Oszsza meg másokkal is

"A végső tanulság a chilei tapasztalatból az, hogy csak az olyan forradalmak a sikeresek, amelyek bíznak az egyénben és abban, amit az egyének szabadságuk birtokában véghez tudnak vinni."
(José Piñera)

Véletlenül sem szeretném a médiatörvény körüli összeurópai vihar jelentőségét kisebbíteni, netán relativizálni, mert ami jogos, az jogos, arra tartjuk az unió politikusait, médiáját és jogvédőit, hogy szóljanak, ha bármi ilyesmi történik, márpedig most pont nálunk történik ez a bármi; de azért hadd kérdezzem már meg, drága uniós polgártársak: hárommillió ember háromezer milliárd forintjának szervezett, bűnszövetkezetben elkövetett (kormányzati) lenyúlásából nem illett volna valami hasonló felhajtást csinálni? Ez és a privát nyugdíjpénztárak ellehetetlenítése nem ért volna meg egy lila fejjel történő üvöltözést az EP ülésén? De.

Az unió nyilván megéri a pénzünket, de történetünk szempontjából ez most inkább mellékszál, fókuszáljunk arra, amit idehaza kell megtennünk. Napjaink vannak arra, hogy eldöntsük, engedünk-e a kormányzati zsarolásnak, fentről hidegen kikalkulált passzivitásunkkal visszamegyünk-e a szó szoros értelmében halálbiztos állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszerbe, avagy elballagunk a Fiumei útra, és jövőnket feltesszük egy totálisan ellehetetlenített, de legalább a mi vagyonkánkat őrző magánpénztárra?

Eddig úgy egy százalékunk döntött, és ezen nincs is nagyon mit csodálni. Kevés az idő és az információ, a kalkulátorok csak a jelenlegi paraméterekkel számolhatnak, nagy a kormányzati nyomás, nagy a társadalmi közöny. "Ilyen diszkriminatív jogszabályi feltételek között nehéz jó szívvel azt ajánlani bárkinek is, hogy maradjon" - közölte saját jól felfogott érdekével szemben, ámde érthető letargiával a Stabilitás elnök asszonya az MTV-ben, de legalább hozzátett valami fontosat: "Erkölcsi alapjuk" csak arra van, hogy kijelentsék: nehéz lenne kijelenteni, hogy az állami rendszer garantált, öregkori biztonságot nyújtó feltételeket biztosít majd.

Igen, ha az országot látványosan elkúrják (jó, nem ők kezdték), ha minden joguralmi garancia szétporlad, ha minden Btk.-paragrafusba ütközés büntetlenül megúszható, amikor a kormányzat az elkövető, akkor marad ez, az erkölcsi alap, ami elválaszthatatlan a racionális gondolkodás minimumától.

A nyugdíjunk államosításáról vagy - bármily kezdetleges - privatizációjáról szóló döntés nem egyszerűen elvi, de alapvetően morális természetű: mi a helyes, mi szolgálja a legjobban az életünket, a méltóságunkat és tulajdonunkat, még ilyen körülmények között is? Ez a döntés a miénk. Az Alkotmánybíróság meg majd teszi a dolgát, hiszen egyedülálló lehetőséget kapott: összekapcsolhatja a magántulajdon jogát az egyén méltóságával. Összenőhet, ami összetartozik.

* Eme morális megalapozottságot igénylő döntéssel szöges ellentétben a rendszerváltás óta nem az egyéni szabadságunkról és felelősségünkről, a pénzünkről, a közös jövőnkről szól a tb-vita, hanem szocpol szakértők által előadott álszolidáris elvárásokról, tőkeellenes előítéletekről, minden magánmegoldás éles elutasításáról, az állami szupremácia megkérdőjelezhetetlenségéről.

Nem a Fidesz, nem is Thürmerék, hanem leginkább az ún. szociális szakma, élén Ferge Zsuzsával, ellenezte a kilencvenes évek második felében még azt a kis nyugdíjmagánosítást is, ami végül - az akkori PM tervének megfelelően - megvalósult. Személyes hitelükkel álltak ki mélyen kollektivista (al)rendszerek védelme mellett, természetesen folyamatosan a "szolidaritásra", a "legelesettebbekre", a "legszegényebbekre" az idősek biztonságára hivatkozva, még azt a hazugságot is elővették, hogy "az örökölhetőség a közösségi rendszerben bőkezűbb és biztonságosabb".

Az egész nyugdíj- és tb-vita a szocpol szakértők technokrata zsargonjában zajlott, miközben Gere Ádámon kívül alig akadt valaki, aki - morális alapon megvédve a piaci választás szabadságát - érthetően elmondta volna: valójában a személyes jövőnkről, gyermekeinkről, egyéni vagyonukról és szabadságukról van szó. Nem csoda, hogy a többség úgy érzi, nincs köze a vitához, azt sem tudja, mi az a járulék és azt melyik kasszában tartja. Csak így, ezzel a fentről generált közönnyel vált lehetővé az, hogy egy "konzervatív" kormány most simán lenyúlhatja a pénzünket és mindenkit visszakényszeríthet az állami kényszerszolidaritásba.

