Oszsza meg másokkal is

A budai “pesti srácokat” – a Széna téri felkelőközpont gyermekkatonáit – azokat, akik bebörtönzött társaik kiszabadításáért szervezkedtek ifjúi hévvel és gyermeki naivsággal, 1958. február 18-án tartóztatták le a megszállókkal együttműködött hatóságok. – dr. Guidi Béla, a halálbírók egyike még tekintettel volt a vádlottak fiatal korára, de dr. Vágó Tibor Kádár utasításainak megfelelően alkalmazta a megtorlás törvényét: a csoportosan, szervezetten működő ellenállók egyikének mindenképpen kötél által kellett elpusztulnia a “népellenes” bűnök elkövetéséért.

1959. március 19-én a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága Népbírósági Tanácsa nevében az alábbi megfellebezhetetlen ítéleteket olvasták fel a vádlottaknak:

Az I.rendű vádlottat, Blaski Józsefet életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, Mansfeld Péter korábbi enyhébb büntetését kötél általi halálra változtatták, Furka László vádlottra 3 év, Bóna Rezső fiatalkorúra 10 év, Egei Attila szervezkedőre 4 év, Holecz István vádlottra 5 év szigorított börtönben letöltendő büntetést rótt ki a szocialista igazságszolgáltatás. (Foto: Mansfeld Péter – 1958)

Negyvennyolc órával később, 1959. március 21-én a Gyűjtő-beli Kisfogház vesztőhelyén Csúcs Mátyás ítéletvégrehajtó és segédei – szó szerint vett hóhér- munkával – végezték ki a pirospozsgás arcú ifjút. Amint azt az évtizedek múltán megtörtént exhumálása is bizonyította: a megbánást nem mutatott Mansfeld Péternyakcsigolyáját a bakó nem törte el, hagyta szenvedni a kötél gyilkos szorításában, egészen a vég beálltának pillanatáig.

A szabadságharc legfiatalabb mártírja a kivégzési jegyzőkönyv tanúsága szerint – 13 percen át vergődött, haláltusája közel negyedórán át tartott, az eseti orvos, dr. Szabó Ernő és a jutalomból szemlélőként jelen volt karhatalmisták asszisztálásával. Sisa főtörzsőrmester, a Kisfogház főfoglárja a szerzőnek és a krónikással együtt ott raboskodott politikai elítélteknek mesélte el évek múltán, hogy a sokszáz kivégzéshez képest is szokatlan kegyetlenséggel végzett hóhérmunkára azért volt szükség, mert az elítélt, útban az akasztófa felé a szabadságharcot éltette.

Mielőtt az öt életben hagyott fiú – a “nép ellenségei” – egkezdhették volna a rájuk mért évek letöltését, Bóna Rezső elítéltre, Péter legjobb barátjára még egy “halál “ várt a Gyűjtő falai között. Az idegileg, fizikailag teljesen összetört gyermekkel játszatták el Mansfeld szerepét a bíróságon, majd az akasztófa alatt egy, a Belügyminisztérium oktatási osztálya számára készített filmen. - B. Rezsőnek a dokumentumfilm rendezője utasításait kellett követnie, a “könnyebb rész”, a 13 év ( ! ) börtönbüntetés letöltése, csak ezután következhetett. Csúcs Mátyás állami téletvégrehajtót olykor szórakozásképpen is megsétáltatták a felsorakoztatott rabok előtt, - unaloműző játéka volt ez a börtönőrség tisztjeinek.

A lapátkezű rémember nem egy alkalommal kedvtelve simogatta meg Bóna “Rudi” fejét, harsány röhögés közepette hozzátéve: “Pontosan olyan a nyakad, mint a Péteré volt…”

Egy zárkában Göncz Árpáddal

A megtorlás legfontosabb perei (lásd 56-os Intézet “Megtorlás és emlékezés” c. gyűjteményét) - nyilvánvalóan csak az ábécérend okán - azonos oldalon szerepel két ügy: dr. Bibó István államminiszter és társai (dr. Göncz Árpád és Regéczy-Nagy László) büntetőpere illetve a Széna téri fiúké, “Blaski József és társai” címszó alatt.

A reformkommunistákra, azokra, akik nem eltörölni, hanem csak jobbítani akarták a szocializmusnak nevezett diktatúrát, vonatkozott az 1963-ban meghirdetett közkegyelem – ily módon napjaink közéletének legismertebbjei (Göncz Árpád, Fónay Jenő, Mécs Imre, Eörsi István, Haraszti Sándor, Márton András, Vásárhelyi Miklós,stb) néhány év vagy hónap letöltésével szabadulhattak . A gyermekharcosoknak azonban nem kegyelmezett a Rendszer: Bóna Rudinak és társainak az utolsó percekig végig kellett szenvedni a rájuk kiszabott büntetést.

