Oszsza meg másokkal is

A Mol-ügylet értékelése kapcsán nem árt két dolgot különválasztani: egyrészt visszaszereztük a Szurgutnyeftyegaztól a részvényeket, másrészt a kormány megtartotta azokat magának. Ami a visszaszerzést illeti, aligha lehet nem örvendezni felette. Pár éve Litvániában orosz vállalatok helyett a lengyel Orlennek adták el az ország legnagyobb finomítóját, amire válaszul Moszkva technikai okokra hivatkozva leállította az oda irányuló vezetékes exportot. Máig sem indította újra. És bár elvétve találunk ennek ellenkezőjére is példát, ez az eset kellően demonstrálja, mi minden történhet, ha valahol megsértik Moszkva vélt vagy valós érdekeit.

Persze a magyar kormányoknak jogukban állt nem elismerni a Szurgutnyeftyegaz tulajdonszerzését, de egy percig sem kételkedhettek abban, hogy ez egy kockázatos stratégia és elmérgesedésre hajlamos helyzet. A Molnak Szibériában jelentős lelőhelyei vannak, az országnak olaj- és gázimportszerződései, megannyi alkalom, hogy az orosz fél markánsan kifejezze megrökönyödését a magyarországi közállapotokon. Éppen ezért ha tényleg sikerült csak pénzért visszaszerezni ezt a részesedést, az már-már valószerűtlen siker. Megszűnt egy potenciális konfliktusforrás a fő energiaellátóval, egy pszichológiai teherrel kevesebb van a kapcsolatrendszerben. Ha pedig adtunk-ígértünk érte valamit - önmagában ez sem az ördögtől való - akkor a cserearány fényében értékelhető az üzlet. Egy-két éven belül talán erről is tisztább képünk lesz.

Más kérdés, hogy érdemes-e a kormányzatnak hosszabb távon megtartania a részvényeket. Elvileg az egészet vagy egy részét eladhatná stratégiai befektetőknek, visszavásároltathatná a Mollal vagy a mai, a Molt sáncokkal védő jogi környezet mellett akár fokozatosan el is adhatná a tőzsdén. Nem így tesz, sőt, a GDP mintegy 2 százalékával is hajlandó növelni a nettó adósságállományt, hogy megtarthasson egy közel 25 százalékos részesedést a Molban. Nyilvánvalóan nincs ilyen kényszer, ez az Orbán-kabinet döntése.

Jómagam nem vagyok az energetikában az állami tulajdon megveszekedett ellensége, és ezzel nem vagyok egyedül. Chavez-típusú populisták, putyinista etatisták, Churchill-féle birodalmiak, felvilágosult európai reformerek, néhány Roosevelt-féle keynesianus amerikai, arabok, franciák, osztrákok, norvégok és sok más náció társaságában vallom ezt a nézetemet. Bár más-más okból, de mindegyikünk úgy véli vagy vélte, hogy a kormányzat az érdekeit gyorsabban és közvetlenebbül tudja érvényesíteni, ha tulajdonosi szinten is jelen van a szektorban. A magyar energetika nehezen szerethető, magas szinten privatizált, erősen koncentrált oligopol iparág, ahol alulfejlett az állam szabályozói kontrollja, és gyenge a szakpolitika minősége. A cégek meglehetősen könnyedén érvényesítették az érdekeiket és a kormányzat indokolatlan puhányságot mutatott irányukban. Amennyiben ezen változtatni óhajt valaki, és ki akarja építeni egy erős szabályozói környezet jogi, intézményi, szakmai hátterét, átmenetileg vagy akár huzamosabb ideig is szüksége lehet tulajdonosi jogosítványokra.

A mostani kormányzat azonban másért látszik szeretni az állami tulajdont. Az elmúlt évben rommá módosítgatták a szabályozói környezetet, különadókkal bombázták a szektort, a bankbetétek szintje alá zsugorították az elismert eszközarányos nyereséget, és a Magyar Villamos Műveket hozták helyzetbe, ahol csak bírták. Ezt jellemezte Orbán Viktor úgy, hogy "fogást talált" a cégeken. Én inkább nevezném villámháborúnak, aminek legfőbb áldozata az üzleti bizalom, visszanyerésére pedig ennek a kormányzatnak már aligha van esélye. Az erő nyelvén kell folytatnia tevékenységét, előnyösen tárgyalni pedig ilyen körülmények között nagyon nehéz. Nehezen várható el az E.ON-tól, hogy előnyös hosszú távú gázszállítási szerződést kössön a Gazprommal, ha annak hozadékát egy miniszteri döntéssel úgyis elveszik tőle. Melyik kereskedő hozna be olcsóbb gázt pont hozzánk, ahol az egész bevétel után kell különadót fizetnie? Ki fektetne be zöldenergiába, ahol Lázár János egyéni képviselői indítványai borzolják a kedélyeket? És akkor a nagyobb befektetésekről nem is érdemes beszélni.

Egy ilyen helyzetben most már aligha van gyors visszaút. Mivel egy cseppet sem akar bízni, és nem is bízhat a piaci szereplőkben, a kormánynak és cégeinek át kell vennie ezeket a funkciókat. Kézivezérelt gáz- és árampiacra van szüksége, legfőképp, ha tovább akarja sanyargatni a magánvállalatokat. Ehhez pedig nyilvánvalóan szükség lesz egy nagy állami cégre, legyen az az MVM, a Mol vagy bármelyik másik a piacon. Feltehetően ez volt az eredeti elképzelés is, csak nem látszott, hogyan is lehetne megvalósítani. A mostani egy jelentős lépés ezen "nemzetstratégiai vízió" elérése felé, a Szurgutnyeftyegazzal most kötött alku így nyeri el igazi értelmét.

Orbán mentségére legyen mondva, van hasonlóan berendezett szektor az Unióban: a lengyel. Lengyelországban a kormány alig privatizált, lényegében elszabotálta az uniós liberalizációt, és alig van szükség független szabályozásra - mindent úgyis megmondanak felülről. A vízió nem teljesen légies, még ha távoli is. Három dologra azonban biztosan szüksége lesz, ha ide akar eljutni. Bizonyítani kell a cégeknek, hogy ez a helyzet nem csak egy epizód. A külföldi befektetők biztosan kivárnak 2014-ig, csak azután hoznak majd stratégiai döntéseket. Másrészt rendbe kell tennie a költségvetést, hogy immáron sokadszor ne kelljen eladni a frissen visszaszerzett vagyont. Végül talán érdemes lenne életet lehelni az állami energetikába. Az MVM elmúlt húsz évét végignézve, nehezen elképzelhető, miképpen fog ez az egész megbízhatóan működni.

Szegény Mol, szegény Hernádi Zsolt. Az ellenségeit nem választhatta meg. Úgy tűnik, a barátait sem.

forrás és szerző : komment.hu / Deák András

Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.