Oszsza meg másokkal is

Hanem, mert általában nem adunk teljhatalmat senkinek, ha nem akarunk alattvalók lenni, még a szenteknek sem. Ezt azért fontos rögzíteni, mert többen így, és nem úgynevezett "Orbán-fóbiás" alapon érveltek a kétharmad ellen azokkal szemben, akik szerint az nem veszély, hanem lehetőség. Volt fóbiás féle is, ez igaz - tegyük hozzá, pillanatnyilag nagyobb mértékben közelítenek az ő akkori cikkeik állításai a fülkeforradalmas valósághoz, mint azoké, akik például a következőképpen szórták jó előre a virágokat a bevonuló lova elé: "ha ez az ára, hogy Ferenc, Zsolt és a többi idétlen kis időre még kényelmetlenebbül érezze magát, jöjjön Viktor. A demokráciát is fenyegetheti, ha jólesik. Biankó csekket kap, az se kell, hogy programja legyen". Nos: megkapta, nem volt, fenyegeti, bár azt nem tudjuk, hogy közben jólesik-e neki.

"[A konzervatívok] úgy tartják, hogy az emberi választás szabadsága abszolút érték, hogy a magántulajdon (a döntési szabadság jelképe) természetes jog." Michael Oakeshott: Konzervatívnak lenni

A forradalmi kormány a régi szisztémával játszik a ruletten: tedd fel a téted valamelyik dupla vagy semmi mezőre, ha nem jön be, tedd fel ugyanoda a kezdő tét kétszeresét, ha megint nem jön be, tedd fel a négyszeresét stb. Előbb-utóbb nyerni fogsz, feltéve, ha bármeddig bírod zsetonnal az egyre nagyobb emelést.

Az a kétségbeesett előremenekülés, ahogyan egyik intézkedésével kergeti bele magát a következőbe (nem tarható ígéretek, hiánycéllal való trükközés, a forint bedöntése, az IMF elleni szabadságharc, a reformok elhalasztása, a korábban elutasított egykulcsos adó, az útonálló módjára kivetett különadók, a visszamenőleges jogalkotás, az Ab korlátozása és végül az államosítás) pontosan annak a játékosnak a sodródása, aki fut a pénze után, már nem tud kilépni, mert akkor mindent elveszít. Ilyenkor csatolják le a zsebórát, ami még a nagypapától van, azután jön az autó, a lakás, csak legyen még egy kör. Ha nincs, akkor a vesztes játékos leissza magát és hazamegy, közölni a jó hírt, hogy végre költözhetnek, mert a szomszéd valóban elviselhetetlen, különben is egészségesebb gyalog járni. Ha hőzöngene a pénztárnál, kidobják. Nem így a kétharmados kormányt, mert az, ha végül nem nyer, előveszi a puskáját, kirámolja a bankot, és az ajtóból visszafordulva közli, hogy örüljenek, ha nem robbantja fel az egész kócerájt.

Ez a helyzet. Rendesek a bácsik, mert lövethetnének is. Kétharmaduk van, az olyan mint az autóskártyában a mindenvivő. Ehhez képest még a döntési szabadságot is felkínálják. Hol nemzeti együttműködés van, ott nemzeti együttműködés van. Nem úgy, mint a karate-filmben, ahol a rosszfiúk mondták a zsarunak a háztetőn: vagy odaadod a cuccot önként és leugrasz, vagy elvesszük tőled és ledobunk. Nem, ez így túl verőlegényesen hangzana, lehet szelídebben is, mert "a legfontosabb a szerénység és az alázat": ha mindenáron maradni akarsz a magánban, hát maradj, mondjuk nem lesz nyugdíjad, de semmi baj, attól még együttműködési rendszerünk kedves gyermeke lehetsz, amit azzal is megpecsételünk, hogy a járulékaidat, amiért cserébe nem kapsz majd semmit, továbbra is fizetheted. Ha viszont minket, az államot választod, akkor becsszóra megígérjük, hogy nyolc kormányzati ciklus múlva sokszorosan kapod vissza, ez teljesen biztos, nézz a szemembe tesó, hát mondanám, ha nem hinnék benne, igaz, a holnapi napot sem látjuk előre, mert a saját magunk által hozott jogszabályokat is előbb módosítjuk, mint ahogyan a Közlönyön megszáradna a tinta, és tegnap még azt mondtuk, hogy csak egy évig függesztjük fel, tegnapelőtt meg azt, hogy meg kell védeni a pénztárakat, de ha megbíztál bennem látatlanban, amikor kétharmados többséget adtál nekem, akkor miért nem bízol abban, hogy ezt a pénzt még visszakapod tőlem, én mindig veletek leszek.