Nem véletlenül soroltam fel napjaink médiasztárjait, száz meg ezer névvel egészíthetném ki a fenti sorokat – az utókor legünnepeltebb egykori szabadságharcosai (ha nem lennének elfoglalva önmagukkal) elmondhatnák: szemtanúi voltak Bóna Rudi véget nem érő szenvedéseinek. Szemtanúi… és rövid ideig tétlen, közeli szemlélői is, hiszen dr. Göncz Árpád rövid ideig zárkatársa volt az ifjúnak akkor is, mikor a börtönbeli éhségsztrájkot, a provokált verekedést követően 1 esztendővel megtoldották a renitens fiatal büntetését. Bóna utolsó börtönéveiben ismerkedett meg Hidegkuti Nándorral, az ötvenes évek labdarúgósztárja fiával. Az ifjabb Nándi elzüllött…, köztörvényes bűncselekményekből tartotta fenn magát és ha a szemérmes hatvanas-hetvenes évek, majd a demokrácia zsurnalisztái írhattak volna őszintén, ma már senki előtt nem lenne titok: az Aranycsapat kapitányának a fia hosszú-hosszú éveken át házimunkásként raboskodott a Budapesti Fegyház és Szigorított Börtön falai között…

Nándi és Rudi barátsága később a szabadlábra helyezést követően is megmaradt, mint két elátkozott lélek kapaszkodtak egymásba, a pokoli örvényben egyre mélyebbre süllyedve.Azután is, hogy Bóna Rudinak a letöltött 11 év múltán még kettőt a rácsok között kellett töltenie, hiszen közvetlenül a “szabadság” első napjaiban tiltott módon akarta elhagyni az országnyi börtönt – a disszidálási kísérletet pedig, mint ismert, a szocialista demokrácia őrei szigorúan büntették.

13 év múltán az összes ajtó bezárult körülötte…, szó szerint és átvitt értelemben is. Soha többé nem állt talpra, hátralevő éveiben mindinkább hanyatló erővel viaskodott a börtönben szerzett betegségével – az alkoholmámorral és azzal a nyomorral, melyhez foghatót csak társai némelyike szenvedtek el Kádár alkirálysága idején.

Az 1990. esztendő számára már túlságosan későn érkezett meg. – Volt egy délelőtt, amikor fél órán át fontosnak látszott egykori zárkatársa számára, Göncz Árpád tűzte kopottas zakójára a boldog-boldogtalannak osztogatott érdemérmet, de az a tűzfényes csillagóra is elmúlt, jöttek a légszomjas órák, az éhezés hónapjai és az elfeledés, ahová Őt az ünneplők lökték.

A II. kerületi Török u. 2 sz. alatti lakásán egyetlenegyszer felkereste Őt Fónay Jenő, aki nem segíteni jött, csak aláírását kérte: igazolni azt, hogy ő, a POFOSZ akkori vezetője a forradalom résztvevője, valódi szabadságharcos volt a Széna téren. – Rudi csak nézte, nézte a börtönből ismerős arcot…, nem írt alá, nem igazolt semmit…, hangtalanul kifordult az ajtón, saját lakásában egyedül hagyta a hívatlan vendéget. Ott, a Török utcai lakásban, amely 1996 tavaszáig még az övé volt, nem élt egyedül. Együtt vegetált, morzsolgatta napjait Hidegkuti Anikóval, az Aranycsapat csodacsatára másik gyermekével – kettejüket gyakran látták együtt a Duna-parti Fény presszó elé kitett asztalok mellett ülve, ahol sohasem beszélgettek, csak bámultak maguk elé, a semmibe.

Az 1956-os szabadságharc negyvenedik évfordulója úgy múlt el, hogy környezetükből, a legendás időkre emlékező ünnepségekből nem érzékeltek semmit…, őket sem kereste senki. A házban lakók mesélték (és a minden szempontból későn érkezett egykori bajtársak), hogy Bóna Rudi élettársa, Anikó holtteste hetekig ott volt a lakásban, bejelentést senki sem tett, a hullát már erősen bomlott állapotban szállították el a lakásnak alig-alig nevezhető sötét odúból.

Bóna Rezső magyar állampolgárnak, a Köztársasági Érdemrend tulajdonosának két héttel később már nem volt hova hazatérni. Az önkormányzati hatóságok elvették az utolsó menedékét is – ezt követően az emberi ronccsá vált egykori szabadságharcos budai és pesti kapualjakban húzta meg magát éjszakánként, vagy a parkokban a többi csavargó között.

Akit elfelejtettek eltemetni

1996 október végén, egy szokásos epilepsziás roham közepette, valamelyik kapualjban kirabolták a nincstelent, a támadók más érték híján ruhájától szabadították meg a vézna áldozatot. Így találtak rá hajnalban az arra járók. – A súlyos állapotban lévő embert a pszichiátriai vizsgálat után az elmegyógyintézetbe utalta a munkáját csak kötelességből végző orvos. “…Ott térdepelt előttem a kórház folyosóján, csak az én címemet ismerte – számolt be sorsáról az egyik volt börtöntársa Szlama Árpád ny.á ezredes – Rudi engem nevezett meg egyetlen hozzátartozójának. Könyörgött, hogy vigyem ki abból a pokolból, de hát mit tehettem… Sajnos sokat nem. Adtam neki egy kis pénzt, elintéztem, hogy vigyék át a János Kórházba…” Így emlékezett “Púpos”, az egykori börtöntárs Rudira, aki valamikor, évtizedekkel ezelőtt oly’ sokat segített neki a Gyűjtő falai között. Mansfeld László, a mártír Mansfeld Péter bátyja hasonlóan nyilatkozott az újságírónak.

