Kalandozások kora
2010.12.11. 06:19

Méretes pofont kaptak Orbánék, daccal válaszoltak
A válság döntő pontjához érkezett. A kilábalás jelei Európában már érzékelhetőek, a német gazdaság feltűnően jól teljesít, miközben Magyarországon olyan lépések követik egymást, mintha hadiállapot, gazdasági statárium, vészhelyzet, „rekvirálás” lenne. Kalandos fél év áll mögöttünk. Ebben az állapotban ért az Orbán-kormány eddigi működésének döntő pontjához, a költségvetés végszavazásához. Mi történt eddig? Megúszhatjuk-e következmények nélkül a külgazdasági, politikai ámokfutást? Inotai Andrást, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének elnökét BUJÁK ATTILA kérdezte.
Oszsza meg másokkal is
- Egy amatőr szemével a banki különadó, a multiellenes hadjárat, a nyugdíjpénztárak államosítása, az „alkotmánybírósági lázadás” leverése azt sugallja: nagy a baj. Ez önbeteljesítő jóslat lehet?
– Az a furcsa, hogy közben a számunkra referenciának számító német gazdaság kiválóan teljesít, egyedül ott csökken a munkanélküliség. A német gazdaságról pedig nem árt tudni: ott döntően az export számít.
- És Magyarországon?

Mester Anett felvétele
– Nyilván álnaiv a kérdés. Ebben a régióban nem létezik belső keresletélénkítésre épülő tartós növekedés.
- Ha a kormány is az, én nem lehetek naiv?
– Sok mindennel eljátszhatunk, de ha megvizsgálom a magyar fogyasztás szerkezetét, látom: a belső fogyasztás élénkülése csak az importot növeli. A pénzzel rendelkező felső középosztály „elutazza”, tartós fogyasztási cikkekre költi a keletkező pluszjövedelmet. Ezzel szemben a magyar exportból 26 százalékot tesz ki a német kivitel. Megnézném, mi az, ami ebből Németországban, a fogyasztásban hasznosul, s mi, amit a német cégek a világpiacon terítenek. Egyetlen ésszerű megoldás létezik: a felfutó német, francia, holland cégek hálózatához kapcsolódva az exportot kell növelni.
- A gondolathoz nehezen illeszthető az orbáni „gazdasági szabadságharc”.
– Annál is inkább, mivel Magyarország 2010 áprilisára túljutott a válságon. Bajnaiék hitelessé tették gazdaságpolitikájukat, és a nemzetközi pénzpiacokon semmi sem fontosabb, mint a nyugalom, a stabilitás, a bizalom.
- Ekkor lépett színre a fülkeforradalmár. Milyen hatással?
– Hát... Kicsit furcsa lehetett. A nemzetközi pénzügyi szervezetek, az unió tisztségviselői a mosolydiplomácia hívei. Olyanok, hogy az ellenérzés, a döbbenet ritkán látszik az arcukon. De hogy mindent bevasalnak rajtunk, az biztos. Az unió nem amnéziás. A görög válság időlegesen elvonta ugyan a figyelmet Magyarországról, de most majd a körmünkre néznek.
- Komolyan hittük, hogy el lehet slisszolni a 7 százalékos deficit tervével?
– Nem tudom, ki mit hitt, de ahogy Orbánék előálltak a tervvel, kaptak pár méretes pofont. Az egyiket Barrosótól, a másikat Merkel asszonytól. Azonnal ki is derült: mégis megfelel az a három százalék. Ekkor jött az első megdöbbentő orbáni reakció. A gyermeki dac. Hét százalékot terveztem magamnak. Nem megy? Akkor megsarcolom a bankokat, a globális tőke ágenseit, hogy a csontjuk is beleropog.
- De ennek belpolitikai hozadéka is van.
– Nem is lehet másképp, ha egy évtizeden át hülyítenek egy népet. A magyarok nagy részének sem reális jövőképe, sem felelős életterve nincs. Csak vágyálmaik vannak. Keserű lesz az ébredés.
- A nyugdíjpénztárak hogy kerültek Orbán látókörébe?
– Ennek is története van. Kilenc új uniós tagállam benyújtott egy A4-es papírlapot, javasolva, hogy a magánnyugdíjpénztárak megtakarított pénzét csapják hozzá a költségvetési elszámoláshoz, s akkor már nem is olyan csúnya az a zord három százalék. A bizottság ezt visszalőtte.
- Ez váltotta ki a dühös válaszlépést?
– Nem megy? Akkor jól felszámoljuk őket. Az összes magánpénztárt. Nem vacakolunk.
