Oszsza meg másokkal is

Hogyan zajlik egy országjárás?

- Rögtön a végére kanyarodok. Hetedszer járom be az országot, ez a hetedik kocsi, ami odakint áll. Kettőszázötven helyen lakom az országban, amikor úton vagyok, kettő év és kettő hónap kell, hogy bejárjam az összes települést. Ezt megyénként csinálom: addig vagyok egy megyében, amíg el nem fogynak a települések. Polgármestereket látogatok. Ez valamikor úgy indult, hogy egyszer körüljárom az országot, csak rajtam maradt a dolog. Pályázat útján kerültem az Új Historica Kiadóhoz, ez egy osztrák cég. A cél az, hogy a településeken krónikaírást vezessek be.

Volt egy felmérés, amit egye¬temisták végeztek a rendszerváltás után: járták a vidéket, és azt kutatták, hogy milyen feljegyzések vannak a múltról, a történelemről. Arra jutottak, hogy az 1945 és 1990 közötti időről vajmi kevés volt, itt-ott egy-két helyen, ahol egy öreg krónikás, nyugdíjas tanító bácsi lejegyezte a dolgokat. Az is kiderült, hogy a '45 előtti időkről több leírás van a településeken. Azt gondoltuk, hogy fel kellene eleveníteni ezt a történetírást, és erre igény is volt. Beszélgettünk polgármesterekkel, történészekkel, helytörténészekkel, aztán összeállítottunk egy tízkilós kódexet, amibe huszonöt évet lehet beleírni.

Bevontuk a megyei elnököket, az akkori államtitkár fölkarolt bennünket, így indult a munka. Közel 3200 településből 2500 részt vett benne. A nagyon nagyok azért nem, mert ők külön archiválnak dolgokat, a nagyon kicsik meg azért nem, mert náluk nem történik annyi esemény. Mivel ugye vannak olyan települések, ahol harminc, negyven, hatvan ember lakik, azok is idősek. Az egyik ilyen faluban a polgármester azt mondta, a legnagyobb sztori az, ha este lefekszünk, és reggel még fölkelünk. Ezt meg ugye nem akarták megírni.

Honnan jött az ötlet, hogy ilyen rendkívüli vállalkozásba fogjon?

- Rockenbauer Pál Egymillió lépését láttam valamikor régen, és az volt bennem, hogy jó lenne egy ilyen munka. Nem is feltétlen kerékpárral vagy gyalog, de valamilyen módon bejárni az országot. Szeretek utazni, szeretek beszélgetni emberekkel, olvasok is, írok is. Már fölkértek újságnál is, hogy legyek rovatvezető, de nem tudom elvállalni, mert nem tudok egyszerre öt lovat megülni. Amit meg csinálok, azt szeretem tökéletesen megcsinálni.

Azért itt van a szép kis családom, itt vannak az unokák, és én, a papa, mindig távol vagyok. Csak hétvégén jövök haza, akkor meg az irodában van még tennivalóm, mert irodavezető is vagyok egyben. Gyakorlatilag a szombat délutánom meg egy vasárnapom van a család számára. És megint pakolok és indulok.

Milyen élményeket, tapasztalatokat gyűjtött az országjárások alatt?

- Három évig tartott az első munkám, akkor ismertem meg a polgármestereket, az országot, akkor csöppentem bele ebbe a miliőbe, és a második országjárás már arra a kapcsolatrendszerre épült, amit először felépítettem. Akkor a Hősök könyvét csináltuk, a világháborús elesetteket gyűjtöttük össze. Talán még többen részt is vettek ebben, mint a krónikában. Jobban megfogta az embereket. Ez még a külföldi magyarokat is megmozgatta, kerestek mindenfelől. Ha ezeket a beszélgetéseket fölvehettem volna szalagra, óriási dokumentációm lett volna. Ezek az öregek, akikkel találkoztam, meséltek mindent: hol harcoltak, hogy jöttek haza. De erre sajnos nem volt lehetőség. Az egyik kis tolnai településen volt egy érdekes eset. Számoljuk az elesetteket, kérdezem a polgármestertől: Te, akkor ez a hatvanöt van? Nem, mondja, írj csak hatvannégyet. De, mondom, itt hatvanöt van. Nem baj, írjál csak hatvannégyet. Mondom: Miért? Hát mert ez a Simon Pali bácsi itt kapálgat a kertben. Közben meg rajt' volt a hősök emlékművén. Viccelsz? - kérdezem a polgármestert. Nem, ez teljesen komoly - mondja -, amerikai fogságba esett az öreg, onnan kivándorolt Kanadába, és a rendszerváltás után hazajött, jelentkezett az önkormányzaton: jó napot kívánok. Mindenki csak nézett. Holttá volt nyilvánítva, fölkerült a hősök emlékművére, mert semmiféle életjelet nem adott magáról.

