Horribile dictu, tehát azért bújt farkasbőrbe a plébános – amire az "együtt érző" tévénéző egyébként logikusan következtethetett –, hogy jól megfagyjanak, s azért – tette hozzá A (köz)tévé ügyvédje a műsorban –, hogy "az emberbaráti szeretet jegyében a kilakoltatottaknak később levest oszthasson". A közszolgálati riportból kiderült még az is, hogy az anyaszentegyház küldetésére méltatlanná váló egyházi férfiú, amint megpillantotta A (köz)tévé ügyvédje stábját a plébánia területén, mint mérges háziúr, azonmód kiutasította őket, mert a tévések a tulajdonos engedélye nélkül forgattak az egyház felségterületén.

Pajor András: a lakásfoglalók a médiához fordultak, hogy nyomást gyakoroljanak az egyházra (Fotó: Horváth Péter Gyula)

A válságtól, a forint zuhanásától amúgy is padlón lévő néző zsebében ekkor végképp kinyílhatott a bicska: már az egyház sem véd meg bennünket olyan időkben, amikor a kilakoltatások – például a hiteleik visszafizetésére képtelen családok jelentős száma miatt – mindennapossá válnak. Más lapra tartozik, hogy amikor egy kereskedelmi bank lakoltat ki, akkor ritkábban forgat a köztévé szociálisan érzékeny ügyvédjének stábja.

Nézzük akkor a tényeket: esetünkben, volt-e, van-e valamilyen alapja az egyház embertelenségéről, a végrehajtás veszélyeiről, a didergő nyugdíjasokról, a kikapcsolt csengőkről szóló, főműsoridőben sugárzott közszolgálati riportnak?

A Kassai téri plébániát az állam 1994-ben adta vissza az egyháznak. A törvény értelmében ezt per- és tehermentesen kellett (volna) megtennie, ám a plébániaépületben élő lakók elköltöztetése akkor – a nagy sietség miatt – elmaradt. Az egyház elkerülhette volna a hercehurcát, ha addig nem veszi át a plébánia területén lévő lakásokat, míg azokról el nem mondható, hogy per- és tehermentesek, tehát ameddig a vagyonátadó állam nem gondoskodik az addig az állami lakásokban élő lakók elhelyezéséről. A cserelakásokat az önkormányzatnak – esetünkben a zuglóinak – kellett volna előteremtenie, ám a bérlők, akik a riport szerint régóta itt laktak és szerettek is itt élni, nem különösebben ragaszkodtak a költözéshez.

Az egyház pedig megértő volt. Az akkori plébános, Tarnai Béla, a bérlők kéréseinek figyelembevételével kötött szerződést a lakások használatára. Az épületben maradókkal olyan bérleti szerződést írtak alá, amely csak abban az esetben bontható fel, ha a bérbeadó, tehát a plébánia csereingatlanokat ad a lakóknak. Két lakó esetében azonban a bérleti szerződés ettől eltért. Történetesen annál a két lakónál, akik most A tévé ügyvédjétől kértek védelmet, csak elfelejtették néhány apróságról tájékoztatni. Például arról, hogy a velük kötött szerződés értelmében a plébánia számukra nem köteles cserelakást adni.

A Sipos családnak jelesül azért nem köteles, mert amikor az ingatlan az egyház tulajdonába került, a Sipos család már kapott az önkormányzattól egy cserelakást. Csakhogy ide nem ők, hanem lányuk és annak élettársa költözött. Ha A tévé ügyvédje egy jogászt is megkérdezett volna, akkor kiderül számukra az is, hogy cserelakást egyébként csak a bérlőnek adhatott volna az önkormányzat, és nem a család gyermekének. A családtag ugyanis a lakástörvény szerint nem válik bérlővé. (Az más lapra tartozik, hogy a családtag jogszerűen költözhet a bérlővel a cserelakásba. Csakhogy itt nem ez történt.)

A másik lakás bérlője, a Pál család történetesen házmesteri feladatokat látott el 1994 előtt. Amikor azonban az ingatlan az egyház tulajdonába került, ez a feladatuk megszűnt, így a lakás szolgálati jellege is. Ilyen esetben pedig a törvény értelmében szintén az állam – illetve feladatátruházással az önkormányzat – kötelessége a bérlő elhelyezése.

Az új plébános, Pajor András így meséli el a folytatást: "Két lakóval szemben piaci lakbér megállapítását, két másik lakóval szemben pedig a bérleti szerződés felmondását kezdeményeztem. Ám a lakók nem voltak hajlandók sem piaci lakbért fizetni, sem kiköltözni. A plébánia ekkor újabb felszólítás mellett fél év haladékot adott a távozásra, majd a zuglói önkormányzat szociális osztályához fordultunk. Az önkormányzat harminc cserelakást ajánlott fel, a lakók azonban erre sem reagáltak."

A plébánia ekkor – az egyházközségi képviselő-testület döntése alapján – bírósághoz fordult, s ha lassan és nehezen is, de 2005. január 31-én megszületett az elsőfokú ítélet: a lakók szerződését felmondták, igaz, a plébániát arra kötelezték, hogy biztosítson csereingatlant. Az ítélet ellen a plébánia is fellebbezett, s a másodfokú végzés már elvetette a plébánia kötelezettségét a cserelakásra, hisz ez törvény szerint is az állam kötelessége, a jogerős végzés pedig – az elsőfokú ítéletet helyben hagyva – a lakókat a lakás elhagyására kötelezte. A lakók felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be a Legfelsőbb Bíróságra, ám ezt az LB elutasította.

"Immár megfellebbezhetetlen bírósági ítélet mondta ki a törvénytelenséget, de a lakásfoglalók ebbe sem nyugodtak bele, a médiához fordultak, hogy nyomást gyakoroljanak az egyházra – állítja Pajor András plébános. – A köztelevízió pedig eddig, úgy tűnik, partner ebben. Azt követően – teszem hozzá –, hogy a lakók a pereskedéssel négy évig húzták az időt, a plébániának súlyos anyagi hátrányt okozva. A jogcím nélküli lakók közül az egyik, vagyis Siposék nyolcezer forintot fizettek a 62 négyzetméteres lakás bérletéért, Pálék pedig tizenháromezer-nyolcszáz forintot. Holott a törvény értelmében a szerződés felbontása után a piaci lakbérnek megfelelő használati díjat kellett volna fizetniük, de ügyvédünk felszólításait elengedték a fülük mellett."

Ezekkel a tényekkel azonban – a plébános szerint – nem foglalkozott a bíróságot játszó, moralizáló, az egyházat rossz színben feltüntető tévéműsor, ezért az egyházközség képviselője nem zárja ki, hogy a hitelrontásért – juszt is – a valódi igazságszolgáltatásban keresnek elégtételt.

Magyarországon persze – fűzhetjük hozzá – tényleg vannak didergő nyugdíjasok. Nem is kevesen. Bár ők nem a Kassai téri plébánián laktak, illetve laknak még máig is.

forrás : magyarhirlap

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.