Oszsza meg másokkal is

Új hazafiságra van szükség, mely képes őszintén szembenézni a múlttal, de képes konstruktív jövőképet is adni. Olyan új hazafiságra, mely a magyarságot nem ellenkultúraként, nem valamivel vagy valakikkel szemben határozza meg, hanem autonóm, önmagát meghatározni képes, sokszínű közösségként.

Trianon a magyar történelem egyik legkomorabb fejezete, fájdalmasan, nehezen feldolgozható és elfogadható trauma. 1920. június 4-én a versailles-i kis Trianon kastélyban aláírt szerződés következményeként az ország elvesztette területének kétharmadát, állampolgárainak felét. És ami talán még fájdalmasabb: a döntés évtizedekre megfosztotta a magyarokat önbecsülésüktől. A történtek milliónyi család életében nyitottak szomorú és kilátástalan fejezetet: akár szülőföldjükön maradtak, akár visszatértek az anyaországba, akár kényszerűségből elszakadtak egymástól. De e tragédia nem csak sok millió ember egyéni sorsán keresztül él a nemzeti emlékezetben: kollektív veszteség is, olyan fájdalom, mintha belőlünk, a nemzet valamennyi tagjából vágtak volna ki egy darabot.

A Trianonhoz hasonló tragédiák feldolgozásához ma Magyarországon két narratíva áll rendelkezésre. Az egyik a pántlikás, árvalányhajas, hamis mítoszokat kergető jobboldali vagy radikális jobboldali elbeszélés, amelyet az a hit éltet, hogy zászlólobogtatással, múltidéző nacionalizmussal és ósdi, hamis tudatot tükröző szimbólumokkal kell „lélekben egyesíteni a nemzetet”. Ez a politika a történelem órájának visszaállításával kísérletezik, sérelmei mozgatják, szimbolikus eszköztárát az 1945 előtti Magyarország szellemi világából meríti. Beszédmódjától nem idegen a kirekesztés, az ellenség- és bűnbakképzés, s – minden retorikai helyezkedés ellenére – a megosztottság erőit szolgálja.

A másik, balliberális narratíva erőtlen és töredezett. A baloldal kínosan hallgat, zavarodottan téblábol, ha nemzetpolitikai témák kerülnek szóba. Hamisan csengenek szavai, zavartak beszélő fejei. Őszintétlen és bátortalan. A gyakorlatban ez az érzéketlenségig feszített érdektelenségnek, a közönynek, a szenvedések és legitim sérelmek elbagatellizálásának, a jogos igények megkérdőjelezésének politikája. Ez a politika képtelen arra, hogy érzelmi közösséget, megragadható szimbólumvilágot, átélhető múltértelmezést és jövőképet nyújtson azoknak, akik sok más kérdésben osztják nézeteiket, azonosulni tudnak értékválasztásaikkal. Ez a narratíva egy lehorgasztott fejjel gőgös sértettségbe, defenzívába, önkéntes száműzetésbe vonuló országrész elbeszélése.

Okkal érezzük azt, hogy a közbeszédben ma uralkodó múltmagyarázó tételek közül lehetetlen jól választani. Hogy az elmúlt 20 év elkeseredett állóháborúja által megszabott játéktér szűkös, hazug és riasztó. Hogy új megközelítésre, új politikára van szükség.

Magyarországnak egy új paradigma kell – új hazafiság. Ezt a szemléletet az a generáció tudja adni, mely a rendszerváltás örököse. Az új hazafiság azokra támaszkodik, akik értik és tisztelik a múltat, de nem rabjai a történelemnek.

Az új hazafiságot vallók tudják, hogy a jelenben a múltról folytatott hitviták a jövő elvesztéséhez vezethetnek. De a múlttal való őszinte szembenézés nélkül közös jövőt sem leszünk képesek álmodni. A kibeszéletlenség, a feldolgozatlan traumák, a párhuzamosan létező, metszéspontokat nélkülöző család- és nemzettörténetek nyitnak utat a történelem hamisítóinak, a kizárólagosságra törekvő, manipulált elbeszéléseknek, a kollektív amnézia békés békétlenségének, a szégyenfoltok hangtalan takargatásának.

