Oszsza meg másokkal is

– Mi jutott először eszébe, amikor meghallotta, hogy a Belügyminisztérium úgy tenne rendet a köztereken, hogy lényegében kitiltanák onnan a hajléktalanokat?

– Az, hogy ez így nem lehet igaz. Miután kiderült, hogy mégis, arra gondoltam, óvatosan kell tiltakoznunk a tervek ellen. Nehogy azt gondolja bárki is, mi azért küzdünk, hogy emberek élhessenek az utcán. Valamifajta kényszerre tényleg szükség van: gyerekkel, betegen, 75 évesen vagy mínusz 20 fokban senki ne dönthessen erről szabadon. A hajléktalanságot nem lehet megtiltani, ezért abszurd a Belügyminisztérium terve. De tudom, hogy a rossz mondatok mögött jó emberek vannak. Ha mégis lesz ilyen tiltó törvény, akkor majd mi is felhúzzuk a hálózsákunkat, hogy kiderüljön, hajléktalanok vagyunk-e, ha a padon alszunk. Viszont van a felvetésnek pozitív hozadéka: húsz év óta először már szeptemberben elkezdünk beszélni a hajléktalanságról, nem csak decemberben. Egyébként pedig amolyan konzervatív-liberálisként magam is rendpárti vagyok. Csak kiszámítható környezetben tud kiszámítható társadalom működni.

– Egy magát liberálisnak valló ember megoldási javaslata: 20 millió forintból venne egy budai telket, és oda költöztetné az utcán élőket.

– Bárcsak megtenné. Legalább meg tudnánk nézni, milyen egy ilyen szociális befogadó pont, és tudnánk róla vitatkozni. Az életemet húsz éve az keseríti meg, hogy bármibe belekezdek, kritikusok vannak a sarkamban, akik nem az alternatívákat sorolják.

– Hányan élnek ma fedél nélkül? A Menhely Alapítvány néhány ezer hajléktalant számlál telente Budapesten, de hallani 15-20 ezres számról is.

– Amit mi megnevezünk, az csak egy nagyon szűk szelete a hajléktalanságnak. Maximum néhány ezren élnek az utcán, őket látjuk a parkokban, aluljárókban, kapualjakban. De körülbelül nyolcezren vannak az országban olyanok, akiket azért hívunk hajléktalannak, mert hajléktalanszállón élnek. Közülük sokan lehetnének bérlők is, ha lenne Magyarországon egy normális bérlakásrendszer. Összesen csaknem húszezren vesznek igénybe valamilyen hajléktalanellátást, de ha azokat is idevesszük, akikkel nem találkozunk, mert a világ elől elrejtőzve élnek, akkor a közel 30 ezres létszám a helytálló. Viszont szerintem semmiben nem különbözik egy fűtetlen, komfort nélküli lakás egy utcán álló sátortól, így több százezer is lehet az otthontalanok száma.

– Beleszámolta már azokat is, akik a gazdasági válság miatt kerültek a szakadék szélére?

– Pontosan nem tudjuk, hányan, de a felkapaszkodók közül a válság hatására biztosan tömegek csúsztak vissza a hajléktalanságba. Ők többnyire az építőiparban végzett alkalmi munkából éltek, munkásszállón laktak. Tavaly már jóval a kemény hidegek előtt megteltek a szállók. És volt még egy nagyon nagy változás: a cigányság is megjelent a hajléktalanellátásban. Ez rettenetes jelzés arról, hogy szétestek a cigány közösségek, pedig róluk egész mostanáig úgy hittük, hogy a legnagyobb nyomorban sem engedik el egymást. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a jelzálogválság hatására a lakhatás biztonságát a társadalom alsóbb rétegei számára is meg kellene teremteni. Ehhez végre nem a tulajdonszerzést, hanem a lakhatást kellene segíteni, például albérleti támogatással.

– Az emberek többségét azok zavarják leginkább, akikkel nap mint nap az utcán találkoznak. Lehetetlen elvárás, hogy senkit ne kelljen a kapuban átlépnie annak, aki egy belvárosi bérházba megy haza?

– Szerintem reális elvárás. Nincs olyan, két hónapnál régebben a terepen dolgozó szociális munkás, aki jó szívvel hagyna valakit az utcán zuhogó esőben, és nem hiszem, hogy bárki komolyan gondolhatja, hogy jó annak, aki egy kapualjban, sörösüvegekkel körbebarikádozva készül a következő napjára. Nagyon torz mozgalom az, amely élteti, hogy utcán lakni emberi jog. Sokkal inkább azt kellene hangsúlyozni, hogy minden embernek joga van megfelelő lakáshoz, élethez, biztonsághoz.

– Éppen az utcán élő legsúlyosabb esetekre mondják a szociális munkások, hogy közvetlen életveszélyben sem hajlandóak hajléktalanszállóra menni, nem bírják a közösséget és az atrocitásokat. Ők hova mehetnének az utcáról?

– Évekkel ezelőtt felmértük: az utcán hétszer több inzultus éri a hajléktalant, mint a szállóban. Nem ötcsillagosak, de az intézmények többsége ma már jó minőségű és biztonságos. Csakhogy irreális elvárni például egy alkoholbetegtől, hogy bemenjen egy olyan szállóra, ahol nem ihat.