* Valahol itt van a döglött liberálbolsi elásva. Nem a kormányváltás okozza önmagában mindezt, hanem a kétharmad. Az egyik próbálta nyolc évig, jön a másik, rendben van. De ha nem rendelkeznének kétharmaddal, nem kellene a jogállamról befejezett múlt időben beszélni, mert annak fogalmában a visszamenőleges jogalkotás tilalma, a szerzett jogok és a magántulajdon védelme, az önkény elutasítása analitikusan benne foglaltatik. A test fogalmában benne van, hogy kiterjedéssel rendelkezik. Ami nem rendelkezik kiterjedéssel, az biztosan nem test. Lenne Alkotmánybíróság, nem ez a kasztrált, hanem olyan használható fajta, és akkor nincsenek visszamenőleges törvények, tetszőlegesen kivetett különadók, államosítás.

Tulajdonképpen itt kell pontot tenni annak a fél évvel ezelőtt széles körben folytatott elméleti vitának a gyakorlati végére, hogy akkor most a kétharmad teljhatalmat jelent-e vagy nem, és jó-e az vagy nem. Azt jelenti és nem jó. Pont. Nem a Fidesz mint olyan miatt. Hanem, mert általában nem adunk teljhatalmat senkinek, ha nem akarunk alattvalók lenni, még a szenteknek sem. Mert a politikai működés logikájából (a ritka szabályerősítő kivételeket leszámítva) az következik, hogy a kormányok mindig elmennek a falig. Ha beljebb van, akkor addig, ha kijjebb, akkor addig. Olyanok, mint a gáz: teljesen kitöltik a teret. Ez a gyakorlati politika első törvénye.

Persze van önkorlátozás is, állítólag látott már valaki olyat, de egyedül az intézményi garanciák biztosak. Két ilyen van (volt): az Alkotmány, mint a közös játék alapszabálya; illetve az az elv, hogy ezt az alapszabályt az ellenérdekű játékosok csak közösen módosíthatják. Mert ha nem, akkor a játékos, midőn a rulett asztalnál rosszul mennek a dolgok és módosul a tudatállapota, egyszer csak elkezdi a szabályokat a maga javára módosítgatni (nem csal, mert az az eredeti szabályok kijátszását jelenti, hanem megváltoztatja a szabályokat és rögzíti az egyenlőtlen feltételeket) vagy lövöldözni.

Ezt azért fontos rögzíteni, mert többen így, és nem úgynevezett "Orbán-fóbiás" alapon érveltek a kétharmad ellen azokkal szemben, akik szerint az nem veszély, hanem lehetőség. Volt fóbiás féle is, ez igaz - tegyük hozzá, pillanatnyilag nagyobb mértékben közelítenek az ő akkori cikkeik állításai a fülkeforradalmas valósághoz, mint azoké, akik például a következőképpen szórták jó előre a virágokat a bevonuló lova elé: "ha ez az ára, hogy Ferenc, Zsolt és a többi idétlen kis időre még kényelmetlenebbül érezze magát, jöjjön Viktor. A demokráciát is fenyegetheti, ha jólesik. Biankó csekket kap, az se kell, hogy programja legyen.” Nos: megkapta, nem volt, fenyegeti, azt nem tudjuk, hogy közben jólesik-e neki.

Mindegy. Ami fontos, hogy itt nem Ferencről és Viktorról van szó. A jámbor szerzővel, aki bizonyára hasonló bizalommal rendel magának autót, ételt, lakást is látatlanban, mint ahogy kormányt választ, valószínűleg nem is abban van köztünk különbség, hogy mit gondolunk Ferencről, aki mostanában olyan ismerős kifejezéseket választ gondolatai megformálására, amelyek nem feltétlenül segítik az emberi nagyságának teljes kibontakozását (ld: Orbán Viktor nem legitim és alkotmányos vezetője az országnak), hanem hogy mit gondolunk a biankó csekkekről. Mert a tavaszi vitában legalább annyian, mint a kigúnyolt rettegők, emiatt ellenezték a kétharmadot.

Úgy rémlik, mintha részletesen ismertetett új Alkotmányra, centralizált médiára, kilencéves mandátumokra, államosítására, az alkotmánybíráskodás felfüggesztésére nem kértek volna felhatalmazást. Csak a vicc kedvéért, ez azért benne volt a választási programban, amitől, Öszöd óta tudjuk, nem szabad eltérni: "Nem engedjük, hogy az állami nyugdíjak mellett szolgáltatást biztosító magán-nyugdíjpénztári rendszer megtakarításai veszélybe kerüljenek.” (Nemzeti ügyek politikája, 77. oldal, Ajánlotta: Mádl Ferenc, Járai Zsigmond, Martonyi János, Parragh László, Schmitt Pál, Vizi E. Szilveszter)

* "A nem veszély, hanem lehetőség" perspektívájához visszatérve. Az összes fontos ügy közül csak az önkormányzati és a pártfinanszírozási reform igényelne ekkora többséget. Aki azt gondolta, hogy a hatalmasnak ígérkező önkormányzati választási győzelem előtt olyan reformot fogadnak el, amelyik az önkormányzati rendszert ésszerűsíti, az tényleg bármit képes belelátni a kedvenc pártjába. A pártfinanszírozás átalakítása fél éve elő sem kerül, és köztünk szólva, bármily perverz a gondolat: kisebb bajnak látszik ma már a mostani visszataszító és lopásra épülő modell fennmaradása, mint az alapszabályok egyik legfontosabbikának olyan egyoldalú módosítása, amelyik látszólag a korrupció ellen hat, de közben a politikai versengést érdemben torzítja.