Az új hazafiság politikája nem fél szembenézni nemzetünk ezerarcú, viszontagságos múltjával. Nem fél kinyitogatni a kastély múltjáról beszélő, eddig lakat alatt tartott ajtókat, és nem ijed meg attól, amit ott talál. Az új hazafiság képes arra, hogy feldolgozza a múltját, szembesüljön a hibákkal és azok súlyos következményeivel. Képes arra, hogy egyenes gerinccel azt mondja: „Felelős vagyok az engem ért történelmi kudarcokért”. Az egységes és pozitív magyarságtudat elengedhetetlen feltétele közös históriáink harmóniája. A célunk az, hogy szembeszálljunk a múlt jelszavaival, rossz beidegződéseivel és sutba vágjuk a magyarságra évszázadok mázsányi súlyával nehezedő cinizmus, pesszimizmus és negatívizmus tradícióját. Ezért az új hazafiság célja a vágy, mely életre hívta, az, hogy a magyarság ne legyen többet ellenkultúra! Mert a magyarság nem lehet ellenkultúra. Identitásunkat nem határozhatjuk meg többé negatív módon: külső fenyegetések, elnyomó hatalmak vagy belső ellenségképek tagadásával, gyűlöletével. Ha szomszédainkban továbbra is a kisantant országait, kisebbségeinket megsemmisítendő etnikumokat és idegen kultúrák hordozóit, az európai integrációban pedig Moszkva, Bécs és Konstantinápoly birodalmi örököseit látjuk, menthetetlenül elbukunk.

A mi generációnk a szabadságot már nem kiváltságként, hanem szerzett jogként tiszteli, és e szabadságával élni kíván akkor is, amikor a jövő Magyarországáról és egy optimista, pozitív nemzettudatról gondolkodik. Nemzedékünk nem fogadhatja el a készen kapott válaszokat, a kitaposott ösvényeket, a kudarcközpontú történelemértelmezéseket. A mi feladatunk, hogy új kérdéseket állítsunk a nemzetpolitikai viták fókuszába a „hol rontottuk el, hogy jutottunk idáig és ki a hibás” önmagukba csavarodó álkérdései helyett. Ami új erőnk, az optimizmusunk, a jövőbe, a fejlődésbe vetett hitünk abból fakad, hogy ismerjük ennek az országnak a potenciáját, a benne élők tehetségét. Minket az érdekel, hogy miként lesz Magyarország egységes, öntudatos és optimista nemzet, amely békében él szomszédjaival, törődik határon túli honfitársainkkal, támogatja autonómiatörekvéseiket, büszke múltjára, és van jövőképe.

Képtelenség, hogy csak akkor örüljünk magyarságunknak, ha nyerünk az olimpián a szerbek ellen, ha gazdasági teljesítményben lekörözzük a románokat vagy ha Mátyás királyt emlegetjük. Hisszük, hogy a közös öröm új gyújtópontjainak megtalálására van szükségünk, amelyek jótékony, pozitív fénnyel vonják be magába forduló országunkat. Az új hazafiságban ész és szív egyszerre van jelen. Szenvedéllyel kell harcolnunk ésszerű célokért. Törésvonalakat kell átugranunk, árkokat kell betemetnünk, hogy felemelt fejjel tehessünk hitet az egy magyarság eszméje mellett. Mert a magyarság ideológiamentes, közös otthonunk, ahol nem csak a jobboldal a nemzeti oldal: mindenkinek ott a helye az asztalnál, és soha többet, senki sem sajátíthatja ki magának az igazmagyarság kategóriáját.

Az új hazafiság ellensége nem egy másik magyar, hanem a tudatlanság és a szegénység. Az új nemzetpolitika tehát mindig a szociális és az oktatási területtel szerves egységben gondolkodik a nemzet fogalmáról. A nemzeti közösség számára ott kezdődik, ahol a gazdagok szolidaritást vállalnak a szegényekkel, a szerencsések segítő kezet nyújtanak a természeti vagy ipari katasztrófák áldozatainak, ahol a politikai elit nem nézi ölbe tett kézzel, hogy teljes régiók leszakadnak, vagy pár száz fős települések az országban megoldatlan konfliktusok hadszínterévé válnak hetekre. Az új hazafiság a jövő építésére és identitásunk megőrzésére koncentrál. Emlékművek helyett iskolákat épít.

Nem diktál, nem követelőzik. Az egyetemes partnerséget hirdeti.

BERZE MÁRTON LMP , DOROSZ DÁVID LMP országgyűlési képviselő, a Nemzeti összetartozás bizottság tagja

forrás és szerző : nol.hu / Berze Márton, Dorosz Dávid


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.