A harmadik országjárásom már merőben más volt. Az EU-csatlakozás előtt álltunk, és megkértek, hogy a polgármestereknek, önkormányzati képviselőknek jó lenne valami képzést megejteni. A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán a professzorgárda összeállított egy anyagot Önkormányzati iránytű címmel, és a mi kiadónk adta ki. Mindjárt kéznél voltam: Ármin, te úgyis ismered a polgármestereket... Akkor megint nyakamba vettem az országot, és irány.

Az első három országjárás központi kezdeményezésre történt, az utolsó négy már a polgármesterek súgása, meg a saját gondolataim alapján. Mikor már jobban ismertek, akkor elmondták: Figyelj, igazából ez kellene, az kellene. Nem tudnál hozni? Dehogynem. Azt kell csinálni, amire igény van. Ez viszont teljes struktúraváltást követelt a cégtől, át kell térni teljesen más és új termékekre. Meghallgatom a javaslataikat, a legnépszerűbbek közül megnézem, hogy melyiknek van épp' aktualitása, ebből kiemelek egyet-kettőt, csinálunk egy próbaterméket, és van ötven olyan „zsűri" polgármester, akikhez elvisszük ezeket, ők meg véleményt mondanak. Gyártottunk így családregét díszpolgároknak, meg emlékérmeket is településcímerrel. Most az igények me¬gint egészen máshová repítettek: hímzett pólókat csinálunk a településeknek. De már töröm a fejem, és gondolkodom újabb megvalósítható ötleteken, amik még pár évig munkát adnak nekem.

Valóban könyvet készül írni az élményeiről?

- Igen, mindenféleképpen, fényképekkel megspékelve. De csak akkor lesz rá időm, ha végképp leállok. Elkészítettem például egy érdekes felmérést: Magyarország EU-csatlakozásakor egy olyan Magyarország-térképet készítettem, amely a hazai települések arculatát méri fel, kinézetük szerint, több csoportba sorolva. Mostanában az jár a fejemben, hogy az EU-csatlakozás óta öt év telt el, és el lehetne készíteni a településekről most egy változástérképet. Mert van változás. Pozitív változás is. Egy-két településen lényegi különbség van a korábbi állapothoz képest. Dehát van olyan, ahol aztán semmit nem lehet csinálni. Minden pénz elmegy a segélyezésekre. Az Ormánságban, Észak-Borsodban, Szabolcsban elég rossz a helyzet.

Etnikai ellentétekkel is találkozik az útjain?

- Már az első országjárásom során a látottak alapján írtam arról, hogy a rendszerváltást a cigány kisebbség sínylette meg a legjobban. Válaszként azt kaptam, hogy a mindenkori kormány kezeli és uralja a kialakult problémát. Erről a mostani helyzetről, ami van az országban, ez az ellentét a cigányok és a magyarok között, nehéz beszélni. A mélyben annyira parázslik a dolog, hogy ez nem mutat a számunkra nagyon jó jövőt. Ha valamit a következő kormány nem lép, óriási nagy zűrök lesznek. Akármi lehet, annyira kiélezett a helyzet egy-két településen. Nekem kimondottan polgármesterek mondták, hogy bizonyos helyeken ne is álljak meg, mert megrépáznak és kirabolnak, mint a huzat. A közbiztonság Magyarországon romlott az utóbbi években.

Mi ösztönzi mégis a munkája során?

- Éltet az emberekkel való kapcsolattartás, a barátságos légkör. Régi ismerősök, barátok mindig örülnek, ha két év elteltével ismét megjelenek náluk. Volt olyan polgármester a Hajdúságban, aki lázas betegen jött be az irodájába, amikor megtudta, hogy a városban vagyok. Azt mondja: „Ha te olyan messziről el tudtál jönni hozzám, akkor én is bemegyek."

De ami nagyon lehangoló, az a szegénység, amit mindenfelé látok. A nél¬külözés. Főleg, ha egy gyereket látok, akkor napokig készen vagyok. A családban össze szoktunk szedni ruhákat, és viszek magammal néhány csomaggal. Volt olyan település, ahol azt mondta a polgármester: meg ne próbáld, mert megsértődnek. Pénzt adhatsz nekik, de ilyet ne adjál. A másik faluban viszont sorban álltak érte. El vannak adósodva az emberek. Napról napra élnek. A következő tíz évben Magyarország még keresi az útját, aztán csak eljön egyszer egy jobb idő, mondjuk az unokáinknak.

forrás : hetek.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.