Kovács Éva szociológus, a kötet szerkesztője

A kötet ajánlója szerint a Kádár-korszak emlékezetének tükre „veszélyes tárgy”: előtte csak nagy körültekintéssel s nem kevesebb önámítással lehet páváskodni. Kevésbé elvontan?

A Kádár-korszakban szinte minden családban kisebb-nagyobb megalkuvásokkal járt az élet. Ilyesmikre senki sem emlékszik vissza szívesen. Az élettörténet mesélésekor mégis bele-beleszaladnak az emberek egy-egy kínos epizódba. Az élmények felidézését aztán a magyarázkodás váltja fel.

Nyilatkozta: meglepte, hogy a magyar társadalomnak még mindig mennyire töredezett a közelmúlthoz való viszonya.

Nem először vizsgálok egy témát életinterjúkon keresztül. Például a soa esetében sokfélék az egyes történetek, mégis összeállnak konszenzusos elbeszéléssé. És valóban azt hittem: mára a Kádár-korról is kialakul valamilyen hasonló kép a társadalmi emlékezetben. De még csak mozaikok vannak, amelyek nem adnak ki valamiféle összképet. Talán még kevés idő telt el. Ha úgy tetszik: a társadalom még „egyezteti” a közös elbeszélést.

Amúgy mi alapján választották ki az elbeszélőket?

Azzal tisztában voltunk, hogy a rendszerváltás nem mindenkinek jelentett cezúrát. Amiből következik: a személyes emlékezetben sokaknál lezáratlan maradt a Kádár-korszak, nem illesztették saját múltjukba. Mi olyanokat kerestünk, akiknek a rendszerváltás után újra kellett fogalmazniuk személyes és közösségi identitásukat.

Leginkább kisebbséghez tartozókat kérdeztek – németeket, szlovákokat, szerbeket, horvátokat, zsidókat, cigányokat.

Rajtuk kívül arisztokrata származásúakat, sőt hajléktalanokat is. Meg olyan ’56-osokat, akik a rendszerváltás után települtek vissza Magyarországra. Mi nem arra voltunk kíváncsiak, milyen volt a Kádár-korszak. Azt kutattuk, miképpen szervezi a jelen társadalmát ez a közös múltbeli tapasztalat. Ugyanis a modern közösségi identitásoknak egyik meghatározó mozzanata a társadalmi emlékezet kialakítása, ápolása, továbbörökítése. Ahogy a mai magyar társadalom egyes csoportjai megformálják magukat, és megjelennek a legkülönbözőbb társadalmi színtereken, azt nagyban meghatározza, miképpen viszonyulnak saját múltjukhoz.

Úgy véleményez az egyik roma beszélő: „Élhető volt ez a világ, de sok mindenben leredukált minket. Tehát valamit kaptunk, valamit meg elvettek.”

Ez általános vélekedés azokban a csoportokban, amelyeknek az élete rosszabbul alakult a rendszerváltás után. Eltérést az egyéni élethelyzetek és értelmezések mutatnak. Nyilván másként gondol vissza a múltra az a roma, aki szerint származása vagy bőrszíne áll a lecsúszás hátterében, mint az, aki ezért egyéb körülményeket – gyárak bezárását, téeszek felszámolását satöbbi – okol. Ugyanakkor például az egyik zenész cigány élete és karrierje szinte töretlennek tűnik, „győztes” elbeszélést kerekít a múltból. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy ő a feje tetejére állíthatta volna az uralkodó társadalmi rendet. Csupán a muzsikálás idejére fordíthatta át a hatalmi viszonyokat.

Szalonnasütés a Havanna lakótelepen, 1981

Amíg játszik a színpadon, addig ő a főnök?

Pontosan. Üljön a közönség soraiban akár Gorbacsov, a zenész diktál. Számomra az ő elbeszélése azért szívbemarkoló – miközben persze nagyon vidám és szórakoztató –, mert felsejlik mögötte az a roppant erőfeszítés, hogy elégtételt vegyen a maga számára. Ha csak kis időre is, de visszavegye az őt megillető emberi méltóságot.

Ugyanakkor az egyik arisztokrata származású idős asszony folyamatosan a Rákosi-korban ért sérelmekről beszél az interjúban, s azzal „biztatja” a kérdezőt: „Mindjárt jön a Kádár-korszak, mindjárt jön a Kádár-korszak.”

Az arisztokrácia 1945 utáni „mesternarratívájában” – miként a hazai németségében is – a Rákosi-kor üldöztetése a hangsúlyos. Sorsuk ’56 után többé-kevésbé belesimul az átlagos szocialista középosztályi sorsokba. Mégis az látszik az elbeszélésekből: a rendszereket megélt „előkelőségek” gyakorlatilag egyenlőségjelet tesznek Rákosi és Kádár között.

De miért?

