Oszsza meg másokkal is

A NER elmúlt 15 hónapjában rengeteg csodát élhettünk meg. Új, haladó szellemű alkotmány született, lassan egy éves lesz unikális médiatörvényünk, gőzerővel készül az új önkormányzati törvény, és világszenzációként állítólag most már tényleg lesz olyan köz- és felsőoktatási törvény tervezet, amely nem múlik ki Orbán Viktor egy szúrósabb pillantásától. Egy csekélységről hallgat gyanúsan forradalmi munkás-paraszt kormányunk, mégpedig arról, ami nagymértékben meghatározza demokráciánk minőségét: a párt- és kampányfinanszírozásról.

Erről a talán nem teljesen lényegtelen kérdésről egyébként is keveset hallunk a mindennapokban. Az ügyészség és a bíróság nagyvonalúan ignorálja az ebbe az irányba vezető szálakat a politikai büntetőügyekben - emlékszik még valaki Zuschlag János nyavalyás 72 milliójára és vallomásaira? A választások után hallhatjuk csupán a megnyugtató mondatokat az egyes pártok részéről, miszerint természetesen egy fillérrel sem költöttek többet a kampányra a törvény által megszabott keretnél, ezen kívül néha néhány nyughatatlan újságíró megpróbálja megturkálni pártjaink pénzügyeit, pár, jellemzően nem a két (illetve most már másfél) nagy párt istállójába tartozó politikus pedig arról beszél, hogy úgy általában milyen korruptak társaik.

Ezt a szerepet korábban a 2010-es választásokon kipontozódott Dávid Ibolya vitte, aki nem restellt pontos arányokat is megfogalmazni annak idején azzal kapcsolatban, hogy az egymást valójában nagyon jól megértő rivális pártok tolvajai, azaz pénztárnokai hogyan segítik a demokratikus versengést a források biztosításával (http://index.hu/belfold/mdf0506/). Ez a kemény odamondás végül nem volt elég az MDF-nek 2010-ben (talán nem kellett volna épp a rossznyelvek által Strabag Demokratáknak nevezett, 2010 elejére azonban már minden értelemben teljesen legatyásodott SZDSZ-el szövetkezni), így most az MDF-nél valamivel rokonszenvesebb LMP-re maradt a hálátlan feladat, hogy simicskázzon és laci bá'-zon egy kicsit.

A két párt legfőbb közös tulajdonsága, hogy könnyen beszélnek, hiszen meglehetősen messze találhatóak a mézesbödöntől – érdekes módon például igazságügy miniszter korában Dávid Ibolya jól megvolt a két nagy párt „keresztapáival”. Az LMP-nek persze eddig nem volt ilyen dicsőséges korszaka, így akár arról is álmodozhatunk, hogy a politika akkor is más lenne, ha valami bizarr fordulat okán a párt a hatalom közelébe kerülne, ám Magyarországon sajnos az elmúlt 21 év egyik legfőbb tapasztalata, hogy a politika nem lehet más.

* Az okokról ezernyi politológus és újságíró beszélt már egyre fokozódó közöny közepette: a törvény által meghatározott anyagi keretek között képtelenség kampányt finanszírozni – az volt már 1998-ban is, most még inkább az –, innen pedig egyenes út vezet az ügyeskedéshez és sumákoláshoz, illetve ne finomkodjunk: a nettó hazugsághoz. Kevés dolog rombolja jobban a politikusok hitelességét, mint az, amikor rezzenéstelen arccal állítják a nyilvánvaló képtelenséget: minden teljesen a törvényeknek megfelelően zajlott a kampány során. No persze ami már nincs, azt nem lehet tovább rombolni.

A politikusok maguk is áldozatai ennek a rendszernek, amely kiszolgáltatja őket az őket valami homályos okból támogató pénzembereknek, ám túlságosan nem kell sajnálnunk őket: a jelek szerint többségük nagyon is élvezi, hogy kitartják, és maximum akkor kezd el a rendszer ellen hadakozni, amikor az őt etető kéz ejti – ahogy Gyurcsány Ferenc is számkivetett páriaként kezdte el igazán keményen támadni az MSZP informális vezetőjét.

Egészen addig viszont, amíg a lé egy része legalább hozzájuk fut be, politikusaink nagyon jól elvannak, legalábbis néhány látszatkísérletet leszámítva nem nagyon történt mostanság érdemi kísérlet a rendszer átszabására. Ezt persze előszeretettel varrják a mi nyakunkba, mondván, hogy a magyar választók már így is sokallják a politikusoknak járó pénzt (elnézve teljesítményüket, némi joggal), így a finanszírozás legális megemeléséből közfelháborodás lenne. Így a mostani rendszerrel mindenki jól jár, mármint leszámítva a gazdaságot, a közerkölcsöket és a demokráciát: a politikusok nyugodtan ügyködhetnek az ország és pénzes pajtásaik sorsának jobbításán, a választópolgárok meg nem kapnak agyvérzést.

Mindez természetesen féligazság: amíg nincs is szándék annak elmagyarázására, hogy a demokrácia költséges mulatság, de sokkal jobban és gazdaságosabban működik, ha látjuk a valódi árát, addig az áldott nép ezt nem is fogja megérteni. Persze a hülyének nézésnek szép hagyományai vannak országunkban.

A pártfinanszírozás a magyar demokrácia fekete lyuka, ami előbb-utóbb mindent magába szippant: politikai erkölcsöket, mérhetetlen mennyiségű közpénzt, és végül magát a demokráciát. Ideje lenne ezzel szembenéznie az országot ezer és egyféle módon átszabni kívánó kétharmados hatalomnak, mielőtt ők is a fekete lyukban végzik. A tudomány jelenlegi állása szerint onnan már nem sok minden jön ki.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Stemler Miklós


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.