Oszsza meg másokkal is

Labdacsászárok a Királyok völgyében
 

A filmvilágban ötven éve még az utószinkron dívott, de a kairói müezzin már playbackelt minaretje erkélyén. Csak a bigott igazhitű kelt vele pirkadatkor, na meg a gyógyturista, akit rossz tüdeje hozott ide telente „varázshegyre” lelni a száraz melegben. Ez egy tíz magyarországnyi állam fővárosa, Észak-Afrika legnagyobb metropolisa, tizenhét millióra duzzadt (főleg vidékről felszivárgott) lakossal, területe mégis csak negyede a mi Budapestünknek. A történelmet itt négy-ötezer évben mérik, s még töredék névsorába is belezsibbad az ember, ha azok neveit vizslatja, akiket a piramisok látványa igézett meg Kleopátrától Napóleonon és Rommelen át Woody Allenig. Sok hazánkfia is került ide hajdanán. Filmgyártásuk „Illés papija” például az a Farkas Ferenc volt, aki kétszáz filmben nevelt új operatőrnemzedéket Egyiptomnak. (Nílus-parti szilveszter címmel írt róluk a 168 Óra.) Két „vendégjátékos” is tartozott közéjük, az én belépőmet segítő mesteredző, Titkos Pál, s a mérnök Kintly Jenő, Afrika leghosszabb Nílus-hídjának építője.

Afrikai szél

1958-at írtunk, a Union Jacket itt már kifogták a forró afrikai szelekből, de a hetvenöt esztendő kínos emlékeket is hagyott hátra. Nagy hirtelen Germanus Gyula egy elbeszélése jut eszembe, midőn a háború idején Mekkából visszatértében Kairóban letartóztatták, méghozzá azért, mert az angol hatóságok nevében német elkötelezettséget véltek felfedezni.

A professzor spontán reagálásában Unintelligence Service-nak titulálta Őfelsége titkosszolgálatát, ami nem maradt következmények nélkül.

De nemcsak a Secret Service fogott mellé, később a pesti slágerszerző is, aki ilyen prognózist verselt a szép melódiára: „Mert júliusban Kairó / kissé esősre hajló / piros esernyőt hord a nép...” Ha jött is néhány bíborfelhő ilyenkor, vihariramban úszott tovább a tenger felé, pillanatnyi enyhülést hozva csupán. Az istenadta nép pedig a számára ismeretlen piros ernyők helyett a hálóingszerű galabiéban trappolt tovább hangoskodva és fontoskodva Kaszr el Nil vagy a Mokatán City hőségtől felrepedt aszfaltján. A nagyvárosba beránduló munkakereső fellahok rágták a cukornádat, és elmerengtek a Musky aranyutcáján, Omar Khajjám hűvöst ígérő függőkertjén vagy a Semiramison, a Hilton előtti időszámítás hotelcsodáján.

Népi hevület

Az a bizonyos romantikus fíling már csak régi filmek vásznáról jön le – ahogy ez a minap a Vörösmarty utcai Sajtóház külpolitikai eszmecseréjén elhangzott. A szegedi J. Nagy László Kairóból Párizsba utazván szakította meg útját Pesten. Arabföldi kutatásai és nagy hozzáértése fonta egykor Sorbonne-katedráját. Ami viszont az időszerű politikai összképet illeti: célt érve csendesült, lanyhult a népi hevület, miközben titkon erősbödött a Muzulmán Testvériség mozgalma. De ettől független a csőre töltött terepruhások cordon sanitaire-je. Félszáz publicista arra volt leginkább kíváncsi, hogy bizonyítja-e bármi is Oszama bin Laden ihletését a stafétaszerű felkelésláncolatban, hiszen immár fél tucat állambeli forgolódik Damaszkusz virtuális és véresen való országútján. Az adott pillanatban még ismeretlen volt a NATO célszemély-vadászati tilalma, de még ugyanaznap történt, lekésve jó néhány lapzártát, hogy egy amerikai kommandó puskacsővégre kapta Aszanumát, társaik pedig megritkították a Kadhafi famíliát.

Az Oszama bin Laden-féle konspiráció végül is azzal lett elvetve, hogy akkor már előrébb tartanának az átalakulások, nem születtek volna kiegyezési alkudozások sokfelé. Ebben a tekintetben – mármint erőt és egységet demonstrálva – az egyébként felszabadulást jelentő Tahrir tér volt példamutató. Pedig tömegiszonyt és ijedelmeket kelteni még egy titokzatos kiberkalóz is ringbe szállt, és az Apokalipszis szellemlovasait televizionálta a tüntető ezrek képére. Sokra nem ment vele, hiszen az iszlám hitvilágban e „kánon” gondolatköre ismeretlen, csak az Ó- és Újszövetség hallat róla. No és Coppola.