- A nagy választási győzelem gigászi tettekre ösztönöz.
– Mindenki azt várta a Fidesztől, hogy elképesztő fölényének birtokában elindítja a komoly strukturális reformokat, annak ellenére, hogy ellenzékben módszeresen elkaszálta őket. Nem azt tanítják a politikatudomány klasszikusai, hogy ilyenkor kell meghozni az igazán kínos döntéseket?
- Itt volt a 29 pont.
– Az keverék, amelynek egyes elemeit üdvözölték, de nem növelte a nemzetközi bizalmat.
- Sokat romlott fél év alatt Magyarország imázsa?
– Többet, mint hinnénk, s nem is csak gazdasági okokból. A demokráciával, a médiaszabadsággal, az Alkotmányossággal, a külföldi cégek elleni hangulatkeltéssel kapcsolatos politika riasztóbb. Eljött a „kalandozások kora”, mint tíz évszázada. Jókora frászokat kaptunk akkor is, alig éltük túl. Ismétlés előtt állunk?
- Mi az, ami az új költségvetésben a jövő irányába mutat?
– Elvileg egyetlen dolog biztató: az egykulcsos személyi jövedelemadó. Állítólag élénkíti a gazdaságot, javítva a költségvetés helyzetét, s közben nő a belső kereslet is. Megsúgom: nem fog nőni. Ez az adókulcs az emberek többségénél nettó jövedelemcsökkenéshez vezet.
- Mi az, ami felszínen tartja a törékeny magyar gazdaságot?
– Az export. A soha nem látott kereskedelmimérleg-többlet. Nyolcvan százalékban „gonosz” multik kereskednek külföldön. A többletnek több mint a fele az unió új tagállamaiból és a szomszédos országokból származik. Ez teljes egészében fedezi orosz energiaimport-számlánkat. Ezért figyelem szájtátva néha a szomszédos országok elleni bősz nemzetvédelmi propagandát, a szenvedélyes kirohanásokat. Mert célszerű lenne figyelembe venni, miből élünk. Lehet krakélerkedni, ömlengeni, trianonozni, de számolni kell a következményekkel is. Legföljebb elvesztünk néhány közbeszerzési pályázatot. Pár magyar céget bojkottálnak. Kicsire nem adunk.
- Nem egy derék nacionalistát látunk, akinek Trianon-matrica van a szélvédőjén, szlovák rendszám a lökhárító alatt. Ettől az üzlet még megy.
– Akkor is célszerű a veszélyt csírájában elfojtani. Ami pedig a Magyarországon működő külföldi vállalatok elleni hangulatkeltést illeti, nem árt az óvatosság. A multinacionális cégek a válság után ezekben a hónapokban fogalmazzák újra globális és regionális stratégiáikat: mit akarnak leépíteni, fejleszteni, szinten tartani. Elriasztó, ha a vezető cégeket próbálja megtáncoltatni az „erőtől duzzadó, izmos magyar kormány”.
- Mégis maradnak.
– A multi nem megy el. Miért is tenné? Legföljebb nem fejleszt, csökkenti szolgáltatásainak nívóját, másodosztályú termékkel jön ki. Mire észbe kapunk, nem rúgunk labdába.
- A multi védekezhet. Van tőkéje, van ereje. A magán-nyugdíjpénztári tag viszont tökéletesen kiszolgáltatott.
– Kezdjük az elején. A magánnyugdíjpénztár magántulajdon. Törvénytelen, zsarolási technikákkal alátámasztott államosítása beláthatatlan következményekkel járhat. A demokrácia felelős emberek tudatos együttműködésén alapul. Ha az állampolgárt visszahelyezzük a felelőtlenség ősközösségébe, éretlennek nyilvánítottuk.
- Pedig a jogállamiság ellen két oldalról indult támadás. Vannak „népi mozgalmak”, azaz „alulról jövő kezdeményezések”, és vannak tudatos kormányzati akciók.
– Igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy a kormánypárt „csak meglovagolja” a durva populizmust. Ők szították a tüzet évekig, míg fel nem lobbant. Hogy a korábbi kormány (és az értelmiség) ezt tehetetlenül tűrte, más kérdés. Vészesen hasonlít a helyzet a weimari köztársaság haláltusájához.
- Az ember úgy érzi: a rendszerváltás politikai elitje felelősebben viselkedett, mint utódai.
– Az ország ’90-ben érett volt a változásra. Európa felé haladtunk. Ma kifelé hátrálunk onnan.
forrás és szerző : 168ora.hu
Az eredeti írás itt olvasható
|