A Lujza utcában, a Lujza Kocsma melletti ház udvarában, égrenyíló szoba-konyhában élt Fáni, azaz Schneider ápoló-gépkocsivezető bajtárs, akit még felettesei, még raportra hívatáskor is csak "Fáninak" szólítottak a "Jóságos Országos" mentőszolgálatnál, ahol a "Húsoskocsi" eredet- s gúnynevű hatalmas rohammentőt vezette a nyolcvanas években. Fáni megrendülten mesélte úgy mínusz tizennyolc éve, hogyan kérlelte őt az átfázott hajléktalan, vágja már fejbe esetládával, hátha a véres fő láttán nem utasítják el az épnek vizitelt testet sorra a kórházakból, nem hagyván menekülni a mínusz tizennyolc fok elől. "Inkább hagyna megfagyni, mert moralizálgat itt egy saller judikációja miatt?!", kérdezte az agg zongoratanár mire Fáni azt javasolta, hogy támadjon rá és akkor majd ő visszaüt. "Kérem, én olyat hitem és a Szentírás szerint nem tehetek", vágta rá az egykori zenepedagógus majd pár percig tartó tanácstalan hallgatás után nagyhírtelen térdre ereszkedett a hordágy mellett és nagyot nyögve belefejelt az ajtó vaskeretébe, majd a tehetetlen dühében a mentő oldalát rugdosó Fánira emelte lassan körbevérző tekintetét: "Így akkor jó lesz, mester?"

"Van egy ügyünk, amiben egy egészségügyi laboratórium nem hajlandó a hajléktalanunk TBC-vizsgálatát elvégezni, dacára TAJ-kártyának, igazolásnak, felügyeleti állásfoglalásnak", mondja az ügyeletes szociális munkás gondozotti irattára fölött a "Vajda 3" irodájának délutáni félhomályában. Csakhogy mostanában a napisajtó inkább a "Gettómilliomos"-hoz keresne magyar megfelelőt, s mit tesz isten...Ha egy magyar hajléktalant nem visz el a tél hidege meg a nyavalyák akkor megteszi egy újsághír is, névvel fotóval arról, hogy valaki milliárdokat örökölt.

"Mit fotózik itt?! Maga biztos nem újságíró ha leül mellénk", horkan fel egy középkorú úr majd nevetve veszi a lapot, hogy álruhás parkolóőr akar közéjük beépülni.

Napló munkatársaimnak - Bazsa Tibor Zsolt
Fotó: STOP/NPZ

 

A VIII. kerület Vajdahunyad utcai egykori munkásőr laktanyában, 1988 telén hozták létre szociológusok és más értelmiségiek az első hajléktalan ellátó helyek között, a Menhely Alapítványt. Több nappali melegedőjével, ügyintéző, jogvédelmi irodájával, gondozási központjával, illetve a Vajda 3. szociál-komplexumával nem a legnagyobb férőhely-számú, de szociálpolitikai szempontból mérvadó szervezetté váltak már indulásuk idején. Elsőként indítottak átmeneti szállást, Tea-járatot, hajléktalan-mentőkocsit, Diszpécserszolgálatot, információs újságot valamint Krízisautót. És elsőként - ha nem egyedüliként - hajléktalan emberek tömegét jelentették be állandó, illetve ideiglenes lakóként a Vajdahunyad utcába, hogy ezáltal az államigazgatási esélyegyenlőségüket javítsák. Egyszerűbben, hogy ne lehessen leírni azokat, akiket a lakcím-függő hatóságok nem tudnak "post-restant" tettenérni.

"Ilyenkor télen majd minden kollégám egyszerre több projektben dolgozik, nagy a leterheltség", mondja Bazsa Tibor Zsolt, majd az is kiderül, a munkatársak között ő az egyetlen aki nem vállal házon kívüli másodállást. Pedig intézményvezetői fizetéséből sem "látni rá" a honi bér-középre, bár szociális segítőkről szocioriportot készíteni hamarább lehet a kínvallatás eszközeivel, mintsem engednék magukra vetülni a panasz árnyékát. Gondozottjaik között szintén bőven akadnak olyan emberek, akik nem fekszenek be a karácsonyi, menetrendszerűen jelentkező szociális népérzületet csecsszoptatni akaró, hajléktalan szállóra alá szálló közérdeklődésnek.

