Oszsza meg másokkal is

Mielőtt a kínai valósággal foglalkoznánk, próbáljuk értelmezni és létező tényekhez lehorgonyozni azt, amit miniszterelnökünk a Nyugatról gondol. Összekever két dolgot. Azt mondja: "a nyugati fogyasztói társadalomnak és a jóléti társadalomnak érkeztünk el a végére". Sőt: "A jólétinek nevezett fogyasztói társadalmak Nyugaton véget értek." Csak hát olyan fogalmat, hogy "jóléti társadalom", a nemzetközi szakirodalom nem ismer. Jóléti állam van, és az nem azonos a fogyasztói társadalommal. Utóbbi a 68 körüli szélsőbaloldal csatakiáltása volt, fiatal és idősebb bölcsészeké, akik nem bírták feldolgozni, hogy a történelemben először a nyugati országok népességének többsége szabadságban és bőségben él, de az álom nem az általuk elképzelt osztályharcos igazság diadalával vált valóra.

Nem bírták elviselni a bőségnek azt a feltételét sen, hogy az emberek nem a kemény, "kizsákmányolástól" mentes, közösségért végzett munkájuk egyenes jutalmaként jutnak a fogyasztási javakhoz, hanem csak úgy: van pénzük, és azt vesznek, amit akarnak. Azaz nem "megfelelő ellátás" van, hanem szabad piac. Ki kellett mutatniuk tehát, hogy a szabadság valójában rabság. Az emberek olyan dolgokat vesznek meg, amikre nincs is szükségük, és azért veszik meg, mert a termelő magáncégek, amiknek csak a profiton jár az eszük, tudtukon kívül rájuk erőltetik.

A NER ideológiájának néhány fontos eleme simán visszavezethető 68-ig. A "fogyasztói társadalom" eredeti kritikájában ugyanakkor az államadósság és a munka nélkül kapott állami juttatás nem téma. De még a "spekulatív tőke" sem. A főszereplő egyik oldalon a termelő tőke, amelyik fölösleges árukkal és szolgáltatásokkal árasztja el a piacot; a másik oldalon pedig a hedonista középosztály és a középosztály életformájához vonzódó munkásság, amelyik szabadságáról lemondva megfeszítetten dolgozik, hogy megvegye azokat a dolgokat, amikre nincs szüksége. Ugyanez magyar változatban, a Kádár-rendszer 68 utáni, balról jövő kritikájában: az emberek túl sokat dolgoznak – a második gazdaságban, háztájiban – fölösleges anyagi javakért, megfeledkezvén az alapvető emberi, közösségi, nemzeti értékekről.

A jóléti állam viszont egészen más – milyen egyszerű lenne belinkelni a magyar Wikipédiát, de pont magyarul ilyen cikk nincs. Az angol cikk az Encyclopaedia Britannica meghatározását használja, megpróbálom lefordítani: "a kormányzásnak az a felfogása, mely szerint az állam kulcsfontosságú szerepet játszik polgárai gazdasági és szociális prosperálásának védelmében és előmozdításában. Alapvető elvei az esélyegyenlőség, a javak méltányos elosztása és az, hogy a köznek felelősséget kell vállalnia mindazokért, akik nem tudják biztosítani maguknak a jó élethez minimálisan szükséges feltételeket." Mint látható, ennek viszont a fogyasztói versenyhez, a "több munkáért több javat" elvéhez nincs semmi köze. A "spekulatív tőkéhez" szintén nincs. A főszereplők itt egyfelől az állam, másfelől az állampolgárok, de közülük is legfőképpen a szegények, nem pedig a középosztály.

* Annak, hogy Orbán Viktor számára a "jóléti állam" fogalma nem létezik, nagyon egyszerű magyarázata van: ő és talpnyalói ennek a sajátosan magyar – az anyagi és szellemi csórósága miatt államfüggő középosztályra koncentrált – változatát állították be az egyetlen lehetséges világnak legalább nyolc éven át, sőt már első kormányzás második felében. Mondjuk, ezzel a jelszóval: "A köznek felelősséget kell vállalnia mindazokért, akik a középosztályból nem tudják biztosítani maguknak a jó élethez minimálisan szükséges feltételeket." És amilyen héjavijjogással csaptak le az általuk neoliberálisnak nevezett modell bukására, olyan angyali ártatlansággal nem vették észre a tényt, hogy a jóléti állam már egy előző szakaszban leszerepelt.

