Oszsza meg másokkal is

Magyar kis és nagy októberi forradalmak idején szokásos kellemes, tavaszias szellők fújtak Budapesten. A Margit-híd közepén sétálgattak az emberek, az autó- és villamosforgalmat megbénította a taxis és fuvaros vállalkozók blokádja, ahogy azon a három-négy napon az ország minden más fontos pontján is megállt az élet. A közvélemény rokonszenve végig kitartott a polgári engedetlenségnek nevezett akció mellett, bár kérdéses, hogy ha sokáig elhúzódik az útlezáró sztrájk, vajon átcsapott volna-e a hangulat az ellenkezőjébe.

A kormánnyal és az éjszakai hideggel dacoló szervezett vállalkozók valóban szimpatikusan viselkedtek: a járműveikkel eltorlaszolt kereszteződéseken átengedték a mentősöket, a szülészetre igyekvő kismamákat, talán még a részegeket is – és nem kevertek radikális politikai követeléseket a gazdaságiakhoz. Persze a benzin árának központi emelése, ami ráadásul a tavaszi első szabad parlamenti választások óta hamar népszerűtlenné vált konzervatív kormánykoalíció ígérete ellenére történt, nem csak a taxisokat érintette: nem csoda, hogy a környékbeliek és a két liberális ellenzéki párt helyi aktivistái meleg teával segítették az ellenállást.

¬* Az új demokrácia pártpolitikai centrumaiban már távolról sem volt ennyire idilli a kép. A miniszterelnök kórházba került, súlyos betegsége ekkoriban vált köztudottá. Antall József távollétében a kormány folyamatosan válságtanácskozott, korabeli források szerint a kabinet közgazdászai egyre csak azt számolgatták, hogy a világpiaci tendenciák mekkora üzemanyagárat tesznek lehetővé, míg mások ellentüntetést szerveztek: a parlament előtti téren összegyűlt, a Magyar Demokrata Fórumot éltető, a gúnyolódó beszámolókban „úri közönségnek” nevezett kisebb csoportot Horváth Balázs belügyminiszter életét kockáztatva, az egyik nyitott emeleti ablakból kihajolva, integetve köszöntötte. Golyózápor ezúttal nem zúdult a szemközti minisztérium tetejéről a tömegre. Az azonban a mai napig nem világos, legalább is számomra, mennyire komolyan vetődött fel az útakadályok erőszakos felszámolásának ötlete az ország vezetőiben, ami persze a barikádokat építők testi épségét sem garantálta volna. Göncz Árpád köztársasági elnök mindenesetre igen határozott hangon lépett fel a nyilvánosság előtt a rendőri-katonai megoldást képviselőkkel szemben.

A monopolhelyzetben lévő magyar televízió kormányhoz lojális műsorszerkesztői (mert más tévések kritikus adásokat készítettek, így biztosította a hatpárti konszenzussal megválasztott TV-elnök, Hankiss Elemér a házon belüli pluralizmust), szóval a kormánypártokhoz hű újságírók igyekeztek az ellenzék nyakába varrni a politikai zűrzavart. Emlékezetes, ahogy egy tüntető csoportosulásról felvett képsort rendszeresen lejátszottak, úgy, hogy az egyik hőzöngő pasas Fidesz-jelvényét felnagyították, kivilágították, majdhogynem villództatták. Valójában az SZDSZ és a Fidesz viselkedése a válságos napok alatt némileg eltért egymástól. A szabad demokratákat főleg az első pillanatokban magával ragadta a szabadság mámora: végre spontán megmozdult a nép, érdekeit védve porondra lépett a civil társadalom; beérett a rendszerváltás gyümölcse. A kormány gyors bukásában reménykedő nagyobbik liberális párt vezetői talán arra is gondoltak, hogy ölükbe hullhat a politikai hatalom és átvehetik a kormányzás nehéz, ám izgalmas feladatát (a közjogi berendezkedés átalakítására kötött, funkcióját addigra nagyjából betöltött SZDSZ-MDF paktumtól függetlenül) rendszeresen lesajnált, legfőbb politikai riválisuktól.

A Fiatal Demokraták Szövetségének politikai elitjét eleinte megosztotta a kialakult helyzet megítélésének kérdése. Bár a legtöbben ambivalensebben álltak a blokádokolók ügyéhez, mint a szabad demokraták, a parlamenti frakció tagjai között a lelkesedéstől egészen a lövetés követeléséig terjedt a véleményskála. Végül a döntő momentum alighanem az lehetett, hogy Orbán Viktor frakcióvezető egy másik, itt most meg nem nevezett frakciótag társaságában felhívta az MDF vezetőségét telefonon és egyértelmű gesztust téve olyasmit mondott Csengey Dénesnek, hogy noha a káoszért a kormány viseli a kizárólagos felelősséget, de a Fidesz bízik a békés kibontakozásban – majd elrepült a honvédség által biztosított helikopteren Mosonmagyaróvárra, hogy beszédét mondjon az ’56-os gyilkos sortűzre emlékezők előtt.

