Esetleg az ezzel foglalkozó hivatásosoktól: a graffitis szubkultúra tagjaitól, az õket üldözõ rendõröktõl, képeiket kiállító galériáktól. Interjúk, tárlatok, zártkörû kiállítások, hosszas beszélgetés közben kikapcsolt diktafonok, rendõri aggályok az adat-szolgáltatástól, titkos csendestársak, pontosan meg nem nevezhetõ interjúalanyok, általam fel nem tüntethetett adatok és információk, black book-ok, vázlatfüzetek, megszûnt folyóiratok, és természetesen a megszámlálhatatlan mennyiségû meghatározások kísérik folyamatos, szûnni nem akaró kutatómunkámat. Érdeklõdésemet a téma iránt – nem csak az ismertség miatt – máris üdvözölték a szubkultúra tagjai. Magyarországon eddig ugyanis nem készült átfogó képet adó kötet a graffiti, a street art és az e területeket képviselõk mindennapos tevékenységérõl. Könyvem ebben a szellemben tesz kísérletet arra, hogy alapdokumentum legyen. Azért is tartom fontosnak a témával történõ szakmai alapú foglalkozást, mivel a tárgyát már régóta használja a reklámszakma, a mûvészet, a városdesign, de az együttmûködésükben rejlõ lehetõségek még nincsenek kellõen kiaknázva, ráadásul magyar nyelvû szakirodalma szinte nem is létezik. (Az alábbiakban közölt írás rövid részlet a szerzõ 2010-ben megjelenõ könyvének egyik fejezetébõl. A Szerk.)

A graffiti mindennapjaink részesévé vált, akarva, vagy akaratlanul, foglalkozunk vele, elfordulni tõle nem lehet. Teret követel magának. Illegalitásban él, mégis sokan szeretik, de majd ugyanannyian el is ítélik. Bûncselekmény? Mûvészet? Nem tudjuk. Az egyetlen megállapítható tény az, hogy létezése megkérdõjelezhetetlen.

RE-GRAFFITI

Magyarország. Különös értelmezések országa. Általában sok mindent máshogy értelmezünk kicsiny hazánkban, mint ahogy más európai országokban megszokott. Talán a számos kulturális keveredés melegágyának tartott Kárpát-medencében elfoglalt helyünk, vagy talán az eddig még teljes mértékben fel nem derített eredetünk miatt. Annyi azonban bizonyos, hogy sokszor egy gyökereit nem ismerõ, összezavarodott gyermek módjára szemléljük a körülöttünk meghúzódó világot, különös jelentéssel felruházva az elénk táruló ismeretlent. Ez a megközelítés ölt testet vizuális kultúránkban is. Annak ellenére, hogy számos tudomány területen kiváló és újító megoldásokra vagyunk képesek, különös módon ez a mûvészet a vizualitás megítélésében számos ellentétbe ütközik. A meglepõt, újszerût, ám annál innovatívabb megoldásokat sokszor hajlamosak vagyunk az ördögtõl valónak ítélni, s egyúttal elítélni azt, s másképp értelmezni azt valós jelentésétõl.

Hirdetési felületet látunk a mûvészeti alkotásokban, mûvészetet a reklámokban. Ez a szemlélet talán még meg is állja a helyét, a 21. században akár természetesnek is nevezhetõ. Azonban az a rendíthetetlen álláspont, amely alapján bûncselekményt vél felfedezni egyre több állampolgár az utcán megjelenõ alkotásokban, sok esetben már nem helytálló. Vandalizmussal vádolják alkotóikat, s a mögöttes tartalom, a célok már nagyrészt senkit nem érdekelnek. Az egyszerû megismerés szintjét is elutasítják, nem hogy megérteni próbálnák az önkifejezés eme módját. Így nemes egyszerûséggel egyetlen halmazba csoportosítják az utcán megjelenõ mûvek mindegyikét, megbélyegezve õket a „graffitinek” elkeresztelt címkével. A megnevezés téves, hiszen az nem fedi le teljes mértékben a köztereken megjelenõ rajzok, firkák összességét. Nem tesznek különbséget graffiti és graffiti között. Holott a különbségek szemmel láthatóak. Számos válfaja és minõsége létezik, csak úgy, mint a tradicionális mûvészeti alkotásoknak.

 

A gyorsforgalmi út fényei

 

A street art, illetve a graffiti létének és mibenlétének kérdésének keresés meghatározó számomra, már csak azért is, hogy megtudjam: a kommunikáció eme ikonikus ábrázolásmódja hordoz-e magában bármiféle üzenetet? És vajon a társadalom, az utca embere el tudja-e valaha is fogadni a graffitit, mint a városi élet szerves részét, csakúgy, mint a reklámokat? Vagy továbbra is hasztalanul és eredménytelenül harcol ellene az emberi kommunikáció alapvetõ tényezõi nélkül?

