüzemi cégek botrányait nehéz volna a Fidesz nyakába varrni, az ezzel kapcsolatos kormányzati tehetetlenség hangsúlyozása pedig a kormányzásra való alkalmasságot kérdőjelezi meg.

El nem évülő felelősség terheli a nyolc évig kormányzó pártokat a civil szféra erőtlenségéért is. A demokrácia védtelenségének egyik legfőbb oka ugyanis az erős civil szféra hiánya. A demokratikus politikai hatalomnak nem kell a civil szerveződéseket szeretni, azt azonban tudnia kell, hogy a demokrácia stabilitásának alapvető feltétele, hogy abban a politikai hatalomtól elkülönülő, megfelelő érdekérvényesítő képességgel rendelkező, jól szervezett civil közösségek működjenek. Egy olyan tanuló demokráciában, amilyen a mienk, ez csak akkor alakulhat ki, ha a politika önmérsékletet tanúsítva, befolyásának érvényesítése nélkül támogatja a civil szervezetek létrejöttét és működését. Nálunk a pártok mindig vadászterületnek tekintették a civilek által bejátszható pályát is, ezért aztán sem valódi civil öntudat, sem szervezeti háló nem alakult ki.

A Fidesz gátlástalan, populista, jogállami normákon átgázoló politikájára nincs magyarázat és nincs mentség. Ami ma történik, azért a történelmi felelősséget egyedül a Fidesz–KDNP pártszövetség viseli. Az ide vezető út kikövezésében azonban a korábbi kormánypártok is részt vettek, és ha bízunk abban, hogy Magyarországon belátható időn belül esély lesz a demokratikus jogállam újraépítésére, akkor ehhez az első lépés a kialakult helyzetért viselt felelősséggel való őszinte szembenézés.

A szerző szociológus

forrás és szerző : nol.hu / Vásárhelyi Mária


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.