Egyiptomban egyébként – jut eszembe a hajdani tapasztalat – átöröklődött az ellenségkép. Egy fotóüzlet tulajdonosa például, miközben egy angol fénymérőre alkudoztam, félretolta, hogy a német márkák és emberek kiválóságát ecsetelje, nem tagadva azt sem, hogy szülei ’42-ben titkon már a német zászlókat varrták, Rommelt várva felszabadítóként. Lám – gondoltam később – így vezethet tévútra az „ellenségem ellensége: jó barát” ábrándja. Még az is meglehet, hogy intenzív szovjet kapcsolataikra is e példa alapján Amerika elzárkózása adott okot.

A legendás írnokszobor
 

Szólnom kell Heikalról, „Nasszer Kiesingeréről”, aki goebbelsi erényekkel is rendelkezett, természetesen nem politikai, hanem kizárólag technikai értelemben. Ő vette rá az elnököt – a náci propaganda terjesztését valaha jól szolgált német példa nyomán – a „Minden családnak néprádió” program elfogadására. Lévén azonban Egyiptom lakossága örökmozgó, a tajvani rendelés egymillió „mesélő szappandobozra” szólt, Szokol-szerű zsebrádiókra, amelyekhez bazáráron lehetett hozzájutni, és megszokni őket a vízipipa mellett, a halászhajón vagy a tevenyeregben.

Tévé még nem volt itt akkortájt, a rádió roppant adótornyait pedig gyorsan építette fel egy külföldi mérnök- és technikusgárda.

A nonstop adás egy szekularizált, jóléti, erős (akkor még szövetségi) állam kísérőmuzsikájául szegődött tanmesékkel, szurákkal, interjúkkal, amelyek közt a nemzet két csalogánya, Szamja Gamal és Om Kalszum is dalra fakadhatott.

A csakugyan szappandobozra emlékeztető, kicsiny néprádió adásrendszere vetélytársa lett a nemzeti főadónak.

Szefi bej

Ám milyen érdekes, a frankofónia tovább hullámozhatott az adásóceánban, a javarészt török származású értelmiségi elit ugyanis tovább éltette százados hagyományát az egymás közti érintkezések franciaságának, ami az angolok ottléte idején a finom elzárkózás kasztjaként emelkedett különös jelentőségre. E múltban gyökerező mentalitás hordatott velük fezt, és használták egyébként betiltott rendi címeiket. Hajdanán az EAK budapesti követe is jobban szerette, ha excellenciás úr helyett Fawzi bejnek hívták.

Bej volt egyébként Szefi is, egy kolozsvári nemesasszony és a budai török főkonzul gyermeke, aki pesti újságíróságát váltotta fel kairói forgatókönyvírásra. De hagyott emléket szülőföldjén is. Eredeti török neve, a Sefedin Sevket bej máig ott szerepel a „Rózsalevél...” refrénű kottákon mint szövegíró. Kottáról lévén szó, ő mesélt egyébként arról a diplomáciai bonyodalomról is, amelyet az okozott, hogy az NSZK-kormányküldöttség reptéri érkezésekor az NDK himnuszát intette be a heliopoliszi tamburmajor. Nem értette, hogy német és német között is van különbség.

Visszatérve korunkra: ha nem hallanám óránként a kairói helyzet radikalizálódásának híreit, hinném, hogy a jázmin- és ámbraillatú turistacsalogató varázs még visszatér. Az ember élteti szívmelengető emlékeit. Ilyen volt az angolverő aranycsapat ittjárta például, ami alaposan felturbózta a helyi magyarok megbecsülési árfolyamát. Vitték e furcsa, visszafelé, vagyis jobbról balra járó telexek híreit a futballcsászároknak, az elnöki palotától a Királyok Völgyéig. Ivott a Puskás-legénység török kávét Groppynál, az itteni Gerbeaud teraszán, Tokaj szőlővesszein termett Gianaclis görög bort az Auberge des Pyramides ünnepi műsorán, Hammarskjölddel és Nasszerral parolázva.

Fáklyák, őrtüzek

Nem sokkal később kezdte itt forgatni Cecile B. de Mille tízmillió dolláros, tízezer statisztás filmjét, a Tízparancsolatot. A filmet cionista propagandának ítélve a hatóságok Kairóban nem engedték bemutatni. A mozik mellesleg itt fénykorukat élik, hosszú sorok kígyóznak jegyért a három-négy órás programra. Sok a kertmozi is.

Kairóban egyébként hirtelen alkonyodik. A bíborfelhők néhány perc alatt húzzák rá burnuszukat az estére. Ahol ma fáklyák és őrtüzek égnek, hajdan neonrengeteg villogott. Kérdés, lesz-e új fényözön – ha igen, mikor s vajon kire fog ragyogni?

forrás és szerző : 168ora.hu


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.