Vajon beszélhetünk-e ez esetben tényleges vizuális szennyezésrõl? Minek nevezhetõ az önkifejezés eme módja? Rombolásról, bûncselekményrõl, vagy kortárs mûalkotásról, happeningrõl szól? Esetleg egy olyan mûvészettel állunk szemben, mely egyik korban sem kapott megfelelõ teret? Vagy talán a graffiti a reklám egyik alternatívája? Vagy a public relations egyre táguló eszköztárának egyik lehetséges eszköze?

A témával számos fórum, közgyûlés és szervezet foglalkozott és foglalkozik már évek óta. Eddig azonban hazánkban nem készült átfogó, teljes képet nyújtó felmérés. Sok kérdés megválaszolatlan, nincs tudományos megjelölése vagy bármiféle hivatkozása. Így forrásaim egy része e szubkultúra tagjainak elmondásaiból építkezik.

Nem vagyok a stílus képviselõje, végképp nem ennek a kultúrkörnek a tagja, ezért felmerül a kérdés, hogy egy külsõ szemlélõ tud-e hiteles lenyomatot adni errõl a világról?

Személyes érintettségembõl fakadóan szubjektív vélemények sokaságát dolgoztam fel, de a témával kapcsolatban nehéz objektív tartalmat közvetíteni. Mind a graffiti, mind a reklám és természetesen általánosságban véve, a vizuális megjelenések megítélése ellentétekbe ütközik. Személyenként változó véleménnyel találkozhatunk.

Célom tehát nem az, hogy a graffiti megjelenésével felmerülõ összes problémára választ adjak, pláne nem, hogy megoldjam azokat. Csupán megismerni, megismertetni akarom azt a világot, melyet látszólag mindenki ismer, de valós lényegét kevesen látják. Viszont annál több lehetõség rejlik benne.

VÁZLATOS MÛFAJTÖRTÉNET

A graffiti az olasz „sgraffito” szóból származik, melynek jelentése: karcolás. Mai elnevezése nagy valószínûséggel Raphael Garucchi archeológus nevéhez fûzõdik, aki a „Graffiti de Pompéi” megnevezést használta, amikor a pompei falfeliratokat kutatta (1856).

Eredete azonban sokkal korábbra, egészen az õsidõkig nyúlik vissza, történetesen a barlangrajzokig. Majd az önkifejezés és információátadás eme módja végigvonult letûnt korok dicsõséges birodalmain. Megtalálhatjuk nyomait a szakkarai piramisok közelében, pompei házfalakon, római katakombákban. Használták a II. világháború náci propagandistái is a falra írást, gyûlöletkeltés céljából.

Számos forradalmi megmozdulás kommunikációs eszköze volt. Megjelent az 1960-1970-es francia diáklázadásoknál, ahol az úgynevezett „pochoir” technikához (francia szó a stencil jelölésére. A Szerk.) fordultak, amely a stencil elõfutárának is nevezhetõ. Az írások ekkor még javarészt politikai tartalmúak voltak.

A graffiti mai megjelenésének formája az 1970-es években alakult ki New Yorkban. Kialakulásakor szorosan kapcsolódott a hip-hop kultúrához. A „do it yourself” érzés járta át mûvészetüket. Mind a zenei, mind a képi kifejezés eszköztárában fellelhetõ volt a szabadság keresésének folyamatos harca.

Az elsõ híresen-hírhedt alkotó: Taki, aki lépten-nyomon neve lenyomatával jelezte: itt jártam, de elõfutárnak tekinthetõ még Kilroy is, aki „Kilroy was here” feliratával hirdette létezését.

Az alkotók eleinte gyakran használták valódi nevüket, de az illegalitás szellemében nagyon hamar átváltottak az álnevekre.

A mai graffiti képe gyorsan felismerhetetlenné vált az elõzõ évtizedekhez képest. Az alkotók egyre több személyes márkajegyet és szimbólumot alkottak. A firkák, írások tartalma és minõsége is megváltozott. A tag-ek egyre nagyobbak, és nagyobbak lettek. Már nem csak a mennyiség számított. A minõségi alkotás is elõtérbe került. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az írásképek bonyolódtak, megtervezett, mûvészien kivitelezett jelekké alakultak át, már-már tipográfiai szinteket súrolva.

Az 1980-as években ennek a folyamatnak a hatására kialakult a street art. Egyesek szerint az ebben a szellemben készülõ munkák már valódi mûvészetnek minõsülnek, megint mások a graffiti egyik ágának tekintik, ugyanakkor egyes utcai mûvészek teljesen elhatárolódnak a két mûfaj összehasonlításától.

