Tavaly szeptemberben beszakadt az amerikai pénzügyi rendszer, nyomában pénzügyi válság söpört végig a globális pénzpiacon, ez átterjedt az egész gazdaságra, és társadalmi válságot okozott. A mai pénzügyi krízissel véget ért a pénz aranykora, amikor majd' 25 éven keresztül a bankok, tőzsdék és más pénzügyi intézmények felívelése bizonyítani látszott a liberális közgazdasági nézetet, hogy a piac önszabályozó, és a pénz mindent jól mér. A szocialista tervgazdaság kudarca után most megérkeztünk a szabadpiaci kapitalizmus kudarcához: mitől lett ilyen nagy a baj?

A nyolcvanas évek elejétől 2007-re az amerikai pénzintézetek a vállalati profitok terén 10-ről 40 százalékra növelték részesedésüket, a tőzsdei részvényértékben 6-ról 23 százalékra ugrottak, miközben csak 14 százalékát adták az amerikai GDP-nek, és pusztán 5 százalékot vállaltak a foglalkoztatásból. A pénzügyi rendszer buborékokat fújt fel, miközben maga is egy felfújt buborék volt. A pénzügyi aranykort saját ellentmondásai roppantották össze, és kiderült: ha a pénzügyi rendszer kudarcot vall, az mindenkinek kárt okoz. Állami segítség nélkül összeomlana a fejlett világ bankrendszere, tehát a pénzpiac nem csupán nem önszabályozó, hanem állami segítség nélkül a lábán sem képes megállni.

A biztosításokat és a megtakarításokat az emberek menedéknek tartották az élet kedvezőtlen fordulatai ellen, de a biztonságosnak hitt pénzügyi menedékről kiderült: épp olyan veszélyes, mint maga az élet. A pénzügyi rendszer a biztonság ígéretére épült, de kiderült: az ígéret hamis. Ez áll a pénzügyi rendszer összeomlása mögött. Amerika külföldről kapott egyre több pénzt, egyre több olcsó hitelt nyújtott otthon, s az emberek nyakló nélkül vették fel a kölcsönöket, és egyre nagyobb lett a buborék.

A bankárok egyre nagyobb pénzeket vettek fel, a bankok részvényesei is jól jártak, és azt követelték a bankároktól, hogy egyre több hitelt adjanak: az óvatosságot legyőzte az emberi mohóság. Amikor jól ment minden, az emberek elfelejtették, hogy a pénz világa ijesztő és bizonytalan: az optimizmus járványként terjedt a befektetők, az ingatlanba invesztálók vagy személyi hitelt felvevők körében. A pénzbefektetés ugrás a sötétbe, ezért a befektetők csordába verődnek, egymást biztatják, hogy mérsékeljék a jövő bizonytalanságát: ettől a jövő nem lesz biztosabb, csak a vesztesek tábora lesz nagyobb.

A mohóság és optimizmus emberi ösztönei mellett munkál még valami: az ember élvezi, ha jól mennek a dolgok, ha felfelé mennek az ingatlanárak és a tőzsdeindexek. Az ember azonban akkor a leghiszékenyebb, amikor boldog. Ha felfelé megy az ingatlanom értéke, akkor boldog vagyok, de ilyenkor léphetek be az újabb hitelfelvétel, a tőzsdézés vagy a még nagyobb ingatlanvétel csapdájába. Ezek az emberi ösztönök elnyomják az óvatosságot, és sokan nem mondják ki a legfontosabb szót: nem, nem veszek fel újabb hitelt, nem veszek újabb autót, nem cserélem nagyobbra az otthonomat. Amikor a befektetőket elkapta az optimizmus és a pénzembereket a profitvágy, akkor nem hallgattak Henry Kaufman tőzsdeveteránra és Nouriel Roubini professzorra, akik jó előre figyelmeztettek a közelgő katasztrófára.

A pénzbe vetett bizalom egyre nagyobb kockázatokra sarkallt, amit a mohóság, optimizmus és a gazdagodás okozta boldogság emberi ösztönei is erősítettek, de valami mástól szabadult el Amerikában a pénzpiac: az állami szabályozás leépítésétől és a túlhajtott liberalizálástól. Felborult az egyensúly állam és piac, szabályozás és szabadság között: a piac túlzott hatalomra tett szert az állammal szemben. Helyre kell állítani az állami ellenőrzést a piacok felett, de úgy, hogy ne sérüljön a "gazdaság agyközpontja", mert fejlett pénzpiac és bankrendszer nélkül nincs fejlett gazdaság.

forrás : hetivalasz.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.