Az élettörténeti elbeszéléseknek az a sajátosságuk: a múltat a jövő perspektívájából mesélik el. A rendszerváltást követően a nemesi származásúak hangadóbb csoportosulásai is beléptek az emlékezetpolitikai ringbe. Rövid időn belül – más, a kommunizmus által üldözött csoportok társaságában – azon a sarkon kötöttek ki, ahol a szocializmust en bloc el kellett utasítani. S ezzel akarva-akaratlanul szembe találták magukat a soa túlélőivel. Ezek nálunk, Közép-Európában vélhetően történelmi szükségszerűségek. Emberpróbáló erőfeszítésekkel lehet csak egyéni alternatív „elbeszéléseket” kidolgozni, mint ahogy például Esterházy Péter teszi. De egy fecske nem csinál nyarat.

Egyszer azt mondta: vannak bőven olyan korszakok, amelyek nem részei a mai társadalmi emlékezetnek.

Igen. Mert mit őrzünk például a Tiszák korából? Alig valamit. Meglehet, a Kádár-kor is az egyik oldalról a Rákosi-éra, másikról a rendszerváltás első éveinek árnyékába vész. Ugyanis nem passzol sem a hősi, sem az áldozati elbeszélésbe. Apró hétköznapi példák már ma is vannak erre. Akár épp a Rákosi-korszakot a Kádár-rendszerrel egybemosó arisztokraták. Egy másik esetben egy szerb asszonynak mutattunk Kádár korabeli ismert képeket – rajtuk a korra jellemző személyekkel és eseményekkel. Az asszony azt mondta: ezek semmitmondó képek, jobbat mutat. A „jobb” képek vallási ünnepeket ábrázoltak családi, közösségi körben. Már-már elhittük, számukra ezt jelentette a Kádár-kor, amikor a fotók hátoldalán lévő dátumból kiderült: a rendszerváltás után készültek. Elbeszélőnk a mai szerb önazonosságát vetítette vissza a hetvenes évekbe.
íbr>

Németh Miklós miniszterelnökké választása, 1988 november 24

Legújabb kutatások szerint évről évre mind több ember gondolja úgy: a rendszerváltás előtt szebb időket éltünk. Veszélyes is lehet a nosztalgia.

Ha arról is megkérdeznénk ezeket az embereket, vajon visszatérnének-e ma, hetven-nyolcvan évesen az akkori körülmények közé, meggyőződésem: legtöbben nemmel válaszolnának. Mindig szemezgetünk az emlékeink közül: a kedveseket megtartjuk, kiszínezzük, a kínosakat elfelejtjük – nincs ebben meglepő. Sokkal izgalmasabb az a kérdés: mitől vált olyan értékessé a Kádár-kor? Saját tapasztalataim szerint a közösségiséget, a szolidaritást és a boldogulást szokták idesorolni. Ezek azonban valójában nem rendszerspecifikus értékek. És nagy történelmi igazságtalanság, hogy a korszakba visszavágyók épp Kádárhoz kötik őket. Mindazonáltal azt gondolom: a teljes elfojtásnál vagy a gyűlölettel teli emlékezetnél még mindig „egészségesebb” a nosztalgia. Ami pusztán egy csalfa aranykort kijelölve teszi elviselhetőbbé a jelen megpróbáltatásait és a jövőbeli kilátástalanságot. Mindaddig, amíg nem a párttitkárt, a téeszelnököt vagy épp a besúgót vágyják vissza, nem túloznám el a nosztalgia veszélyét.

Még az is előfordulhat: a Kádár-korszakot aranykorrá szépíti az emlékezet?

Amíg az ország nagy része nehezen él, erre megvan az esély. A Kádár-korszak sokak számára a hétköznapi békességet és időtlenséget jelenti, amelyben mindenki, ha csak egy kicsit is, de boldogul, és biztonságban van. Persze a Kádár-korszak iránti nosztalgia mindenképp skizofrén helyzet: ahhoz, hogy oldottan visszavágyhassunk oda, le kell róla választani a politikai tartalmait. Így kerül ki belőle az ’56-os megtorlás és az arra épülő politikai rendszer. Ezt figyelmen kívül hagyja a mindent megszépítő emlékezet. De hát volt már ilyesmire példa a magyar történelemben. Az első világháború után a lakosság nagy többsége a Monarchia korát idézte fel hasonló nosztalgiával. Annyira nehéz volt szembenézni a Trianon okozta helyzettel, hogy a korábbi osztrákellenesség, a dualizmus közjogi vitái – és így tovább – törlődtek az emlékek közül. Feloldódtak a K.u.K.-nosztalgiában, amely másodvirágzását – egyébként jellemző módon – a Kádár-korszak kifulladásakor, a nyolcvanas években élte. A kávéházak és az almás piték toposza mindkét esetben elég volt ahhoz, hogy a „boldog békeidők”, egyfajta letűnt polgári világ érzetét keltse.

Ez valamiféle össztársadalmi felejtés?

Igen. Az emlékezés feltétele ugyanis az olykor gyógyító, olykor pusztító, Freud szavaival élve az aktív és a passzív felejtés. Az aktív felejtés azt jelenti: azért nem emlékszünk már valamire, mert feldolgoztuk az élményét, „túl vagyunk rajta”. A passzív felejtés a traumatizált emlék sajátossága: egy időre elfojtódik a rossz élmény, majd az elfojtott viszszatér. Mi, magyarok inkább az utóbbiban jeleskedünk.

forrás : 168 óra

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.