A street art gyûjtõneve mindazon kreatív, mûvészeti jelenségeknek, melyek megjelentek az urbanizáció hatására. Magába foglalja többek között a stencil- és a matricakészítés alkotásait is. A street art mûvészei már az utca emberével akarnak kommunikálni, alkotásaikkal a városi mûvészetet szeretnék jellemezni, elhagyva a graffiti íratlan szabályait, még szabadabb alkotásokat létrehozva. A mûvek elkészítésének helyszínéül egyre nehezebben megközelíthetõ tereket választottak. Már önmagában az is mûvészet, hogy bizonyos helyekre eljutottak.

Megszületett tehát a különlegesen egyedülálló stílus, ami speciális kommunikációs nyelvjárások összessége. Egy mozgalom, mely a kezdeti idõkben (és részben még manapság is) kitörési pontot jelentett a gettókban és szegénynegyedekben élõ fiatalok számára. Egy szubkultúra részeivé váltak, ahol szabadon szembeszállhattak a fennálló rend ellen, megismerték és elismerték munkásságukat. A graffiti végigsöpört az egész világon, melynek hatására fiatalok ezrei fogtak fegyver helyett festékszórót, megteremtve ezzel maguknak a teret, hogy harcolhassanak jogaikért, eszméikért.

A GRAFFITI MAGYARORSZÁGON

A graffiti a hip-hop kultúra megjelenésével szinte azonos idõben jelent meg Európában. Ezek az alternatív kulturális jegyek a szocializmus kapitalista-ellenes berendezkedése miatt csak megkésve, az 1989-es években kezdtek el beszivárogni hazánkba. A rendszerváltás enyhítõ körülményeinek és a szabadság érzésének hatására az immár demokratikus körülmények között élõ magyarok megpróbálták a lehetõ legszélesebb módon kihasználni a szólásszabadság adta lehetõségeket. Ebbe természetesen beletartozott az illegális véleménynyilvánítás módszere is, a graffitik és a tag-ek megjelenése. Elindult tehát a mozgalom Magyarország nagyvárosaiban (különösen Budapesten) a fiatalokért, az egyhangúság, és a panelházak betontömbjei ellen.

Hazánkban jellemzõen két hullámban teljesedett ki a ’90-es években megjelenõ graffiti és a 2003-tól jelen lévõ street art tevékenysége. Az elsõ, érdemleges alkotások 1992-ben jelentek meg. Ekkor kezdték el „lefújni” az elsõ vonatokat, a Déli és a Keleti Pályaudvar félreesõ vágányain. Egy városi anekdota szerint a vasutasok akkor még nagy örömmel fogadták a rajzokat, hiszen ismeretlen volt számukra, és az utazók számára is. Volt olyan is, aki szerint a MÁV Rt. Közkapcsolati Irodája rendelte meg a rajzokat. Azóta a graffitik megítélése az ellenkezõjére fordult, és a bûncselekmények, illetve a vandalizmus egyik megnyilvánulásaként tartják számon.

Visszakanyarodva a hazai alkotások kialakulásához: fontos megemlíteni, hogy az újonnan megalakuló graffitis csapatok úttörõi a Kemény Gettó Firkász (KGF), a Speciális Dekorációs Alakulat (SDO), a GRS és a WNG csoportosulások voltak, akik meghonosították többek között a tag-eket Magyarországon. Azóta számos irányzatot (fõleg amerikai, dán és német stílust) képviselõ csapat jelent meg, köztük az „1000%”, a DTM, de említhetném az IP-t vagy a Centrum Csoportot is. Tagjaik közül vannak, akik napjainkban is aktív alkotók.

Az eredeti graffiti stílust meghatározó, kitörni vágyó fiatalok csoportjai nem jellemzõek Magyarországra. Tagjaik nagy része felsõoktatási intézmények diákjai, köztük számos alkotó a Magyar Képzõmûvészeti Egyetem és a Moholy Nagy Mûvészeti Egyetem (leánykori nevén: Iparmûvészeti Egyetem) hallgatói között található, és akkor még nem említettem példának okáért Sugár Jánost, aki a stílus és a szubkultúra tagjainak a mentora, és a Képzõmûvészeti Egyetem tanára.

A közelmúltban számos – a graffiti témakörében megrendezett – pr-akció valósult meg hazánkban. Említhetek kiállításokat, aukciókat, versenyeket, de természetesen ide sorolom a falfirka-ellenes megmozdulásokat és szervezõdéseket is.

A témával kapcsolatos rendezvények számának növekedése számomra azt jelzi, hogy a graffiti és a street art teret kíván, megköveteli és kiharcolja önmaga terjedését, terjesztését.

Mára azonban hazánkban is elfelejtõdni látszanak a szubkultúrán belüli alapvetõ értékek, hierarchiák és íratlan szabályok. Ellentét húzódik writer és writer, városlakó és alkotó között.

forrás : Activium Kommunikációs Tervezõiroda / prherald.hu / Szentmiklósi Dóra (1986, Mátészalka – Nyírmeggyes – Budapest

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.