Oszsza meg másokkal is

A pártállamot nem holmi egyirányú dolognak kell elképzelni. Nemcsak az történt, hogy megbízható kommunista kádereket telepítettek állami pozíciókba, hanem fordítva is: a káderek oda-vissza költözködtek az állami és a párt-"vonal", hivatalok, vállalatok, intézetek, egyetemek között, és a pártvonal volt számszerű kisebbségben. Ez mindinkább így ment az 1970-es évektől, amikor az elit már tudatosan gondoskodott az utánpótlás neveléséről .

Igaz, hogy végig voltak olyan területek, ahol a vonalas rizsán és dirigáláson kívül semmihez sem kellett érteni ("párt- és tömegszervezetek", agitprop), de a gazdaságban, a külpolitikában, a kultúrában, sőt valamennyire még a rendészetben is szakemberek váltották fel a szúrós tekintetű álproletárokat, akik utoljára legfeljebb kamaszkorukban végeztek becsületes munkát.

Szóval: nem állampárti, azaz pártelitről volt itt szó, hanem egyre inkább "szekularizált" pártállami, azaz állami elitről.

* Utóbbi az 1980-as évek második felében három részre oszlott. Az egyik – a lengyel tapasztalatok és az 1984-es likviditási válság hatására – képes volt szembenézni azzal a ténnyel, hogy a szocializmust és a tűrhető életnívót együtt a piaci viszonyok mégoly bravúros imitálásával sem lehet megmenteni. Vagy sikerül valahogy átsorolni a Nyugathoz, vagy nem lesz se kaja, se kék útlevél, se vidámság a barakkban.

Ezt a felismerést aztán megerősítette Gorbacsov új politikája és Kádár gyorsítási kísérletének bukása 1987-ben. A Nyugathoz való átállást úgy képzelték, hogy természetesen ők lesznek (illetve maradnak) hatalmon , mivel csak ők vannak a megfelelő tudástőke birtokában; és ehhez remélhetőleg majd a gazdasági tőke is hozzájön. Nemcsak gazdasági szakemberek voltak ebben a csoportban, hanem például a Horn Gyulához hasonló, viszonylag fiatal külügyesek is, hiszen ők ismerték a legjobban Moszkva lehetőségeit és szándékait.

Volt egy másik csoport, amelyik semmit sem értett az egészből, továbbra is könyv nélkül fújta (esetleg ő írta) a foximaxis és pártfőiskolás jegyzeteket a szocialista erkölcs negyvenegy ismérvéről, a proletár internacionalizmusról és a szocializmus építésének szakaszairól. A 89-es pártszakadás után sokan közülük az MSZMP-ben végezték, de nem mind.

Végül – az arany középúton – volt egy igen széles és heterogén harmadik réteg, amelyik egyszerűen nem értette az első csoport logikáját – államcsőd? mi az? –, ám a második csoport vonalasságától és agresszivitásától is viszolygott, illetve félt. Ehhez a népes társasághoz a tisztségviselőkön kívül tömérdek szakember és ún. véleményformáló értelmiségi is tartozott. Abból indultak ki, hogy a mostani rendszer a puha reformjaival a lehetséges világok legjobbika (nem biztos, hogy olyan nagyon jó, de milyen a többi, ugye).

Alapjában véve nincs vele semmi baj, éllovasok vagyunk így is, a többiek, buták voltak hozzánk képest, lám, és milyen rosszul állnak. Nem lehet és nem is muszáj egyoldalúan a Nyugathoz csatlakozni, hová lennénk a keleti előnyök kihasználása nélkül (olcsó kőolaj, igénytelen piac). Kiválóan megteszi a "hídszerep", a megkülönböztetett bánásmód Nyugat és a nem birizgálandó türelem Kelet felől. Nem lenne annyi baj a gazdasággal, ha okosan választanánk ki a húzóágazatokat (mezőgazdaság, termálvizek, mindenféle praktikus magyar találmányok, Rubik-kocka, Túró Rudi).

A többpártrendszer szélsőségesek bolondériája, és a rendszer igazságosságával nincs baj – vélték meggyőződéssel. Az ember falusi szegénységből indul, de ha szorgalmasan tanul, harmincéves korára minisztériumi osztályvezető is lehet. Az ember régi középosztálybeli családból indul, a Rákosi-korban kitelepíthették volna, de most, ha szorgalmasan tanul, harmincéves korára minisztériumi osztályvezető is lehet. (És feljebb léphet három-négy-öt évenként.)