Cigi a belső udvarban
Fotó: STOP/NPZ

 

"Mi lenne a baj?!", utalja vissza a kérdést Pogány úr aki pécsi származású oboaművész s karját szegte de mivel nem akar frissen lakáshoz jutott, szintén csóró zenész lányáék nyakán élni ezért került a Menhely lábadozó részlegébe a kórházból. Féltve őrzi történetébe kódolt életelvét, hogy nem hagyja el magát, áldozatot hoz családjáért.

Az ugyan itt működő hajléktalan idősek otthonából többen kiültek a gangra. Cigarettáznak, zsebrádiót hallgatnak, bambulnak a téli égboltra és nem távolodnak el az ajtótól, a melegtől. Később előkerül Rutkai Éva, a főnővér és egy stoppolt koponyájú férfit hív a kezelő szobába varratszedésre. A fiatalasszony egy vidéki kórházban elégelte meg a honi klinikum visszáságait és váltott a másképpen nehéz szakterületre.

"Minden embernek joga van a reményhez" Amikor megérkezik dr. Drahos Ilona, hosszú ideig egyeztetnek a főnővérrel mielőtt vizitelni indulnának.

"Egy kórházban csonkolásra javasolták ezt a lábat, amikor az úr eljött hozzánk", magyarázza a "papíron" már nyugállományú orvosnő az első beteg fölött. Nem latin szavakat sugdosva, hanem némiképp a beszélgetésbe vonva a férfit, akinek újra problémái vannak az orbánccal, fekéllyel sújtott végtaggal. Azzal a lábbal amit az ittenieknek köszönhetően nem kellett amputálni. Egyenként haladnak az idősek otthonában, a krízis, illetve lábadozó rész lakóin. A pár éve "elreformált" Budagyöngye Kórház belgyógyász ex-főorvosa hetente háromszor jön a Menhelyhez, van hogy már a kapualjban elsősegélyt nyújt. Betéve tudja a harminc páciens kórisméjét, gyógyszerelésnél hosszasan tanakodik az optimális mennyiségen. Elmagyarázza, hogy a szervezet nagyon meghálálja a gondoskodást és a legyengült hajléktalanok sokkal gyorsabban és eredményesebben reagálnak ugyanazon terápiára mint a jólszituált körülmények közt élők. Aztán kézmosás közben a Batthyány-Strattmann Díjas doktornő összehúzza szemöldökét a gyógyíthatatlan betegek informálására vonatkozó kérdésen.

Vizit a lábadozón
Fotó: STOP/NPZ

 

"Még egy végstádiumú betegnek sem mondunk ilyet...Minden embernek joga van a reményhez", mondja csendes konoksággal Drahos Ilona. Aztán szigorúan beleüzen a nyilvánosságba: a nővérkéknek köszönhetőek a szép eredmények, ők dolgoznak nap mint nap a hajléktalanokkal, akik egy része újra és újra visszatér az utcára, majd lebetegedve hozzájuk, hogy megint talpra állítsák.

Mert ugye, mennyi is az esélye, hogy egy munkásszállóra majd utcára "domesztikált", elvált, rokkant segédmunkás, túl a hatvanon és két sikertelen öngyilkossági kísérleten, nem hogy lakáshoz, hanem csak idősotthoni férőhelyhez jusson? A szociális munkások szerint akad egy vidéki szociális otthon ahová egy-két hónap várakozási idővel be lehet kerülni. Csakhogy eme helyről még az edzett fővárosi hajléktalanok is futva menekülnek, ami azért sokat sejtet az ottani körülményekről.

