Oszsza meg másokkal is

„Nem képzelem magamról, hogy én leszek a köztársaság elnöke, de már a feltételezés is felér egy harmadik aranyéremmel” – nyilatkozta egyszer, még az előző évezred legvégén a csapatban két olimpián is győztes Schmitt Pál, akinek kedden mégiscsak a nyakába került az emlegetett harmadik aranymedál. A 68 éves következő államfőt élete fordulópontjain mindig befolyásos személyek lendítették tovább a pályán. Érettségi után (egy disszidálási kísérletet követően) az Aczél-titkárság, később egy kommunista államtitkár, aztán a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) befolyásos elnöke, most pedig Orbán Viktor. A 190 centiméter magas, öt nyelven beszélő egykori párbajtőröző trenírozva van a lojalitásra. Pár éve megfogadta magának – derül ki egy 2005-ben róla megjelent reprezentatív kötetből –, hogy mostantól csak és kizárólag egyetlen főnöke lesz az életben: „a Fidesz Magyar Polgári Szövetség elnökét elismerem vezetőnek”.

Bécs, 1971: Schmitt Pál legyőzi a szovjet Paramonovot
Fotó: MTI/Petrovits László
 

Évtizedeken át féltve őrzött függetlenségét (nem volt sem MSZMP-, sem KISZ-tag) Schmitt 61 évesen „kínálta fel” a Fidesznek. „Én az árokba virágot kívánok ültetni” – ezzel az ars politikával érkezett a politika világába, s pártja 2003-ban mindjárt alelnökké is választotta a galamblelkű sportvezetőt. Schmitt pedig mindenkit jó előre megnyugtat, hogy esze ágában sincs megváltozni, ugyanolyan értékek szerint fog élni, mint azelőtt. A kettős állampolgárságról szóló sikertelen népszavazás után azonban még őt is elkapja az indulat. 2005. március 15-én bocskait ölt, és egy nagygyűlésen a budai Várban nemzetárulónak nevezi a kormányt, s a magyar egységbontás miniszterelnökének Gyurcsány Ferencet. „Két év alatt megkérgesedett a lelkem” – magyarázza utólag. E fellépést követően viszont igyekszik visszatérni a bársonyosabb politizáláshoz. Az ez év májusa óta a házelnöki tisztséget ellátó sportember kínos tájékozatlanságról árulkodó parlamenti megnyilvánulásai s az államfői poszt légiesítésére tett nem is burkolt utalások azonban az elmúlt napokban komoly kétséget ébresztettek az új elnök alkalmasságával kapcsolatosan. S nem is csak a parlamenti ellenzék soraiban.

A Sándor-palota augusztus 5-én hivatalba lépő lakója minden bizonnyal új állomáshelyén is feltalálja persze majd magát. Schmitt mindig talpra esik, ráadásul – mint mondja – „a Jóisten fél szemmel odafigyel rám az utóbbi nyolc-tíz évben”. E témakörben az elmúlt hónapokban néhány további megjegyzést is elejtett. Az Országgyűlés alakuló ülésén például Isten áldását kérte a T. Házra. Időnként pedig még a Bibliából is idéz, sőt elárulja, hogy az evangélium mindennapos olvasmánya. A hit sűrű emlegetése meglehet, arra is szolgál, hogy elhomályosítson egy alig tíz éve – talán óvatlanul – tett őszinte vallomást. „Nem vagyok gyakorló hívő. Tehát ha azt kérdezi, hogy vasárnaponként járok-e templomba, akkor azt felelem: nem. Elsősorban azért, mert nincs időm” – mondta 58 évesen a Magyar Nemzetnek. Tempora mutantur, változnak az idők – riposztozna erre nyilván az egykori párbajtőröző, aki előszeretettel idéz latin közmondásokat.

Schmitt más tekintetben is kreatív módon viszonyul élete történéseihez. A budapesti főpolgármesteri címért folytatott küzdelem idején, 2002-ben egy vele készült karcsú interjúkötetben például még arról mesélt, hogy a háború után családjukat kitelepítették. „Szüleim számára természetesen tragédia volt, hogy mindenünket elvették, egyik pillanatról a másikra felpakoltak bennünket egy teherautóra (...) s Fülére, ebbe a Balaton-környéki kis faluba vittek. Ott kellett élnünk egy évig.” Három évvel később a reprezentatív Schmitt-albumban ugyanez az epizód már korrigálva jelent meg. „Sokáig azt hittem, az államosítás következtében kipakoltak bennünket Fülére (...) A valóság ezzel szemben az, hogy közvetlenül a háború után valami ismeretség révén, amikor Pesten nem volt ennivaló, egy vagy két nyáron át a Fejér megyei falu adott otthont nekünk.”

1956-os emlékeiből viszont utólag kerekedik ki egy romantikus gyermekkori kaland. A csapatember című, 2002-es keltezésű kötetben erről az epizódról még csak egy rövid és száraz beszámoló olvasható: „Elmentünk az üresen hagyott rendőrségre, fegyvert nem mertem elhozni, mert ahhoz azért kicsi voltam.” A három évvel később megjelent album viszont részleteket közöl Schmitt diákkori naplójából, amely kicsit másképp idézi fel az előző eseményt. „Tegnap délután mentünk a rendőrségi fegyverraktárba. Rengeteg lőszert hoztunk haza, Tamás és Gábor egy-egy kispuskát is szereztek. Tamás nagybátyjától kapott egy komoly puskát, és így az ő fegyvere az enyém lett. Itthon nem engedték tartani, ezért hátul a kertben eldugtam...”

Később, felnőtt fejjel rugalmasan viszonyul ahhoz a NOB-elnökként 1989-ben tett ígéretéhez is, mely szerint azonnal lemond, ha egy olimpián magyar doppingügy lesz. Amikor 2004-ben Athénban több magyar sportoló tényleg fennakad az ellenőrzéseken, Schmitt elég hamar túlteszi magát korábbi fogadalmán – és marad. Úgy döntöttem: a süllyedő hajóról nem lépek le – közli –, inkább zászlóvivője leszek a megújulásnak.

A hajlékony modorú sportvezető, akit 1961-es „dobbantási kísérlete” után az Aczél-titkárság segített be (szövetségi kapitánya közbenjárására) a Közgázra, majd akit az 1980-as években, a Los Angeles-i bojkott idején Buda István OTSH-elnök támogatott, feltehetően már a Fideszhez való csatlakozása idején igen kecsegtető ajánlatot kapott Orbán Viktortól. Belépése után ugyanis szinte azonnal azt nyilatkozta: „úgy érzem, az élettől kaptam egy esélyt, hogy talán beírhatom a nevem a történelemkönyvekbe”. Márpedig ehhez az öt Fidesz-alelnök egyikének lenni aligha elég. De még egy miniszternek sem sikerül általában beverekednie magát a históriás könyvekbe. Az Orbán–Schmitt-alku feltehetően már akkoriban arról szólt, ami kedden végül is bekövetkezett.

forrás : hvg.hu / BABUS ENDRE

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.