Lehet, hogy az előnyökkel állambiztonsági kötelezettségek járnak, de ezen a szinten már fordítva is igaz: aki nem mezei spicli, hanem III/III-as "szakmai" vagy "társadalmi kapcsolat", III/II-es szt-tiszt vagy III/I-es hírszerző, az nem kerül a nyilvántartásba, lényegében nem bukhat le, viszont információs, kapcsolati, anyagi stb. előnyökhöz juthat. Amúgy sem okoz lelkiismereti gondot, hiszen az ember a jó rendszert erősíti és védi.

* Ideológiailag ez a gárda nagyjából semleges volt. A reformközgazdászok tevékenységét többnyire elismerte, de – a soraiba tartozó gazdasági bürokratákon kívül – nem tudta követni, mivel inkább számokkal és megkerülhetetlen tényekkel dolgoztak, mint sztorikkal és vágybeteljesítésekkel. (Nem véletlen, hogy a pénzügykutatósok közül éppen a számok és egzigenciák zord hatalmára legkevésbé tekintettel lévő, de izgalmas "reálgazdasági" sci-fiket annál gazdagabb képzelettel kiötlő Matolcsy György találta meg helyét a létező jobboldalon.)

A Demokratikus Ellenzék emberjog-központú, szegénypárti baloldali liberalizmusa (melynek egyébként akkor még csak nem is volt célja a rendszer megdöntése) értelmetlen, a jó – reformer – rendszert veszélyeztető, tehát gyanús hőzöngésnek látszott a szemszögükből. (Ez volt az SZDSZ tényleges hibáit visszacsatolással fölerősítő későbbi SZDSZ-gyűlölet egyik forrása.)

A kereszténységet nagyon kevesen vállalták, és senki sem fedezte fel magában a hívő embert, merthogy nem járt előnyökkel. Sokkal többekre hatott a népi írók harmadikutas, de a szocializmus keretein belül maradó – a Kádár-rezsimet nemegyszer balról bíráló – ideológiája.

A legtöbben azonban kellemesen lubickoltak az általános, langymeleg moralizálásban: „csak egy kis odafigyelés kellene”, mondták félóránként a tévében, az a baj, hogy az emberek nem elég rendesek, önzőek, ügyeskednek, harácsolnak, anyagiasak, csak a fogyasztáson jár az eszük, behódolnak az amerikai tömegkultúrának stb. stb. És persze mindenkinek rendesebben kellene viselkednie, tisztelni a tekintélyt. Mármint e jeles társaság tagjait, akik tehát sem hatalmi pozícióból, sem ellenzékből nem akarták megváltoztatni a rendszert.

Biztosak voltak benne, hogy az idő és a biológia nekik dolgozik, a képzetlen pártemberek elöregszenek, kikopnak, előbb-utóbb Kádár is eltűnik, és akkor automatikusan övék lesz a hatalom. Csak attól féltek, hogy nem elég gyorsan, és ha túl sokáig tart, esetleg elmélyül a gazdasági válság, ez pedig egy közelebbről le nem írt, 56-szerű "robbanáshoz" vezet, amire nyilvánvalóan moszkvai és/vagy keményvonalas visszacsapás a válasz, és az mindent elront.

* Az időnek tehát be kellett segíteni. Erről szólt a nevezetes lakiteleki zászlóbontás is: azzal kezdődött, hogy Pozsgay Imre átadta az egybegyűlteknek átmeneti Kádár-ellenes szövetségese, Grósz Károly miniszterelnök üdvözletét. Ugyanitt Bihari Mihály – két évvel korábban még minisztériumi főosztályvezető, most az ellenzékiektől megtisztított Szociológiai Intézet igazgatóhelyettese, Pozsgay házi ideológusa – keresetlen őszinteséggel fogalmazta meg a célt: "egy realista reformmozgalom… próbálja a politikai erők koncentrálásával, a legális intézmények igénybevételével saját embereit a hatalomba juttatni". Világos beszéd, csak nehogy már rendszerváltásnak nevezzük.

A "realista reformmozgalom" levesébe azonban beleköpött a világpolitika. Lengyelországban tisztázódott, hogy a sivár pangásból nincs más kiút , mint a megegyezés a kommunista hatalom és mindenki más között. Miután Moszkva ezt jóváhagyta, az észnél lévő pártállami csoport (amelyik az átálláson és hatalmon maradáson gondolkodott) úgy látta, nálunk is elkerülhetetlen valamiféle kerekasztal megszervezése.

