Múlt-Idő : A TÖRTÉNELMET A GYŐZTESEK ÍRJÁK… |
A TÖRTÉNELMET A GYŐZTESEK ÍRJÁK…
2011.06.05. 04:15

A politikai közállapotok nyomorúságát jelezte az a korábbi fokozott érdeklődés, amely a Nagy Imre-csoport peréről készített hangfelvétel nyílvános bemutatását kísérte. A hazai posztkommunista demokrácia közjogi méltóságai és a parlamenti pártok vezetői immár két évtizede főhajtással tisztelegnek a kivégzett miniszterelnök sírjánál, miközben az istenadta nép – mintha ez különleges kegy lenne számukra – csak a sajtóból értesülhet arról, hogy 50 esztendő múltán esetleg megismerheti a mártír politikus utolsó napjainak történetét. Esetleg… - írtam – mert napjainkban sincs garancia a történelmi események teljes feltárására, feltehetően azt kapjuk, amit elénk tesznek, a történelmet mindig a győztesek írják.
Oszsza meg másokkal is
Reformátor vagy forradalmár volt-e Nagy Imre? – Ezt a kérdést százan és százan feltették már. – A mártír kapcsán úgy a történészek, mint a mindenkori hatalmi elit technikai szempontból a hamisítás olyan ősi eszközeivel éltek, mint pl. egy-egy kijelentés a szövegkörnyezetből történő kiragadása, a részletek elhallgatása, az ellenkező vélemény figyelmen kívűl hagyása, a nyilatkozatok egyszerű meghamisítása, nem létezett párbeszédek konstruálása…

Az idegenkedés és a lelkiismeret-furdalás közepette kialakult halálmagyarázatot jól példázza a The New York Times kommentárja, melyet 1958. június 16. után olvashattunk: „Valószínűleg kevés szabad ember hullat könnyeket a meggyilkoltakért, akik mint kommunisták, saját embertelen dogmáik áldozataivá váltak. De minden szabad ember tiszteli és gyászolja bennük a hazafit és a mártírt, akik a válság idején a dogmák fölé emelkedtek és hazájuk szabadságát, függetlenségét védték egy barbár idegen hatalommal szemben.”
Nagy Imre halálos ítéletében meghatározó három nap, 1956. október 26-28. történelmi óráit elevenítem fel egy résztvevő és a történész optikájából.
A NEMZET VEZETŐJE Márton András altábornagy, a Zrinyi Miklós Katonai Akadémia (1956-ban ezredesi rangban volt) parancsnoka, volt rabtársunk, 1993 őszén, az ötvenhatos viták egyik szünetében átadott számomra egy feljegyzést, amely rögzítette annak a bizonyos három napnak a történetét, mikor a népfelkelés szabadságharccá lényegült át. Nagy Imre, Iván Kovács László, Maléter Pál, Márton András, Janza Károly és Pongrátz Gergely – az októberi történet szereplői – máig is a forradalom legvitatottabb személyiségei, talán ezért is tanulságos felidézni azokat a napokat, mikor a kommunista Nagy Imréből a nép vezére, az ország legigazibb miniszterelnöke lett:
Ebből az emlékiratból idézek: „- Én személyesen először úgy találkoztam Iván Kovács Lászlóval (a Corvin-közi felkelősereg vezetőjével), hogy október 26-án az Akadémia parancsnokaként a minisztériumba voltam rendelve, Janza Károly honvédelmi miniszterhez. – A Baross utcán haladva, valahol a Horváth Mihály tér környékén megállította autómat egy olyan 12-13 éves fiúcska, egy nálánál is hosszabb orosz ’dióverő’ puskával. Meg voltam győződve, hogy valahová el akarja vitetni magát… – de nem, a kisfiú határozottan felszólított, hogy igazoljam magam. ’Kisfiam – szóltam oda neki – te igazán bátor gyerek vagy, hogy csak úgy igazoltatsz egy ezredest.’