– Lenne hová mennie? Mennyi pénzből juthatna mindenkinek megfelelő szállás?

– A hajléktalanellátó rendszerre találó a tékozló koldus jelző. Felesleges, ha havonta 45 ezer forintot fizet az állam olyasvalaki elhelyezése után, akinek a szociális diagnózisa szerint csak havi húszezer forintnyi albérlet-támogatásra lenne szüksége mondjuk két évig. A szállón lakó nyolcezer emberből egy-kétezren biztosan megkapaszkodnának, ha támogatott albérletbe mehetnének, és segítenénk nekik a munkában, az ügyintézésben és a kapcsolatépítésben. Az így felszabaduló férőhely nem sokkal kevesebb annál, ahányan az utcán élnek. Nemcsak több pénzre lenne tehát szükség, hanem a meglévő források felhasználását kéne újragondolni. Európai uniós pénzből négymilliárd forintot lehetne a hajléktalanellátásra fordítani, de ebből hármat nem tudtunk elkölteni. Olyan szigorúak a feltételek, annyira bürokratikus a rendszer, hogy hatékony programokat nem lehet megvalósítani. Ha nem elég rugalmas a rendszer, akkor nem működik. Ahhoz, hogy valakit munkába állítsunk, lehet, hogy a haját vagy a fogát kell rendbe hozni, ruhát kell neki venni. Meglehetősen életszerűtlen és drága ehhez egyetlen fodrászt közbeszereztetni.

– Csak Magyarországon megy ilyen döcögősen az uniós források felhasználása? Máshol van jó recept?

– A pénzfelhasználás csak nálunk ilyen bürokratikus. Mindenhol van egy rugalmas, praktikusan felhasználható keret, a felhasználását pedig szociális munkás igazolja le. Hasonló a helyzet a lakhatással is: szerintem Magyarországon albérletért adót csak a hajléktalanok után fizetnek. Az utcán élők problémáját egyébként máshol sem oldották meg. Valamelyik skandináv államról olvastam, hogy ötezer, kimondottan rehabilitációs célú lakás áll üresen, miközben nagyjából ennyien élnek az utcán is, főként szenvedélybetegek. Szóval ez nem feltétlenül lakhatási probléma. Összességében a magyar hajléktalanellátó rendszer az elsők között van Európában: van diszpécserszolgálat, 24 órás egészségcentrum, és vannak utcai munkások, krízisautók, nappali centrumok, mosodák, fürdőhelyek.

Ugyanakkor tőlünk nyugatabbra kizárt, hogy intézményben lakjon az, akinek van valamennyi jövedelme, és aki egy kevés albérlet-támogatással egyedül is tudna létezni. Az is kizárt, hogy egy amputált lábú, hetvenéves ember az utcán éljen. Nagy különbség még, hogy Angliában például a legszegényebb embereknek nincs lakástulajdona, így a jelzálogpiaci válság miatt nem is tudja elveszteni a fedelet a feje fölül. Csak nálunk jutottak tulajdonlásra képtelen emberek tömegei tulajdonhoz, csak mert semmilyen más módon nem tudják biztosítani a lakhatásukat. Ezt ezer olyan gazdasági lobbicsoport nyomta végig, amely nem foglalkozott azzal, hogy ennek vannak társadalmi következményei is. Nálunk csatornát visznek olyan kistelepülésekre, ahol nincs munka, nincs közlekedés, nincs iskola, az emberek nem tudják kifizetni a számláikat, így a vizet sem.

– Nem bánja, hogy három éve lemondott a miniszteri biztosságról? Nem hiányzik egy közvetítő a rendszerből?

– Nem. Hálás vagyok az ötévnyi miniszteri biztosságért, de talán most már nem íródom ki a szaknévsorból. Megszűntek a politikával szembeni előítéleteim, ugyanakkor illúziók is megszűntek bennem. A biztosságom alatt az is világossá vált: az elméleteknek jóformán nincsen szerepük. Teljesen jó ötletnek hangzik például a családi pótlék iskoláztatási támogatássá alakítása, csak éppen be kellene nézni az adott, lakásoknak nevezett lyukakba is. Ezekből sokan azért nem járnak iskolába, mert például penészes a ruhájuk, és nem azért szegregálják őket, mert esetleg cigányok, hanem mert büdösek. Túl nagy a szakadék a döntéshozók és a terepen dolgozók között. Ha a közöttük lévő hidakat egy kicsit gyorsabban járhatóvá tudnánk tenni, akkor nem is lenne szükség a miniszteri biztosságra.

Fotó: Horváth Szabolcs
 

„A szociálpolitikának sokkal több figyelmet kellene kapnia, és nem feltétlenül több pénzt” – véli a 46 éves Vecsei Miklós. Érettségi után gépszedőként, hírlapkézbesítőként és pultosként is dolgozott, tanári és hittudományi, majd Hollandiában szociálpolitikai diplomát szerzett. A Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak 1989, a Máltai Lovagrendnek 1993 óta tagja. A szociálpolitikus feleségével hat gyermeket nevelő Vecsei öt évig volt hajléktalanügyi miniszteri biztos, energiái nagy részét akkor is a terepmunka kötötte le. Ez év elején a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál általános alelnökké választották, ezért kénytelen volt megválni a Hajléktalanokért Közalapítvány elnökségétől.

forrás : hvg.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.