Ezt azonban nem lehetett kivitelezni tényleges ellenzék nélkül, így mindenki számára váratlanul felértékelődött az igazi változást akaró, csekély létszámú politikai erő – az SZDSZ, a Fidesz, Antall József és köre, egy-két valódi kisgazda. Amit békés rendszerváltásnak nevezünk, végül is egy maroknyi és megosztott ellenzéki társaságnak, valamint az MSZMP szintén kevés előrelátó középgenerációs emberének a kompromisszuma. A föntebb ábrázolt rendszernemváltó elit kimaradt belőle.

Kimaradt, de mégsem lehetett kihagyni. Tagjai 1989 elején úgy képzelték a jövőt, hogy itt demokratikus szocializmus lesz (vannak szabadságjogok, sőt pártok is – mert úgy látszik, muszáj –, de az MSZMP szava dönt), a gazdaságban pedig a látványosan becsődölt békebeli jugoszláv önigazgatásos rendszer némi magántulajdonnal felturbózott változata működik ("mi okosabbak vagyunk, mi majd jobban csináljuk").

* Másfél év alatt azonban ez az ábránd eloszlott, kiderült, hogy a többpártrendszer nem lesz "határolt", a piacgazdaság pedig szociális ugyan az alkotmány szerint, de nem szocialista, mert olyan nincs; hanem kapitalista. Az új rendszert ez az elit nem akarta, nem értette, a lényegét, az elveit utálta. A gyakorlatát viszont nem, mert kiderült, hogy jól járt vele.

Először is megszűnt a pártállami apparátus egyik alkotórésze, a "párt" feliratú pillér, a Jászai Mari téri székháztól a vállalati, intézményi, kerületi, falusi párttitkárságig. Ez önmagában is felszabadulás volt az elit azon részének, amelyik a váltáskor nem rekedt a vesztes oldalon. Másodszor, a kormányváltáskor lefejezték a minisztériumokat, de az új kormány tudta, hogy az államot nem lehet működtetni szakemberek és hivatalnokok nélkül.

Azaz a derékhad előtt éppen hogy új karrierlehetőségek és oldalirányú pályák nyíltak meg. Osztályvezetőből, vezérigazgató-helyettesből miniszter lett, kormánybiztosból közigazgatási államtitkár, főosztályvezetőből közigazgatási államtitkárból nagykövet, intézet-igazgatóhelyettesből minisztériumi főosztályvezetőből rektor, Népfront-osztályvezető-helyettesből politikai államtitkár, gazdasági főigazgató-helyettesből kormány-főtanácsadóból titokminiszter és így tovább.

Az új rendszerre rányomta bélyegét, hogy nagyrészt olyanok határozták meg a gyakorlatát, akik az alapelveiben ellenérdekeltek voltak. Ideológiával nem sokat kellett vacakolniuk, az egyszerre tekintélyelvű és népbarát, moralizáló generálszósz tökéletesen megtette.

* Miután1994-ben hatalomra került az 1989-es kompromisszumkötők, azaz rendszerváltók csoportjai közül kettő (sok rosszat lehet mondani Horn Gyuláról, de azt nem, hogy a rendszerváltás ellen dolgozott volna; hanem, ellentétben Pozsgayval, éppenséggel segítette), a rendszernemváltó gárda visszavonult a szakmájába vagy megmaradt az ellenzéki politikában, esetleg a kettőt egyszerre).

1998-ban, amikor már nem volt követelmény a miniszterekkel szemben, hogy ne legyenek egykori MSZMP-tagok, és szoftliberális előélettel sem volt sikktelen a "jobboldalhoz" csatakozni, jött a második hullám. Végül 2010-re már a hivatalosan pártatlan szakemberek és az MSZP-be tévedtek is oltalmat kaptak a keresztény-nemzeti szentélyben , jutalmul szolgálataikért.

Az eredetileg reformkádárista gárda pedig elsajátította a Fidesz harci viselkedésmódját: fölfelé a szolgai engedelmességet, lefelé az erőszakosságot, az összeesküvés-elméletben gondolkodást, az agitpropszólamok szajkózását, sőt kitalálását a gondolkodás helyett és persze a könyörtelenséget az ellenséggel szemben.