Törvényszerű volt, hogy a Fidesz kormányra kerülése után pillanatokon belül kiderüljön a magyar változat tarthatatlansága, de hát ezt mégse lehetett saját bukásként bevallani. Egyszerűbb úgy tenni, mintha nem létezne, és soha nem is létezett volna. Azonkívül mindenki más hibáztatni: az előző kormányokat, a bankokat, a multikat, a munkanélkülieket, akik tudnának dolgozni, csak nem akarnak, olyan fenejó dolguk van.

Vegyük észre a párhuzamot és a különbséget: a magyar állam vészes eladósodáshoz vezető út első nagyobb lépése a fogyasztás államilag történő serkentése volt: a kedvezményes lakáshitelek bevezetése volt az első Orbán-kormány idején, azzal az ideológiával, hogy erősíteni kell a magyar középosztályt. A 2008-as világválsághoz az olyan amerikai hitelek bedőlése vezetett, amiket pontosan nem a középosztály, hanem az életformájából addig kimaradó, "kockázatos" rétegek kaptak, és nem, nem úgy, hogy az állam finnyásan kivonult a tőkepiacról, hanem úgy, hogy nagyon is részt vett benne. De mindegy, az orbáni koncepcióban, mint láttuk, minden egybemosódik.

* A totális nyugati bűnösség állapotával áll szemben az elképzelt kínai modell. Ott nincs fogyasztói társadalom. Hozzáteszem, az Orbánék vakfoltján tartózkodó jóléti államnak sincs nyoma. E modell jellegzetességei tehát:

1. A növekedés kulcsa az, hogy rettentő sokan rettentő sokat dolgoznak. Nem könyvelési trükkökkel varázsolnak gazdasági növekedést, hanem mint Orbán Viktor mondotta, "a munka a fedezet". Nincs munkanélküliség, sőt, munkaerőhiány van.
2. Az emberek igénytelenek, keveset fogyasztanak. Viszont takarékoskodnak. Ennélfogva nem baszkerálják az államot, így az állam sincs eladósodva, sőt hatalmas devizatartalékai vannak.
3. Az állam erős, tehát azt csinál, amit akar. Van is fegyelem.
4. És mivel jó dolgokat akar, a dolgozó nép egységbe forrva szereti az ő államát.
5. Miért ne szeretné, amikor rohamos a növekedés?

Csak hát nincs így.

1. Teng Hsziao-ping 1978-ban hirdette meg a "reform és nyitás" politikáját. Ez harminchárom éve történt. Mi volt előtte? Huszonkilenc év kommunista téboly éhínséggel és tömegmészárlással, azelőtt huszonkét év polgárháború, éhínség és japán megszállás, azelőtt meg tizenöt év káosz, az állam széthullása. Azelőtt a mandzsu dinasztia véget nem érő haldoklása egy bő évszázadon át. Polgárháborúk, éhínségek stb. Van mit helyreállítani. Történelmi távon a kínai növekedés trendjében nincs semmi csodálatos ahhoz képest, hogy valamikor ez volt a világ legfejlettebb része.

Nem dolgoznak rettentő sokan. Mindvégig, Mao és Teng idején is gond volt az alacsony foglalkoztatottság. Legföljebb "kapun belüli munkanélküliség" volt, mely fogalmat szintén gondosan elfelejtették Orbán és tanácsadói. Jelenleg a városi munkanélküliség hivatalosan kb. 4 százalék, de ez a városokban bejelentett lakosokra vonatkozik, és nem számít munkanélkülinek az, aki akár csak két hétig dolgozott. Továbbá az sem, aki nincs bejelentve, ilyenek pedig sokan vannak a vidéki nyomorból és – statisztikailag föl sem mért – munkanélküliségből elmenekülők között.

Némely becslések szerint a tényleges munkanélküliség meghaladja a 20 százalékot. Átlagban tehát nem dolgoznak rettentő sokat sem. Aki hozzájut, elvállalja az egészségromboló, nyugati embernek kibírhatatlan intenzitású munkát is. De a teljes munkaerő-állománynak és -tartaléknak többet dolgozni (mert az lendíti fel a gazdaságot) csak a nagy ugrás (1958–60) idején volt kötelező. Az eredmény: éhínség, amit Courtois bőkezűen beleszámított az ő százmilliójába, és olyan gazdasági visszaesés, amit Liu Sao-csi és társai csak 1965-re tudtak helyrehozni. Munkájukat Mao Ce-tung azzal köszönte meg, hogy Liut börtönbe csukatta, és ott hagyta a szó szoros értelmében megrohadni.