- “… Igyekeztünk segíteni a kétségbeejtő körülmények közé került Rudin. Én, amikor csak jelentkezett nálam, elláttam pénzzel, élelemmel, kötelességemnek éreztem a vele való törődést. Beszéltem az 56-os Szövetség és a POFOSZ vezetőivel is, igyekeztem elhelyeztetni Őt a mátyásföldi Szabadságharcos Otthonban, de maga Bóna Rudi tiltakozott ez ellen a legjobban. Nem akart az ‘elfekvőnek’ nevezett szociális lágerba kerülni. Én talán megértem,miért nem…” Bóna Rezső 1996. november 28-án halt meg a János Kórházban. Előbb Szlama Árpádot értesítették, a “hozzátartozót”, majd - mivel hivatalos papírok nélkül került a kórházba, rokona, gyámja nem volt – a holttestet átszállították a főváros központi gyűjtőjébe, oda, ahol az ismeretlen, azonosítatlan hullákat tárolják az elhantolásukig. Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Szövetsége elnöke, mintegy utolsó szolgáltatásul annyit elintézett ( s ebben Fürcht Klára minisztériumi főtanácsos is segítségére volt), hogy a POFOSZ november 30-án saját halottjának nyilvánította Bóna Rezsőt - de más intézkedés nem történt , a derék bajtársak egészen egyszerűen elfeledkeztek a hullakamrában lévő “sajátjukról”.

Ladányi Jenő, a Fővárosi Temetkezési Intézet akkori vezérigazgatója, így nyilatkozott a meglehetősen szokatlan esetről:

“…Fónay Jenő aláírásával 56.320.-Ft átutalás érkezett számlánkra az egykori politikai elítéltek szövetségétől. Ez a szokásos ‘grátisz’ temetés ára, ennyit utal át minden önkormányzati hivatal is, azok a hatóságok, melyek területén hozzátartozó nélküli hullát találnak. Mondhatnám úgy is: mi ingyen is eltemettük volna a halottat… Az átutalás minden egyéb utasítás híján a 410-02076-1997 számlaszámon érkezett meg intézetünkhöz 1997. február 21-én…” A TIB vezetője (Regéczy-Nagy László) nem nyilatkozott. A kegyeleti bizottság csak átiratban hagyta meg, illetve engedélyezte, hogy az elhamvasztott urnáját a Fővárosi Temetkezési Intézet elhelyezhesse a Kozma utcai temető 300-as parcellájában. Az elhantolás – igaz, hogy botrányos és méltatlan körülmények között – de 1997. március 4-én megtörtént…, a részére juttatott talpalatnyi földbe helyezték el Bóna Rezső hamvait.

Jelenetek a diktatúra virágoskertjében

Nyolc egykori rabtárs, akik még emlékeztek Bóna Rudira és csak a véletlen folytán értesültek a késői elhantolás napjáról, dél körül jelent meg a rákoskeresztúri temető ravatalozójában. Eredetileg érdeklődni jöttek, hiszen azt sem tudhatták, hogy a temetést hány órára tűzték ki.

- Útközben találkoztak azzal a két sírásóval, akik elunták magukat a várakozásban s még úgy ebéd előtt az urnát sietősen a hónuk alá kapva elindultak a temető legtávolabbi sarka felé, oda, ahol a Történelmi Igazságtétel Bizottság döntése szerint az elhantolás helye ki volt jelölve…

A rabtársaknak vitatkozni, érvelni kellett, hogy a “szakemberek” vigyék vissza a ravatalozóba az urnát. Fél kettőkor elindult a menet, Bóna Rudi urnáját egy “Puli-4” típusú járgányra téve. A mártírok parcellájában néhány centi mélységű földbe helyezték a hamvakat s mert pap sem volt jelen, az urnát letakarták egy nemzeti zászlóval.

A bajtársak egyike ima helyett egy emigráns költő két versét olvasta fel (“Leszünk múzeumi tárgyak…” és a “Csak a bátrak testéből nő virág…” kezdetű sorokat), majd a Szózatot elénekelve temették el azt, ami Rudiból megmaradt.

Szemenyei-Kiss Tamás

ORSZÁGOS SZÉCHENYI KÖNYVTÁR
BIBLIOTHECA NATIONALIS HUNGARIAE
KÉZIRATTÁR, FOND 567 JELZETŰ GYŰJTEMÉNY
FELHASZNÁLÁSÁVAL

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.