Antall József a kezelés utáni híres pizsamás tv-interjújában – emlékszem, anyám megkérdezte: miért nem adtak rá legalább egy köntöst az ápolók – emberi hangon és önkritikusan beszélt a kormány fél éves munkájáról és a kirobbant válságról. A televízióban is közvetített tárgyalások és a megállapodás (amelynek megszületésében kulcsszerepet játszott Palotás János, csak később nem sikerült népszerűségét szavazatokra váltania) felerősítette a reményt: a kivívott szabadság első hónapjainak hektikus, hisztérikusan ideologikus, szekértáboros küzdelmei után a többpártrendszerű demokrácia higgadtabb, kellemesebb korszakaszába léphetünk át. Erősítette a bizakodást, hogy a kormány azonnali amnesztiát hirdetett a megmozdulás minden résztvevőjének. Amikor Orbán Viktor az országgyűlésben kijelentette: „le kell szögeznünk, hogy a kormány hazudott”, mivel előző nap még tagadták a tervezett áremelést, a zajongó csurkista kormánypárti képviselőket Kónya Imre frakcióvezető egyetlen gyors kézmozdulattal csitította el. Orbán pedig hozzáfűzte azt a másik sokat idézett gondolatát mondandójához, hogy „óriási felelősséget vesz magára az, aki mégoly jogos követeléseinek alátámasztására utcára vonul és másokat is utcára visz”.

A hazugság-vád azóta önálló életre kelt a magyar közbeszédben. A kilencvenes években a „ki hazudott” problémafelvetése gyorsan elhasználódott, noha a Fidesz-MPP újra bedobta a Horn-kormány ellen, ám különösebb feltűnés nélkül, merthogy a szóhasználat szinte jellegtelenné vált az egyre drasztikusabb politikai nyelvi kultúrában. Míg aztán 2006-ban a kifejezés mögöttes morális tartalma drámai erővel támadt fel újra és gondolkodásmódunkban a notórius hazudás és a bátor igazmondás között kompromisszumnélküli dichotómiává, táborszervező, mozgósító politikai kulcsszóvá fejlődött. De messzire kalandoztunk eredeti témánktól. Akkor, 1990-ben a megfogalmazás élesnek, már-már becsületbe gázolónak tűnt, de jól tükrözte a közvélemény nagyobbik felének felfogását és erős tetszést aratott. A Fidesz álláspontjának egyéb fontos sajátosságai így gyorsan felejthető nüánsszá váltak. Orbán jól bánt az emlékezetpolitikával: az 1994-es parlamenti választások előtti hosszú, könyvben megjelent interjújában, amit Kéri Lászlónak adott, megemlítette ugyan fenntartásait az utcai mozgalmat illetően, de nagyon megértőnek mutatkozott a barikádra vonult tüntetőkkel, sőt, az SZDSZ kezdeti túlfűtött reakciójával szemben is.

* A taxisblokád utáni kegyelmi pillanat gyorsan elszállt. Hamarosan minden visszatért a „normális” kerékvágásba: a kormánypártok retorikája erősen antikommunista irányt vett, fokozódott a népi-urbánus kultúrharc és új szakaszba lépett a médiaháború, megalakult a Demokratikus Charta és így tovább. A Fidesz és az MDF kapcsolata is a mélypontjára zuhant: Orbán és Kövér a liberális Magyar Hírlapban publikálta 1991-ben Antallt támadó közös cikkét, a párt parlamenti frakciója pedig a Surányi-ügy nyomán – amikor is törvénymódosítást követően a kormány nem jelölte újra a Magyar Nemzeti Bank élére az addig elnököt, mivel aláírta a Demokratikus Charta nyilatkozatát – úgy döntött, hogy tagjai csatlakoznak a Chartához, noha Orbánnak kezdettől fogva fenntartásai voltak az ellenzék „egységes” fellépésével szemben. Az események aztán történelmi távlatból nézve meghökkentő gyorsasággal vettek egészen más irányt – csak éppen a korszak átfogó politikai értékelése és a pártpolitikai kölcsönhatások elemzése itt és most meghaladja erőinket.

Érjük be annyival, hogy a Fidesz jobboldali fordulata már jóval a második parlamenti megmérettetés előtt megkezdődött és az új „már nem liberális, még nem konzervatív” pozíció az egy-két évvel korábban még toronymagasan esélyes fiatal demokraták súlyos vereségéhez vezetett. Addigra a Demokratikus Charta, a liberális értelmiség és sajtó, na meg az elvileg még választási szövetséges SZDSZ átkerült az ellenségesnek minősített kategóriába a szervezeten belüli harcokból győztesen kikerült pártfrakció szemében.

