Oszsza meg másokkal is

Lengyel ráadásul azt állítja, hogy „a forradalmi miniszterelnök” aknamezőre vitte társait, ahol aztán szép sorban fölrobbannak, mint például Lázár János, akivel „komoly ember jobb- és baloldalon soha többé nem áll szóba”, főnöke viszont az első frakciólázadás után ki fogja rúgni. És hasonlóképp jár majd Matolcsy, mert Orbán vele viteti el az IMF-affér meg a bankadó balhéját, azután Navracsics, akinek közigazgatási és alkotmányügyi mulasztásaiért kell majd szorulnia, de már Fellegi Tamásra is „élezik a guillotine-t”, nem beszélve Kósáról és Rogánról, akik odaadóan „tönkretették magukat” a forradalmi készségességben.
 

Az elmélet tehát úgy hangzik, hogy Orbán Viktor, mint afféle Fortinbras, előbb célzatosan elhasználja a Rosencranzokat, Guildensterneket és Poloniusokat, miközben nem gondol azzal, hogy „már róla is döntöttek”. Bármily tetszetős ez a teória, szerény nézetem szerint nemcsak több ponton, de alapjában is sántít. Nem a leglényegesebb kérdés, de ne is hanyagoljuk el: a Hamlet világában, vagy mondjuk úgy, cselekményében Fortinbras kívülálló – nem mozgatója a balek intrikusoknak, ők akaratlanul hajtják a vizet a malmára. Orbán figurájának ezért nem lehet drámai megfelelője – hiszen a magyar miniszterelnök mindvégig a történet sűrűjében jár, és közvetlen alárendeltjei révén maga alakítja-uralja a konfliktusokat.

Tevékenységének éppen ez a jól kiszerepezett hatalomtechnikai munkamegosztás az egyik fontos jellemzője. A fentebb felsorolt Fidesz-vezetők csapata pedig önkéntesekből áll, nem besorozottakból. Amikor átlépik a határokat, tudják, mit tesznek – de egyáltalán nem számolnak, nem kell számolniuk olyan következményekkel, amelyekkel Lengyel ijesztgeti őket. Először is igenis visszamennek a társaságba, az egyetemekre, szakmai köreikbe. Mi több: el se jöttek onnan. Már régen, még jóval a „forradalom” előtt kiépítették, sőt, leginkább elfoglalták pozícióikat az adott világban, és jobbára a saját képükre formálták azt. S persze folyamatosan azon dolgoznak, hogy minden, ami körülveszi őket, a Fidesz-világhoz tartozzon, ezért aztán nekik a legkevésbé sincs kirekesztettségérzetük. Immár a saját társaságuk „a társaság”, a szakmai testületeket és intézményeket pedig bekebelezik. Birtokon belül vannak – ahogy mondani szokás – hiszen épp ezt akarták, ez volt a forradalmi cél, semmi más.

Hogy közben aknamezőn járnának, mert a rájuk rótt feladatok amortizálják a politikai tőkéjüket? Hol? Milyen közegben? Kicsodák szemében? A jobboldal tábora, legyen bár heterogén, ezeket az urakat az áhított új rendszerváltás letéteményeseinek látja, kipróbált parlamenti harcosoknak, akik nyolc éven át küzdöttek a „kommunista métely” ellen. Néhány idős, avult konzervativizmusra hajló értelmiségi finnyásságát ne tévesszük össze a „nemzeti együttműködés” derékhadával, főként ne azokkal a fiatal – hogy azt ne mondjuk, taknyos – újdiplomásokkal, akikből most szervezik a közhivatalok pretoriánus gárdáját. És ezt a mindent magába olvasztó feudális szerkezetet nem egyedül Orbán építi, hanem a körülötte serénykedő szűk csapat. Maguknak építik. A családi oligarchiának, részint valóban vérségi, részint hűbéres alapon. Ebben az új modellben – ahogyan Kövér László definiálja a jogállam friss értelmezését – attól senki nem kompromittálódik, hogy gátlástalanul végrehajtja a leghajmeresztőbb „forradalmi” leleményeket.