A növekedést az tette lehetővé, hogy akik 1978 óta dolgoznak, értelmesen dolgoznak. Nem csak úgy, hogy valamit dolgozzanak, mert dolgozni kell, hanem hogy eladható terméket állítsanak elő.

2. Azért fogyasztanak keveset, mert átlagosan nagyon alacsonyak a bérek. És azért takarékoskodnak, mert Kínában nincs mindenkire és mindenre kiterjedő, állami nyugdíj- és egészségbiztosítás. Az orvosi kezelésért fizetni kell, legföljebb a számla egy – változó – részét az állam állja. Vannak egyéni nyugdíjszámlák és nyugdíjalapok, amelyekről most tudni lehet, hogy a lakosság elöregedésével mind kevésbé lesznek elégségesek.

Devizatartalék ide vagy oda, Kína súlyosan el van adósodva. A központi kormányzat adóssága körülbelül 20 százalék, de ha beleszámítjuk a tartományok mínuszait, ennek a többszöröse, bizonyos becslések szerint eléri a GDP 100 százalékát. Azért kell becsülni, mert a kínai statisztikák – szemben Orbán könyvelési manipulációkról szóló elméletével – hírhedten megbízhatatlanok olyan okokból, amiket Kornai János egyszer már leírt a Hiányban, azzal a különbséggel, hogy hiányzik a Monarchia újkori bürokratikus öröksége, ami legalábbis megnehezítené a csalást.

3. A kínai állam lehet, hogy tekintélyelvű és olykor brutális, de nem erős az országhoz képest. A gazdaságot egyelőre élteti a trend, az állam fut a pénze után. Kínában létezik egy ötéves terv – ez már a 12. –, de hogyan lehetne tervezni egy olyan gazdaságot, amelyiknek 70 százaléka magánkézben van, és a világgazdaságtól függ, nem pedig fordítva? Merő színjáték. A kínai államnak van elég baja otthon, külföldön csak olyan államokkal szemben érezteti erejét, amelyek gyengék, és ezért kérik a segítséget, meg hagyják, különös tekintettel Fekete-Afrikára. Az, hogy a kínaiak finanszírozzák az amerikai államadósságot, egy legenda. Bár a Magyar Hírlap publicistája nagyon megrója a Tusk-kormányt, amiért nem kér a "roppant mód fejlődő ázsiai nagyhatalom pénzéből", talán mégsem hülyék, csak józanok.

4-5. És végül: lehet, hogy a dolgozó nép szereti az államát (és ez se biztos; nincsenek közvélemény-kutatások), a fiatal városi középosztály egyre kevésbé. A lakásárak csillagászatiak a három-négy évvel ezelőttiekhez képest, többek közt azért, mert a helyhatóságok, sok más komoly bevételük nem lévén, mértéktelenül felhajtják a telekárakat. Az év elején a kormány szigorú intézkedéseket tett az árak letörésére, így Pekingben mostanában már csak kb. 650 000 forint az új lakás négyzetmétere. (És egyszer minden ingatlanbuborék elpattan, ismert következményekkel.) Az állami egyetemekről tömegével kerülnek ki az olyan fiatalok, akik nem kellenek a valóban működő vállalkozásoknak, és nem tudnak mit kezdeni a diplomájukkal. A munkanélküliség nő, ahogy a város és a vidék, a keleti sáv és az ország belseje közötti szakadék is. 1989-ben a Tienanmen téri diákokat nem támogatták a munkások, a parasztok és a középosztály, de sehol sincs megírva, hogy egy ilyen mozgalom nem ismétlődhet meg, és akkor már százmilliók szolidárisak vele. Olyanok, akik előtt meglebegtették a jót, aztán mégse kaptak belőle. Forradalmi helyzetek ismerős képlete.

De nyilván akkor is lesz komoly magyar politikatudós, aki megmagyarázza, hogy ez miért bennünket igazol.

Véleménye van? Írja meg! olvaso@hirszerzo.hu

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Tokfalvi Elek


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.