Mire ő – most már komolyra fordítva a szót – meghúzta a vállán a puska szíját, a fegyveres forradalmár kérlelhetetlenségével vágta oda: ’Ne sokat szövegeljen, hanem igazolja magát!’ – Később a Corvin-közbe irányított…
Ott érthető feszültség és pillanatnyi riadtság támadt, hogy miként került oda egyenruhában egy komunista ezredes. A parancsnok akkor Iván Kovács László volt, a kis fegyveres kísérőm is nyugtázta, hogy a parancsnokhoz visz. – Első mondataimban kifogásoltam, hogy ilyen kisgyereknek, akiben a félelemérzet ki sem alakulhatott, hogyan adhatnak fegyvert a kezébe. ’Ha kell, én segíthetek, tettem hozzá…’ – mire a felkelők vezére, akinek szeméből valami kimondhatatlan keménységgel párosuló bizalmatlanság sugárzott, keskeny szájaszélét még keskenyebbre húzva, szemembe vágta: ’Kommunista katonáktól sem tanácsra, sem segítségre nincs szükségem!’
Ha őszinte akarok lenni, Iván Kovács kioktatása számomra szokatlan volt és nem esett jól. Másnap miniszteri parancsra a Dimitrov téri szovjet hadosztályparancsnokságra kellett mennem, ahol közölték velem, hogy rohamosztag parancsnokaként nekem kell kiemelnem és megsemmisítenem a Corvin-közi felkelőket. Miután tisztában voltam azzal, hogy légi- és tüzérségi előkészítéssel, harckocsik támogatása mellett a rohamra szóló parancs teljesítése esetén egy városnegyedünkkel együtt ártatlan emberek százai, talán ezrei pusztulnak el, magamban kész voltam a parancs megtagadására.
Visszaindulva az Akadémiára, tájékoztattam a Corvin-közieket a kapott parancsról, majd jelentést adtam le Nagy Imre miniszterelnökünknek, hogy népellenes parancsot kaptam, aminek teljesítése, beláthatatlan következményei miatt, ellenkezik lelkiismeretemmel. Csak utólag tudtam meg: Nagy Imre tájékoztatta a Katonai Tanácsot, hogy amennyiben végrehajtják a támadást, ő lemond…”
Márton András ezredes (aki egyébként 10 év szigorított börtönbüntetést kapott 1956 után), feljegyzésében elhallgatta: október 28-án erős szovjet páncélosegységekkel támogatottan és a kecskeméti 12. gépesített lövészezred élén felvonult a kb. 1500 szabadságharcost tömörítő Corvin-köz ellen s csak Nagy Imre határozott utasítására szakította meg a hadműveletet – a magyar katonai egységek így nem vettek részt az egyébként sikertelen rohamban. Az ezredes 1993-ban így emlékezett hős ellenfelére:
„A fegyveres forradalmárok között mindenki egyenrangú volt, nem számított, ki keresztény, ki zsidó, ki cigány, értelmiségi vagy kétkezi munkás. Ha nincs fegyvered, szerezz! Ezekben a csoportokban a személyes tekintély, a kiválasztódás alapján előbb-utóbb elismert vezetők kerültek a szabadságharcos csapatok élére.
Iván Kovács László katonacsaládban nevelkedett. Édesapja kemény, harcedzett, háborút viselt ember volt, akit a katonai szolgálata 1945-ben Németországba vezényelt. A szülőknek, akik a szovjet-ázsiai hordával mindvégig harcban álltak, eszükbe sem jutott, hogy végleg elhagyják hazájukat. Bár tudták: nem várja őket tárt karokkal itthon a kibontakozó szovjet tipusú rendszer, az elsők között tértek haza és élték a folyamatosan üldözöttek sorsát. A tanulnivágyó fiatalembert – mint nyugatost – egyetemre nem vették fel. Különböző bányákban (Tatabányán is) dolgozott, majd a kemény munkán edződött ifjú hamarosan élsportoló lett. Ennek köszönhette, hogy végül is az egyetem esti tagozatán tanulva, hallgatóként megismerkedhetett a diktatúrával szemben demokráciát akaró egyetemistákkal.