Már csak azért sem, mert Lengyel tétele, miszerint Orbán történetesen Matolcsyval rúgatja ki az IMF-et, és vele vetteti ki a bankadót, voltaképp nem felel meg a valóságnak: a miniszterelnök személyesen is beszáll a kommunikációba, mégpedig durván. Nem hárítja másokra a mégoly rémes akciók ódiumát sem: nem, ez az ő „forradalma”, ő a Vezére. Más lapra tartozik, hogy persze igyekszik bevonni a felelősségi körbe a többieket is, és alighanem számít némelyek természetes elhasználódására, még akár a velük netán kiéleződő ellentéteire is. De hát a Fideszben kegyvesztettnek vagy mellőzöttnek lenni sem akkora büntetés. Nézzük meg, milyen sorsra jutottak a túlexponált, odakozmált, illetve félreállított harcostársak. Egy részük legalább az uniós képviselőség elviselhetően sanyarú kenyerét eszi, mások egyéb nemzetközi szervezetekben egzisztálnak, illetve hazai parkolópályák anyagi biztonságát élvezik. Az orbáni szisztéma lényeges vonása az, hogy a régi barátok és segítőtársak nem felejtetnek el. Hosszan sorolhatók azok nevei, akik most visszakerültek az első Orbán-kormány alatt viselt tisztségeikbe, vagy még magasabbra jutottak. A kormányfő komolyan veszi, hogy a hozzá való hűség megjutalmaztatik, hogy aki egyszer benne volt a pikszisben, az ugyan kerülhet lejjebb, de tagja marad a nagy családnak. És ez bizony erős politikai kohézió.

A „forradalom” tehát nem felfalja, hanem táplálja gyermekeit. Méghozzá jól, és a „forradalmárok” reményei szerint hosszú-hosszú időn át. S ebben rejlik a magyarázata – ha nem is kizárólagosan – annak az önfeladó, ha úgy tetszik, skrupulusoktól mentes lojalitásnak, amely a politikától nem érintett, független értelmiségiek számára egyrészt idegen, másrészt érthetetlen. Az ilyen ember tudja, hogy létezik ideológiai elkötelezettség, hogy van pártfegyelem és elvbarátság, mégis képtelen felfogni, miként adhatják a nevüket még magasan kvalifikált vagy legalább szakmailag vértezett politikusok is a jogállam és a demokrácia szisztematikus lebontásához. Ők azt hiszik, hogy van egy határ, amelynek átlépését a hitelére kényes individuum semmiféle hatalmi érdekkel sem igazolhatja.

Tévednek. Mert soha nem érezték-élték át egy jól felépített uralmi logika kérlelhetetlen szuggesztióját. Ez csak a „tojásban” lévők kiváltsága. És persze együtt jár még egyéb privilégiumokkal, az élet nem mindennapi, vagyis anyagi minőségének élvezetével. Ne feledjük: a „forradalom” leglényegesebb ígérete épp abban rejlik, hogy ezentúl nem lesz négyévente váltógazdálkodás; az új rend kitart építői élete végéig, vagy – ha készek minden akadály elhárítására – akár tovább is. A jobboldali nómenklatúra még a gyermekeit is kistafírozhatja, ha elég aggálytalanul helyezi más alapokra az alkotmányos demokráciát.

Ez a politikai fundamentalizmus mindennél hatékonyabb csábítás. Majdnem olyan, mint az örök élet ígérete. Ha valaki elhiszi, hogy húsz évig berendezkedhet egy lakásban, azt már a tulajdonának is tekinti. És a Fidesz-tábor most hisz ebben. Hogy a vezérkar tagjai mennyire, az nyilván személyfüggő, de még az óvatosabbak is úgy gondolják, itt az ideje a dinasztiaalapításnak. Hogy mindenki megteremtse a magáét. Amiből – jöjjön bármilyen kurzus – már soha többé ne lehessen kirobbantani.

És nem biztos, hogy ez csupán forradalmi illúzió.

forrás és szerző : 168ora.hu / Mészáros Tamás


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.