Oszsza meg másokkal is

A trianoni békediktátum a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája, talán egyedül a mohácsi csatavesztés és annak következményeit mérhetjük hozzá. Csakhogy míg mohácsot a nemzet 500 év alatt feldolgozta, „kibeszélte” magából, Trianon máig nyílt seb maradt, ami végletesen megosztja a magyar társadalmat, és időről időre kiélezi, megrontja a szomszéd országokkal ápolt kapcsolatainkat.

A mai áldatlan állapotokért egyértelműen az elmúlt 90 év politikája a felelős: a Horthy-korszak a „Mindent vissza!” elvével megakadályozta a kiváltó okokkal való szembenézést, míg a kommunista korszak a „az elnyomó magyarokra mért jogos büntetés” magyarázatával tabuvá tette a témát. És lássuk be, a rendszerváltás utáni húsz év kormányai sem vállalták a szembenézést.

Ma már legalább a történészek egyetértenek abban, hogy a trianoni békediktátum igazságtalan és átgondolatlan volt. A nagyhatalmak pillanatnyi érdekeiket követve Magyarország kétharmad részét osztották fel a szomszédos államok között, hárommillió, zömében az új határok mellett tömbben élő magyart kényszerítettek kisebbségi sorsba. A csehszlovák, román, jugoszláv politika agresszív nacionalizmussal az első pillanattól kezdve a magyar tömbök „feloldására”, a magyarság beolvasztására törekedett.

Trianon

Magyarország számára a trianoni békeszerződéssel ért véget az első világháború 1920. június 4-én. Magyarország területe a Horvátország nélkül számított 282 ezer négyzetkilométerről (Horvátországgal együtt 325 ezer) 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, a lakosság száma 18,2 millióról 8 millióra esett vissza, 3,3 millió magyar rekedt az új határokon kívül.

A Parlament hétfői döntésével remélhetőleg a politika is szembenéz Trianonnal, és megkezdődhet az események társadalmi szintű feldolgozása Magyarországon, és a csaknem évszázados kölcsönös gyanakvás felszámolása a szomszédos országokkal. Mert Trianon nemcsak a magyarságnak fáj, hanem fáj a román, szlovák, szerb és ukrán patriótáknak is, akiket félrevezettek és sok esetben ma is félrevezetnek saját politikusaik. Akikkel ellenséget láttatnak saját polgártársaikban, akik elé hamis ellenségképként állítják az országukban élő magyar kisebbséget.

Nem utolsó sorban fáj Európának is, ahol a „keleti 10” uniós csatlakozása előtt felmerült: szüksége van-e a nyugati államoknak arra, hogy az „EU-ba emeljék” a múlt századi kelet-európai nacionalizmust? Amelynek java részét – cseppet sem mellékesen – múlt századi nyugat-európai politikusok döntései alapozták meg.

Az események feldolgozását a történészek már rég megkezdték, a politikusok dolga mindössze annyi lenne, hogy a tényeket nem forgassák ki saját szájuk íze szerint, magyarul hagyják dolgozni a tudományt. Az fn.hu is feltett néhány kérdést.

Magyarok és nemzetiségek

Igaz, hogy a Magyar Királyság kisebbségeket megnyomorító politikát folytatott?

Az 1868-as, európai szinten is korszerű kisebbségi törvény nagyfokú szabadságot nyújtott a kisebbségeknek, de csak egyéni jogokról beszélt, nem segítette az etnikumok nemzeti fejlődését. Ráadásul a gyakorlat eltért a törvény betűjétől, a valóságban gyakori volt a diszkrimináció. Összességében azonban elmondhatjuk, hogy a magyar intézményrendszer a kiegyezés után nem támogatta, de nem is tette lehetetlenné a nemzetiségek kiteljesedését.

A „nemzeti ébredés” korában viszont vajmi kevés esély volt az ésszerű, minden résztvevő által elfogadott konszenzusra. Lassan nemcsak a kisebbségek, de a magyar állam is konfliktusokkal járó „védekezésbe” ment át.

A kérdésről bővebben ide kattintva olvashat.

A Tiszáig?

Mivel érveltek a nagyhatalmak előtt a cseh, a román és a szerb politikusok?