Egy olyan rendszerbe, amely csak állandó adóemeléssel, gazdasági hanyatlással fenntartható, és amelynek későbbi hozamát ma hogyan is tudnák garantálni? Egy olyan rendszerbe, amely nem más, mint egy politikai alkukkal tarkított Ponzi - vagy Madoff-modell, amely ugyan évtizedekig is elműködik, amíg az újabb és újabb tagok pénzeiből kifizetik a korábbiakat, de mi van, ha elfogynak az új belépők? Akkor bukta van, éspedig gigabukta. (Ponzi egyébként később, Olaszországba visszatérve, egy ideig Benito Mussolininek volt a gazdaságpolitikai tanácsadója, de ebből ne vonjunk le messzemenő következtetéseket.)

Tényleg, mi köze a nyugdíjügynek (és ha már itt tartunk: az egészségbiztosításnak, erről majd máskor) a szolidaritás elvéhez? Ha van egy előre pontosan tudható tényálladék az életünkben, az az, hogy megöregszünk és meghalunk. Semmi nem indokolja egy, a mai formában működő, általános kötelező, adóbefizetéseken alapuló, valójában jövedelem-újraosztó, a jövőt elzálogosító, megtakarítást és valódi biztosítást nem nyújtó "társadalombiztosításnak" a fenntartását. Idősnek lenni nem szükségszerűen, csak bizonyos, többnyire épp a kormányzati cselekvések vagy éppen nem cselekvések miatt bekövetkező helyzetekben rizikós, de még itt is a valódi, tehát önkéntes, piaci és civil szolidaritásnak van tere, nem az államilag kikényszerítettnek.

Ha képesek lennénk leválasztani egy öngondoskodásra alapuló privát nyugdíjrendszert a szigorúan szociális rászorultságon alapuló minimálnyugdíj- vagy segélyrendszerről, akkor már teljesen más, racionális mederben folyna a nyugdíjvita. Nem lopásról meg állami kényszerről kéne beszélnünk, hanem saját magunkról: arról, hogyan invesztáljunk önmagunkba, hogyan képzeljük el a jövőnket?

És ha már (joggal) elfogadjuk azt a paternálisnak is mondható elvet, hogy a polgárok várhatóan hiányzó öngondoskodása miatt bizony "kényszerítsük" őket időskori megtakarításokra, abból miért következik szükségszerűen, hogy ezt a szolgáltatást egy "monopolisztikus kormányzati szolgálattól" (Hayek) kell igénybe venni?

* A korrekt lépés az lett volna, ha a kormány egy csapással kettébontja a rendszert, mint történt 1981. május elsején Chilében, ahol is a libertárius szociális és munkaügyi miniszter, José Piñera bejelentette: privatizálják a nyugdíjrendszert, a dolgozók tulajdonossá válhatnak. A 13 millió lakosú országban az idősek maradtak az állami rendszerben, a fiataloknak kötelező volt valamelyik magánpénztárba (AFP) szerződniük, az aktív dolgozók meg választhattak. Kilencvenöt százalékuk átszerződött a privátba. Na az a lépés volt a valódi forradalom, nem ez a fülkebasz. (A "chicagói fiú" miniszter egyébként személyesen is segített lebontani a katonai juntát, szakszervezeti vezetőket segített szabadon, későbbi lapjában pedig cikkek sorozatában követelt szabadságjogokat.)

"A felosztó-kirovó (pay-as-you-go) rendszernek, amely a huszadik század legnagyobb részében uralkodott, van egy alapvető hibája. Az emberi viselkedésről alkotott hamis elképzelésben gyökerezik: az egyén szintjén tönkreteszi a járulékok és társadalombiztosítási szolgáltatások, más néven a befektetés és a megtérülés közti kapcsolatot. Amikor ez történik nagy arányban és hosszú időn keresztül, a végeredmény katasztrofális" - írta Piñera erről az állami piramisjátékról, és az élet őt igazolta.

A chilei nyugdíjrendszer ma újra sok gonddal küzd (csökkent a biztosítottak száma, a 20-ból mára csak 6-7 AFP működik, magasak a működési költségek), úgyhogy sok részletkérdést időnként újragondolnak, de az alapstruktúrához még a baloldali Bachelet-kormány sem akart hozzányúlni. A demokráciát is előremozdító szabadpiaci reform(ok)nak hála Chile gazdaságilag egyedülállóan felfejlődött, a korábbi 45-ről 15 százalékra csökkent a szegények aránya, megszűnt a generációk mesterséges szembeállítása. Hatására több tucat, nem rövidlátó ország vezette be legalább részben a magánszámlákat a nyugdíjrendszerben, bízva abban, hogy az átmeneti büdzséhiány a későbbi kormányzatokat majd jól tehermentesíti a kifizetések alól.

"Nem elosztási kérdés, hanem szabadságkérdés az, hogy valaki mit kezdjen a bevételeivel" - közölte pár hónapja Orbán Viktor - nem a nyugdíjakra, hanem a pálinkafőzés "liberalizálására" értve, szelektív logikát érvényesítve abban, mi is tartozik az államra és mi nem.

A történet egyik, keveset levont konklúziója, hogy a rendszerváltás óta nem volt még egy kormányzat, amely ennyi külsérelmi nyomott hagyott volna a nemzeten, annak gazdaságán, jogrendszerén, morálján és lehetséges jövőjén. Ha van/lesz joguralompárti, individualista, piacpárti ellenzéke ennek a mostani kurzusnak, akkor jó lenne, ha lassan megmutatkozna, pártot alapítana és megcélozná a politikai hatalmat. A haza nem lehet ellenzékben.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Seres László


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.