Mindez főtémánk szempontjából azért érdekes, mert a frontvonalak átrendeződése nem hagyta érintetlenül a taxisblokád megítélését sem. Korábban csupán a szélsőjobboldali ihletésű összeesküvés-elméletekben jelent meg magyarázatként az SZDSZ kemény magjának titkos aknamunkája, a taxisokkal egyeztetett puccskísérlet koncepciója. Ahogy a Demokratikus Charta egyszerűen a baloldali blokk, az MSZP és az SZDSZ kormányzati összeborulását előkészítő cselszövés szimbólumává vált most már a Fidesz-MPP világértelmezésében is, úgy kellett az 1990-es sajnálatos eseményeket is újraértékelni. A feladat természetesen a főideológus Kövér Lászlóra hárult, aki alig egy évvel a szocialista-liberális koalíció megalakulása után már arról beszélt, hogy a taxisblokáddal az SZDSZ és az MSZP együttesen olyan vermet ásott, amelybe az egész ország esett bele.

Ezzel a visszamenőlegesen mindent megvilágító tézissel az volt a legnagyobb baj, ha csak a kronológiát nézzük, hogy a rendszerváltást követően az MSZP egészségügyi karanténba került és a 90-es őszi megmozdulás idején még semmilyen szerepet nem játszott a történtekben. A közös ellenzékiség nyűge a kilencvenes évek elején csak lassan enyhítette a múltból származó éles ellenszenvek hatását a liberális politikusok érzületeiben. Alig néhány esztendő múlva, amikor a Horn-kormányzat és különösen a kisebbik koalíciós partner szabad demokraták népszerűsége már erősen csökkent a Bokros-csomag bevezetése nyomán, a liberális politikusok először fölényesen és gyanútlanul, majd tehetetlen bűntudattal asszisztálták végig, ahogy a szélesebb politizáló közvéleményben megállíthatatlanul elterjed a jobboldali valóságértelmezés és kialakul az új, a két párt rokonlelkűségét az ősidőkre visszavezető történelmi kánon.

Egy-két évvel ezelőtt aztán véletlenül összefutottam egy fideszes parlamenti képviselővel és valahogy szóba került a taxisblokád. Meggyőződéses fanatizmussal állította, hogy a titkosszolgálatok szervezték az egész akciót. Ellenérvként igyekeztem felhozni, hogy az MDF-kormány nagyrészt átvette a régi „szakembereket”, ők aligha mertek volna a diktatúra bukása után belülről összeesküdni, másrészt a szervezetből kikerült régi vezetőknek sem maradt már lehetőségük arra, hogy alternatív KGB-t gründoljanak. „Milyen naivak voltunk”, jött a válasz, amit azóta sokszor, nyilvánosan is hallani lehetett – a Fidesz liberális korszakát utólag ennyivel el is intézik a párt prominensei és katonái egyaránt.

* A taxisblokád után sokáig azt jósolták társadalomkutatók, hogy a következő esztendőkben hasonló forró őszökre számíthatunk. Igazán komoly megrázkódtatás mégsem történt, legalább is olyan nem, ami alapvetően szociális követelések miatt robbant volna ki. A lassan fejlődő civil szervezetek többsége a „pártpolitikai erőtérben” mozogva ritkán került be a politikai élet fősodrába – ha mégis, akkor erős pártkötődésük révén, vagy úgy jártak, mint a 2002-ben felülről kezdeményezett tömegmozgalom, a polgári körök hálózata, ami azóta teljesen jelentéktelenné vált. A politikai polarizáció logikája az elmúlt évtizedben szinte mindent maga alá gyűrt: úgy tűnik, még a gazdatüntetések időzítését is a pártszimpátiák irányítják.

Utólag tisztábban láthatjuk, hogy az 1990-es úttorlaszok megtévesztően idézték fel 1956 barikádjait és romantikáját az egykori forradalmárokban és a fiatalabb ellenzékiekben. Ugyanígy, 2006-ban sem az MTV szeptemberi ostromának és bevételének , sem az októberi rendőri túlkapásoknak nem volt semmi közük az igazi, egyszeri, hősies és tragikus antitotalitariánus magyar szabadságharchoz. Manapság megint forradalomról, pontosabban kétharmados forradalomról, a négy évvel ezelőtti összecsapások kapcsán politikai és jogi felelősségvonásról beszélnek a győztesek - bár a Hírcsárda egyelőre szabadon élcelődhet a tavaszi választásokon a Fideszre voksoló Ismeretlen Áprilisi Bátrakról.

Ha már a taxisblokádot analógiaként szeretnénk a mai helyzetben felhozni, akkor nem éppen az a gyors múltlezárás lehetne a minta, ami akkor a kedélyek csillapításával egészen rövid idő alatt történelemmé szelídítette az eseményeket? Persze 2006-ban rengeteg volt az erőszakos cselekmény, míg húsz évvel ezelőtt egy pofon se csattant. De még ha nem is a parlamenti vagy köztársaság elnöki kegyelem lenne a legjobb megoldás (hiszen már a „ki az a bűnös, akinek meg kell bocsátani” kérdés kiélezné a politikai feszültségeket), azért a sikeres újrakezdéshez nem éppen a nagyvonalúságon és a gesztuspolitikán keresztül vezethetne az út?

De elég, máma már nem kalandozunk tovább...

forrás : hirszerzo.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.