Szigorú szemei, a tekintete végigkísértek engem a forradalom bukása után, a börtönévek megpróbáltatása közepette is. Kötelességem hát most vezekelni, mert közreműködésemnek is része volt abban, hogy október 30-án nem őt választották meg parancsnoknak a Corvin-közben, hanem Pongrátz Gergelyt.
November 4-e után a menekülést sem választani, sem vállalni nem akarta.
A szabadságharc végig hű katonája a forradalom vérbefojtását követően sem hagyta el hazáját. Ellenkezőleg. Az ésszerűség határát is átlépő vakmerőséggel szervezte Maléter Pál kiszabadítását a szovjet fogságból.
Vérbírái előtt, a halál küszöbén, rettenthetetlen lélekkel vágta bírái szemébe Rákosi galádságait. Szörnyű helyzetében szinte hihetetlen méltósággal fogalmazta meg, a halálbírókat kioktatva, a demokrácia örök igényét.
Az utolsó szó jogán – mindvégig híven miniszterelnökéhez, a szabad Magyarországért harcoló forradalmárok vezetőjéhez – utasította el a kegyelem lehetőségét.” (Itt szükséges megjegyezni: 2008. júniusának első hetében nevét, hasonlóan a mártírok összességéhez, a Boross-bizottság eltávolítatta a Nemzeti Pantheonban elhelyezett emléktáblával együtt.)
A HALOTTAT IS HALÁLRA ÍTÉLTÉK
Az utolsó szocialista forradalom vezetőinek perét a „magyar Bastille”-ban tárgyalták, és itt hozták meg az ítéleteket is, 1958. június 15-én.
A 07092/1957. sz. – 1958. január 28-i keltezéssel ellátott vádirat – alapján a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa eredetileg 10 politikus ellen indított büntetőeljárást. Mivel Losonczy Géza vádlott a vizsgálati fogságban „kényszertáplálás következtében” 1957. december 21-én (még a vádirat benyújtása előtt!) meghalt, kilenc személy ügyében mondták ki az ítéletet. A vérbírónak nevezett Vida Ferenc, az Nb. 003/1958. sz. ítéletben a már 1958. április 24-én kivégzett dr. Szilágyi Józsefet (Nagy Imre miniszterelnök titkárát) is halálra ítélte, az ítélethírdetésre megmaradt nyolc vádlott közül június 15-én Nagy Imre miniszterelnök, Maléter Pál honvédelmi miniszter és Gimes Miklós újságíró osztozott a már halott vádlottak sorsában… (Dr. Donáth Ferencet 12 évre, Tildy Zoltánt 6 évre, Kopácsi Sándort életfogytiglan tartó börtönbüntetésre, dr. Jánosi Ferencet 8 évre és a bűnbánó, életéért esdeklő Vásárhelyi Miklóst 5 évre ítélték.)
Június 15-én délután négy órakor a három halálraítéltet átszállították a „Gyűjtő” Kisfogházábam/b>, ahol az ítélethírdetést követő 19 órán belül (!), június 16-án hajnalban a hírhedt Kisfogház udvarán hajtották végre az ítéleteket Gimes Miklóson, Nagy Imrén és Maléter Pálon. – Holttesteiket a börtön udvarán földelték el a hóhérsegédek, e helyről 1961. Február 24-én titokban kiásták és a közeli temető, a rákoskeresztúri 301-es számmal jelölt tömegsírjába temették őket – Nagy Imre földi maradványait „Borbíró Piroska” fedőnévvel jegyezték be a temetői főkönyvbe. (Foto: Gimes Miklós újságíró, 1958. június 16-án elsőként végezték ki.)