A kisebbségi vezetők hamar felismerték, hogy az első világháború hatalmas erőpróbája után hasonló méretű újrarendezés következik, amiben nekik – a központi hatalmak vereségére játszva – részt kell venniük: az antanthatalmak sajtójában, politikai és társadalmi fórumokon indítottak magyarellenes propagandaháborút.

Először is kétségbe vonták a hivatalos magyar népszámlálási adatokat, saját etnikumuk határát túlzó módon húzták meg. Magyarul a minél nagyobb terület megszerzése érdekében a maguk javára torzították el a nemzetiségi statisztikákat. A másik „érv” az ország szétdarabolására a „Ki volt itt előbb? Kinek van joga a területet birtokolni?” kérdése volt.

Harmadrészt igyekeztek szétzúzni azt a képet, amelyben Magyarország Európa keleti védőbástyájaként, a nyugati civilizáció terjesztőjeként határozta meg önmagát, stabil és biztos szövetséget nyújtva a „civilizált világnak”. A kisebbségi vezetők – külföldön hangoztatott – véleménye szerint a magyar alapvetően egy barbár népcsoport, ma is épp olyan, mint a kalandozások korában. Nem tette magáévá az európai értékrendet, és elnyomja, kihasználja a nemzetiségeket.

Csehszlovákia igényt tartott a Dunakanyarra és az Északi-középhegység iparosodottabb zónájára is. Nyugat-Magyarországon egy Csehszlovák fennhatóság alatt álló, 50-60 kilométer széles, észak-déli irányú területsávval biztosították volna Ausztria és Magyarország elválasztását, valamint az északi és a déli szláv államok közti közvetlen kapcsolatot.

A jugoszláv politikusok Horvátországon túl Vas és Zala megye déli részét a teljes Baranya vármegyét, majd keleti irányban a Szekszárd–Baja–Szeged–Maros-vonalig terjedő területet - az említett városok átcsatolásával – akarták megszerezni. A Román Királyság azt bizonygatta, hogy a románság védelmében a Tiszáig szükséges kitolni a magyar-román határt.

A kérdésről bővebben ide kattintva olvashat.

Új ütközőzóna

A cseh, román és szerb követelések egy részét már a nagyhatalmak is túlzónak tartották, mégis kemény döntést hoztak. Milyen érdek vezette őket?

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer rendelkezéseit 1919-20-ban elsősorban a francia nagyhatalmi érdek diktálta. Nagy-Britanniát az európai béke lényegében csak annyiban érdekelte, hogy a hatalmi erőegyensúly, a „balance of power” a kontinensen megmaradjon. Angliának több mint egy évszázados törekvése volt Közép-Európában egy olyan középhatalom fenntartása, amely alkalomadtán útját állhatja az orosz medve nyugati törekvéseinek.

Ezt az elvet követték a győztesek, de immár főleg Franciaország érdekei mentén, amikor az Osztrák–Magyar Monarchiát szétrombolták, hogy romjain új, baráti „ütközőállamok” szövetségét hozzák létre, a „cordon sanitaire”-t, az úgynevezett „egészségügyi” övezetet, amely a szovjet-orosz bolsevik veszélynek éppúgy, mint alkalomadtán a megerősödő Németország egyeduralmi törekvéseinek is ellent tud állni.

A Párizs környéki békeszerződések – a vesztesek aránytalan és példa nélküli „büntetése” – azonban már a kortársak szerint is magukban hordozták az újabb világégést. „Ez nem béke, ez egy húsz évre szóló fegyverszünet” – jelentette ki 1919 júniusában Ferdinand Foch marsall, az antant haderők főparancsnoka. Az anekdota szerint a II. világháború kitörésének napján a lengyel főparancsnok meg is jegyezte: Foch marsall tévedett, de csak két hónapot.

A kérdésről bővebben ide kattintva olvashat.

Miért nem harcoltunk?

Idén, 2010. június 4-én az fn.hu ismét megemlékszik a Trianoni döntésre. Minden évben más szemszögből világítjuk meg a kérdést, most az ellenállásról lesz szó. Miért szerelte le Károlyi a magyar hadsereget? Hogyan harcolt a felvidékért a kommunista Kun Béla és az arisztokrata Stromfeld Aurél? Hogyan lehetett sikeres a helyi ellenállás? Mi lett volna, ha minden település fegyvert fog?

forrás : fn.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.