Oszsza meg másokkal is

Hogy mi volt az eredeti szándékuk, és jók voltak-e a módszereik, kevésbé érdekes, mert a legjobbat hozták ki a dologból a Bűn és büntetlenség alkotói. Skrabski Fruzsina és Novák Tamás, valamint a Mandiner holdudvarába tartozó segítőik az ötvenhat utáni megtorlás és a Kádár-rendszer egyetlen élő prominensét, Biszku Bélát akarták kivégzőosztag helyett kamera elé állítani. Végül a kései számonkérés mellett a "hallgattassék meg a másik fél" elve is teljesült: egy igazi kommunista mondja el, hogy ők mit gondoltak és gondolnak mindarról, amit ma diktatúrának tartunk és elítélünk.

A Bűn és büntetlenség azt is megerősítette, hogy ötvenhatról, a megtorlásról és a Kádár-rendszerről nem olyan egyszerű ítéletet mondani, mint azt sokan szeretnék, és olyan kiolthatatlan ellentéteket hordanak magukkal az egykori áldozatok és a hatalom egykori birtokosai, amit sem törvény, sem emléknap, sem szobrok, legfeljebb az ő haláluk fog feloldani.

Két fiatal újságíró fejébe vette, hogy felkutat máig élő kommunista vezetőket. Hamarosan kiderült számukra, hogy az ötvenhat után aktív, a megtorlásokkal kapcsolatba hozható gárdából már csak egy maradt. Biszku Béla, 1957-61 közt belügyminiszter, aki később is a párt keményvonalához, az úgynevezett munkásellenzékhez tartozott, szemben a Kádár és Aczél György-féle reformer irányzattal. Mivel az alkotók úgy gondolták, hogy a visszavonultan élő Biszkuhoz máshogy nem juthatnak közel, szülőfalujából, Márokpapiból érkezett ifjúsági szervezet-tagoknak adták ki magukat, így sikerült a kamera elé ültetni "Kádár vasöklét".

A film nem csak Biszku Béláról szól. Az utóbbi években inkább csak szomorú aktuálpolitikai szerepekben feltűnő 56-os halálraítélteket, Wittner Máriát, Fónay Jenőt saját tragédiájuk rehabilitálja a kamera előtt, ahogy felevenítik az akasztófára várva eltöltött napjaikat. Szerepük saját élményeik felidézése a Biszku-időszakból, csak a történet másik nézőpontjából, a siralomházból.

A dolgozó népet szolgálta

Biszku Béla szellemileg friss. Elevenen és részletesen élnek benne az emlékek, egészen különleges, már-már megrázó része a filmnek, mikor saját személyes ötvenhatos élményeit meséli, melyről – hogy mit csináltak a kommunisták a forradalom alatt – manapság keveset hallani. "Sírtunk, mint a szopós gyerekek" - mondja a későbbi vasököl.
 

Biszku Béla (kalapban) Raul Castrot fogadja Budapesten. Kommunisták maradtak. (Fotó: MTI)
 

Emlékezete mégsem tökéletes, mikor arról kérdezik, hogy mennyi közvetlen köze volt a minisztersége alatt levezényelt kivégzésekhez. Biszku hárít, pedig a film lényege, hogy nem játszik szerepet. Ő ma is az a kommunista, aki akkor volt. Neki ötvenhat ellenforradalom, a kapitalizmus kizsákmányolás, a forradalmárok kivégeztetése pedig nem egy szovjet támogatással hatalomra juttatott bábkormány bosszúszomjas rendteremtése, hanem a törvényes rend visszaállítása, erélyes eszközökkel, de a törvényes kereteket betartva, bírósági ítéletekkel, a hatályos jogrend szerint.

Ez persze ismét felveti azt a kérdést, ami nemrég az Ungváry Krisztián elleni perben is felbukkant. Ha nem a párt vezetői adták ki a közvetlen utasításokat, de mégis a párt irányította az államot, és vezetőinek lehetősége volt beavatkozni az alsóbb szinteken folyó ügyekbe, még ha ezt nem is tették meg automatikusan – amivel Biszku is védekezik - akkor ki felelős személy szerint egy kivégzésért, egy egyetemről kirúgásért, egy rendőrségi ügyért? Az, aki bíróként kimondta a halálos ítéletet? Vagy az, aki belügyminiszterként hangot adott a nemtetszésének, amiért túl enyhék az ítéletek, és kevés a "fizikai megsemmisítés"?

Bűn és büntethetetlenség?

A dokumentumfilm igazi drámává válik, amikor ezek a kiolthatatlan ellentétek egymásnak ütköznek. A kérdezők a rendszer nyilvánvalóan elnyomó tetteire, a kivégzettek magas számára várnak választ Biszkutól, aki vagy egyszerűen nem tud mit mondani, vagy a törvényes módszereket emlegeti, vagy azzal vág vissza, hogy az 56-os felkelők is megöltek háromezer kommunistát, és ma, a kapitalizmus visszatértekor százezrek vannak munka nélkül, ami a kommunizmus idején nem volt. A riporter hiába kérdez, a válaszadó hiába magyaráz, nem ugyanazon a pályán játszanak. A film egyik kulcsmondát sajátos módon épp Biszku mondja ki: nem ugyanazon a világnézeten állnak, nem fogják megérteni egymást.

A náci- és kommunistavadászat minduntalan ebbe a zsákutcába fut bele: az áldozatokat képviselők a jogos düh és felelősségre vonás fegyverével felszerelve támadnak, de öreg bácsikákat találnak magukkal szemben, akik talán értik, hogy őket miért gyűlölik, talán azt is értik, hogy így vagy úgy, embereket ölt meg az a rendszer, amit ők kiszolgáltak, de mégsem tudnak az egésszel mit kezdeni. Mert ők a rendszerben hittek és azt szolgálták. Vagy, mert eltelt 50-60-70 év, és eddig senkit nem érdekelt, hogy mit csináltak ők, akkor és ott.;br>
Emiatt a film másik kulcsmondata Balás-Piri Lászlóé, aki arra kérdésre, hogy mit tenne, ha találkozhatna Biszku Bélával, azt válaszolja, hogy egy "kilencven éves embert mégsem lehet megütni". A retorzió, a megütéstől a börtönön át ugyan lehet jogos, csak egyet nem fog megoldani, hogy ami megtörtént, az máshogy legyen. Azt viszont, hogy ne történjen meg még egyszer, az ilyen filmek talán jobban tudják garantálni. Ezért jó, hogy elkészült a Bűn és büntetlenség.

forrás : hirszerzo.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.