A „HÁLÁS” UTÓKOR A klasszikus politikai manővernek – a leginkább Sztálin által gyakorolt formájának – értékelhetjük az önkényuralom szolgáinak azt az igyekezetét, mellyel évtizedeken át a vád tárgyává tett eszmék hordozóinak emberi lealacsonyítására törekedtek. Rajnai Sándor r. ezredes úgy a Nagy Imre-csoport peréről, mint a kivégzésekről filmfelvételeket készített .– Ezek nyílvánosságra hozása az önkényuralom éveiben „nem nyert jóváhagyást” (ugyanúgy nem, mint az 1990-et követő posztkommunista kormányoktól sem.) – Nagy Imre képi megjelenítése még a tendenciózus válogatásban is túlzottan sok méltóságot sugárzott, ezért a kádári kompromisszumok idején a nómenklatúrához tartozóknak a gyűlölet okán, a kollaboráns jobboldaliaknak pedig a „kommunista Nagy Imre” eszmehűsége miatt volt kényelmetlen a dokumentumfilm bemutatása.
A mártírok emléke elhalványításának, a köztudatból való kitörlésének egyik élharcosaként ismerhettük meg Pongrátz Gergelyt, aki a szabadságharc utolsó napjaiban külföldre távozott, és akit később az emigrációs szélsőjobboldal vezéralakjaként ismerhetett meg az általa sorsára hagyott ország.
November 1-3. között Pongrátz és szűk körű klikkje „ávós kémnek” bélyegezte meg az addigi parancsnokot, Iván Kovács Lászlót, akinek menekülnie kellett. Ugyanerre a sorsra jutottak mindazok is, pl. Renner Péter szabadságharcos, akik később szintén a kádári népbíróságok áldozatai, a forradalom mártírjai lettek. Pongrátz Gergely november 4-én, a szovjet invázió hírére lemondott a „főparancsnoki” tisztéről, Ausztriába szökött (hasonlóan Király Bélához és Wittner Máriához) – a magukra hagyott korvinisták jelentős része elesett a harcokban, jónéhányat pedig a megtorlások során kivégezték.
Iván Kovács Lászlót 1957. március 12-én letartóztatták és megindult ellene az eljárás. A vizsgálati fogságban így vallott: „Nézetem szerint nemzeti alapon nyugvó demokratikus rendszer megvalósulásáért léptem harcba. Tiszteletben tartani a nemzeti hagyományokat, az egyenlő emberi jogokat, egyenlő kötelezettségekkel. Követeltem és követelem, hogy a demokratizálódás akadályozóit le kell váltani a kormányból…”
A Pest Megyei Bíróságon Major Miklósné, másodfokon pedig a Nagy Imre-perből ismert bíró, Vida Ferenc a legsúlyosabb ítélet mellett döntött.
A kádárista igazságszolgáltatásra jellemző módon: a Vida-tanács egyik ülnöke az a Györe József korábbi belügyminiszter-helyettes volt, aki a forradalom idején a Corvin-köziek fogságába került, tehát elfogulatlanul nem foglalhatott állást. Életét a felkelők között, megakadályozva a lincselést, éppen Iván Kovács mentette meg… De Györe még a kötelezően létrehozott kegyelmi tanács többi tagjánál is aljasabb volt: jótevője halálára szavazott. – A kiváló szabadságharcost 1957. december 30-án végezték ki.
Pongrátz Gergely gyakori vitáink alkalmával nekem is elmondta, de különösebben nem csinált titkot az akkori terveiből: ha győz a forradalom, akkor az egykori bajtársait – Nagy Imrét, Maléter Pált (a legfőbb riválisának tartott kiváló katonát), Iván Kovács Lászlót, Renner Pétert és még jónéhány forradalmárt – lehetőségei szerint ő maga is kivégeztetett volna…
Ezért vagy másért? – 1990 után, a magyarországi nemzetiszocialista-hungarista szerveződések közepette, az „56-os hőst”, Pongrátz Gergely szabadságharcost az Antall-kormány a legmagasabb állami kitüntetésben részesítette. (És amint az ismert, a mártírok neveit megörökítő márványtáblát is eltávolították a temetőből – immár csak a mécsesek apró, remegő fényei emlékeztetnek az egykori forradalomra.)
FELHASZNÁLT IRODALOM:
Eörsi László: Egy ellopott hős (1956-os Intézet és Dokumentációs Központ)
Rainer M. János: Nagy Imre újratemetése
forrás és szerző : prherald.hu / Szemenyei-Kiss Tamás
Az eredeti írás itt olvasható
|