Minden máshoz elég lenne a sima többség. A reformokra, a stabil kormányzásra. (Tényleg, hallotta valaki mostanában a mágikus "jó kormányzás" kifejezést, amelyet fél éve még egy mondatban négyszer említettek a lojális politológusok, mint megoldást?) Egy biztos, hamarabb kellett volna áttérni a nyolc éve dédelgetett vágy alapú közgazdaságról a szám alapúra. Ez a pillanat így is közeledik, csak a kétharmadnak, az államosításnak és az alkotmánybíráskodás korlátozásának köszönhetően egy ideig még lehet folytatni a tétek duplázását a teljes meztelenségig.

* A blöffnek viszont nem kell bedőlni: kap majd állami nyugdíjat az is, aki nem lép át. Azon múlik, hogy lesz-e olyan kormány a jövőben, amelyik ezt a rendelkezést, amelyik az Alkotmánytól a Bibliáig minden normát megsért, módosítja. Ha sokan maradnak a magánpénztáraknál, akkor biztosan lesz, mert számít a szavazatuk. (Teljesen érthetetlen, és az életösztön hiányának egyértelmű jele, hogy a szocialisták két napja nem azt ígérik minden pillanatban, hogy az egészet visszacsinálják. Ehelyett népszavazásról beszélnek, miközben azt egyedül az új Alkotmánnyal kapcsolatban szabadna követelni, ami azért még a magánnyugdíjnál is fontosabb. Reménytelenek.)

Ha kevesen maradnak, amely a fenyegetés, a nem túl nagyvonalúan megállapított egy hónapos gondolkodási idő és az átlépési automatizmus miatt a legvalószínűbb, akkor az ilyen-olyan nyomások hatására még a jelenlegi kormány is felülbírálhatja döntését. Meg lennék lepve, ha nem így tervezték volna: először mondunk egy durvát, ha mindenki átmenekült, lezárjuk a sorompót, a néhány maradónak pedig utólag visszaadjuk a jogot az államira is, kell a fenének a jogi cirkusz, és annyian már nem is számítanak. Legalább olyan szép terv ez, mint amikor Áder János kergette a vakondokat.

Viszont menjen át nyugodtan az, aki elhiszi az egyéni számlavezetést, miközben a magyar állam négy éve még azt sem tudta, kinek van egészségbiztosítási jogosultsága és ki a potyautas. Pedig ugyanaz: befizetés, nyilvántartás.

Menjen át nyugodtan, aki szerint, amit a taj-nyilvántartásban két év alatt sikerült rendbe tenni, azt most egy hónap alatt a semmiből megcsinálják a nyugdíjszámlákkal.

Menjen át, aki értelmezni tudja azt, hogy "egyéni számla" egy felosztó-kirovó rendszerben, amelyben így is, úgy is annyit osztanak szét mindenkor, amennyit az adott évben a közösség tagjai befizetnek, teljesen mindegy mi van a számlán, az legfeljebb arányok megállapítására alkalmas fiktív összeg.

Menjen át, akit irritál a magánpénztárak működési költsége, és elhiszi, hogy az állami változat ennél kevesebbe kerül, csupán mert nem annyi szerepel a költségvetési soron, és mert a számlába a magyar állam járulékos fenntartási költségeit nem számolja bele.

Menjen át, aki jobban hisz a pártnak, mint a szemének, és tényleg úgy látja, hogy a pozitív hozam negatív. Menjen át, akinek az a mindennapi tapasztalata, hogy a magántulajdonban lévő vállalkozások rosszabbul működnek, mint az állami szolgáltatások. Menjen át, aki abból az igaz állításból, hogy a pénztárak versenyezhettek volna jobban is, azt a következtetést vonja le, hogy a monopol helyzetben maradó állam majd fog érte versenyezni. Menjen át bátran, akinek az államról tényleg a biztonság és a kiszámíthatóság, a tőkéről és a befektetésről viszont kizárólag egy szivarozó zsidó bankár jut eszébe, még akkor is, ha az éppen a saját tőkéje és befektetése. Persze menjen át, aki óvatos duhaj, és semmiképpen sem szeretne kockáztatni.

És menjen át, aki elfogadhatónak tartja, ha egy választott kormány ultimátumokat ad neki. A polgárok maradnak.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Ónody Tamás


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.