* Amikor Orbán 2010-ben kormányt alakított, sokan úgy látták, némi meglepetéssel, hogy "ott folytatja, ahol 2002-ben abbahagyta", és hogy "megjutalmazza hűséges embereit". Pedig a 2010-es kormány és általában az államot vezető garnitúra – azonkívül, hogy nem igazi koalíció – lényegesen különbözik az 1998–2002-estől. Az eredeti, szakkollégista kemény magból csak Kövér László kapott látványos államhatalmi funkciót . A döntésekről konzultáló "hatosfogat" szétesett. A kormányzó elit – néhány kivétellel – két fő típusból áll:

– Azokból a fiatal vagy viszonylag fiatal emberekből, akik a 2002–2010-es belpolitikai háború harci cselekményeiben szereztek érdemeket, azaz nem szakmákban, hanem a "párt és tömegszervezetek" és az agitprop, illetve az ideológia területén (Hende Csabától Lázár Jánosig, Szijjártó Pétertől, sajnálom, Navracsics Tiborig; de jellemzően még az egyetlen igazi meglepetés, Fellegi Tamás is az agitprop töltetű médiabizniszben szerzett a Fidesz szempontjából kiemelkedő érdemeket).

– Másfelől – főleg ott, ahol szakemberre van szükség, a gazdaságban, a külügyben, az egészségügyben, a kultúrában – a késő Kádár-kori szakmai és hivatalnoki elit túlélőiből. Martonyi, Pintér, Matolcsy, Réthelyi, Naszvadi, Hoffmann.

* Itt bosszulja meg magát a Fidesz nyolcéves destruktív ellenzéki szerepe, vagy udvariasabban mondva az, hogy tulajdonképpeni szakmai munka a párt vonzáskörében nem folyt. Párttag és szimpatizáns szakértők dolgoztak és felajánlották eredményeiket, az élcsapat viszont mindent alárendelt a politikai hadviselésnek.

Az Oriens csoportot udvariasan elhessintették, a rosszat szóló Mádi Lászlót a jelölőlistáról is eltüntették (ahogy 1998-ban pillanatok alatt eltűnt a politikai színtérről Urbán László), Orbán Anita visszalépett egészségi állapotára való hivatkozással. A hűséges Varga Mihályt viszont, ha jól vesszük észre, felfelé buktatták, úgyhogy nemigen tud beleszólni a gazdaságpolitikába, de előbb rábízták a tisztán agitprop csontvázkampányt , amely csöndben befulladt.

Maradt a megbízhatóan kitörési pontokról, lakásprogramról, termálvizekről, egymillió új munkahelyről (szép, kerek szám – miért is pont ennyi?) prófétáló Matolcsy, akinek számtantagadó tébolygásait aztán más nyolcvanas évekbeli középvezetők – Járai, Csányi – biccentik helyre, mikor már nagyon nagy a baj .

Rebesgették, hogy az Alkotmánybíróságba két viszonylag fiatal, Fidesz-közeli alkotmányjogász kerül be – aztán bekerült a rendszernemváltó elit két nem-alkotmányjogász jelessége, Bihari és Stumpf.

(Bihari 1999-ben ugyanúgy nem felelt meg a törvényes kritériumoknak, mint az idén Stumpf, de a szocialisták, mivel saját emberüknek hitték, akkor vígan beleegyeztek jelölésébe. Majd 2005-ben az AB-elnökségébe, miután publikált egy olyan dolgozatot a népszavazásos alkotmánymódosításról, amely a képviseleti demokrácia alapjait vonta kétségbe.)

Végül: miközben Sólyom mégiscsak rendszerváltó volt, Schmitt Pál a kádári hatalmi elit tagja, aki a párbajtőrvíváson és a vendéglátóiparon kívül főleg abban volt szakember, hogy a megfelelő helyen és időben ne akarjon semmit.

* Ez a másik nagy különbség a két Orbán-kormány között: 1998-ban a Kádár-kori szakértők és hivatalnokok magas posztra emelését még indokolta a kis párt akut szakemberhiánya. A Fidesz közben óriáspárttá nőtt, de ma is úgy cselekszik, mint akinek a hadviseléshez legszükségesebb témákon kívül nincsenek saját szakemberei.

A megbízható gárda, mely a világról leginkább annyit tud, amennyit az 1980-as években tudott, újabb tizenkét évet öregedett a világhoz képest, és ez nem kevés. Tagjai viszont most okkal érezhetik úgy, hogy a történelem őket igazolta. A rendszerváltás, a lehetséges világok („ennyit lehet”) legjobbikának megbolygatása hülyeség volt, sőt gonoszság, mert hátráltatta, hogy elfoglalják a nekik járó pozíciókat.

De lám, életstratégiájuk tökéletesen bevált: a fiatalabb, önfejű vetélytársak kihullottak, s maradtak ők. Nem kell akarni, sem a való világgal törődni – jó beosztott módjára elég érezni azt, hogy a feljebbvalójuk mit akar tőlük, lelkesen hirdetni, és a türelem… terem.

Nem veszett kárba ez a húsz év: eljött az ő idejük.

forrás : hirszerzo.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.