"Miből ittam volna? Nincs pénzem", feleli az éjjeli menhely esti beengedésénél egy szakállas férfi a szokásos kérdésre. Az éjszakára megnyíló "fapados" menhelyek rászorulói a hajléktalan ellátás legnagyobb lélekszámú és legreménytelenebb "ágyrajárói". Ha még van munkahelyük, annak jövedelme kevés az albérlet üdvösségéhez; ha nincs akkor marad a kéregetés, kukázás, alkalmizás. Persze, albérlet nélkül, egy éjjeli menhelyről nem lehet állandó munkába járni, mert ha megtudják a munkatársak a helyzetet, netalán észreveszik az utcai viseltességet akkor pillanatok alatt megszűnik a kollegalitás.

Új ember a menhelyre jelentkezők között: nincs fertőzésmentességet igazoló ÁNTSZ-passzusa. A szociális munkások klasszikus dilemmája: ha beengedi s emiatt bármely járvány vagy kórokozó terjed el a szállón, azzal bezárásra ítélheti a fapadost és betegeskedésre, egyébként is gyengélkedő emberek tucatjait. Ha nem engedi be, reggelre végzetesen kihűlhet, meghalhat.

A szociális munkás hosszasan mérlegel a "kezdő" hajléktalan dolga felett aztán enged.

A szálló falai között tisztálkodó, de még előtte mohón étkező emberek bámulnak értetlenül a pár négyzetméteres kölcsön-életterükbe érkezett tudósító arcába. Ideáig csak nagy ritkán merészkedik be a külvilág kíváncsisága. Éjszakára kapott magánszférájukban saját arcuk az az ingóság, amit itt csak tisztelettel kért engedéllyel szabad a hírüzem számára bérbe venni.

Virág Zoltán a fapados szálláson
Fotó: STOP/NPZ

 

Huszonéves benyomását keltő fiatalember érdeklődik választékos udvariassággal, aztán kiderül, hogy ő a hajléktalan emberek érdekvédelméért fellépő "Város mindenkié" szervezet és mozgalom egyik érintett frontembere. Virág Zoltán gyermekkorában azért került állami gondozásba mert otthon ütötték-verték, mai jog- s szóhasználattal élve családon belül bántalmazták. Nagykorúsága után azt hitte, hogy szüleihez visszatérve más lesz az élete. Tévedett. Tizenkilenc éves korától hajléktalan, ma egy közhasznú társaságnál köztisztasági munkát végez. Magyarán utcát seper, illetve érdekvédőként a náluk jobbléti társadalom előítéletei után takarít.

"Csak c-vel és pontos i-vel", diktálja Galgóci Miklós és nem árulja el, miért nem keresi fel személyesen volt felesége lakását ha találkozni szeretne rég nem látott lányával. Nem magyarázkodik, segítséget kér, hátha jelentkezik a lány. Fotó az arcról, a háttérben mosóporreklám értékesít szappanoperát a tévében aztán a híradóban illetékes mossa kezeit.

Vastag üvegű, SZTK-keretes szemüveget viselő férfi vág közbe a beszélgetésnek: "Van rádióm!", mondja és büszkén összefonja karját a mellén. Amikor már harmadjára is közbevág, világossá válik, hogy meg kell nézni a kukában talált sztereo berendezést. Mészáros Ferenc és barátja mosolyogva pózolnak az éterben terjedő zene alatt. Boldogság FM és filmbe illő történet a szintén kukában talált 60 ezer forintról, amit Ferenc hetek alatt elköltött.

"Megint kamuzik", mondják a háta mögött, azonban a hadarva beszélő, sugárzó arcú embert ez most nem érdekli. Még három perc amíg csak őrá figyelnek, most ő lesz híres mert története van és rádiója, hozzá fülhallgatóval, meg szerencséje van mert sok mindent kidobnak az emberek. Csak hát időt, pár percet azt nem vesztegetnek a szemétből túlélőkre.

galéria itt látható

forrás : STOP

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.