Oszsza meg másokkal is

Az én parancsnokságom alatt álló egységnél és még háromnál nem volt fegyverhasználat, ezt a hajdani per tanúvallomásai igazolták. Kivégzésekre én nem adtam parancsot. A bíróság elé állított honvéd- és csendőrtiszteket azonban a kollektív vád alapján egyaránt elítélték. Én – negyedmagammal –, tíz évet kaptam a semmiért. A sommás eljárás célja az volt, hogy igazolja a nyugati közvélemény előtt: a megnevezett parancsnokok egyaránt felelősek a törvénysértő fejleményekért.” (Dr. Képíró Sándor – 2006. december 16.)

A JAROSS-RENDELET Az ország német haderők általi megszállását követően 1944. április 4-én kelt 6136/1944. VII. res. belügyminiszteri rendelet utasította a községi, városi elöljáróságokat valamint a csendőrparancsnokságokat a zsidók összeírására. Az „összes zsidó személyekről és családtagjaikról” négy példányban kellett elkészíteni a jegyzékeket. A rendelet alapján a névjegyzék egyik példányát a rendőrhatóságoknak (a városokban az államrendőrség kapitányságának, a járásokban a főszolgabírónak), a másikat az illetékes csendőrparancsnokságnak, a harmadikat a belügyminiszternek továbbították, míg a negyedik helyben maradt, az elöljáróság vagy a polgármesteri hivatal irattárában.

A jegyzékeket a Belügyminisztériumban Bosnyák Zoltánnak, illetve az általa 1944. május 12-én megalapított „Zsidókérdés-kutató Magyar Intézetnek” adták át feldolgozásra. A névsorokat (a belügyminisztériumi jegyzékeket is) később átszállították a Budapest V. ker. Vörösmarty tér 4. sz. alá – ahol 1944 nyarán megkezdték a listák tudományos feldolgozását. Tíz körzetből érkeztek a jelentések: a budapesti, a székesfehérvári, a szombathelyi, a pécsi, a szegedi, a debreceni, a miskolci csendőrkerületből (e kerület 1944 őszén Képíró Sándor állomáshelye volt), a kassai és a kolozsvári csendőrkerületből (1944. június 1-től Képíró Sándor e helyen szolgált), valamint a marosvásárhelyi csendőrkerületből.

A (helytelenül) „Jaross-listáknak” nevezett összeállítások – az utóbbi évek, sőt, évtizedek politikai akaratának megfelelően – állítólag egyáltalán nem állnak rendelkezésre, az illetékesek nyilatkozatai szerint a háborús évekből csendőrségi iratok nem kerültek levéltárba, azokat vagy megsemmisítették, vagy a menekülő egységek magukkal vitték Nyugatra. Olyan vélemények is elhangoztak, mely szerint a csendőrség központi nyomozó parancsnokságának 1920-1944 között vezetett politikai nyilvántartó kartonjait a Vörös Hadsereg Budapest ostroma után a XII. ker. Böszörményi úti laktanyából a Szovjetunióba szállította – ugyanakkor ezekből az iratokból jelentős mennyiséget a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet Levéltárába juttattak el ismeretlenek.

A tényfeltárók számára – központi, államvezetési akarat hiányában – utolsó esélyként a megyei levéltárak községi iratainak kutatása marad, ezeken a helyeken nem kis számban állnak rendelkezésre ma is a keresett jegyzékek.

A Magyar Királyi Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya (PRO) 1945/46-ban – vélhetően a háborús bűnösök elleni eljáráshoz – emelt ki deportálásokra dokumentumokat a helyi rendőri vagy csendőri szervek irattárából. A későbbi években az Államvédelmi Hatóság által végzett iratbegyűjtéseiben nem is annyira a még fellelhető háborús bűnösök felelősségre vonása okán, hanem a (valóban) koncepciós perekhez próbáltak anyagot szolgáltatni. 1951-ben az ÁVH egy ún. dokumentum-begyűjtő alosztályt hozott létre, amely a Munkásmozgalmi Intézet fedőnévvel végezte munkáját – feladatuk alapvetően a kompromittáló iratok begyűjtése volt – a Holocausttal kapcsolatos feltáró tevékenységgel nem foglalkoztak.

Évek múltán az összes dokumentum az ÁVH központjába, 1956 után a Belügyminisztérium Nyilvántartó Központjába kerültek, az 1989-1992-es években pedig (Iratmegsemmisítés? Magánkézbe-kerülés?) egyszerűen „eltűntek” a történelmi fontosságú dokumentumok.

Napjaink kutatói számára e ponton válik különösen sokatmondóvá a PR Herald jelencikksorozatának első részében olvasható Gavriel Bar-Shaked-nyilatkozat: „…A (következő) 1990. májusi találkozóra megszereztük Vihar Béla tanúvallomását a Baky- és Endre-perből, ahol pontosan elmondta, hogy a névlisták léteznek (ami perdöntő volt.) – Mivel a protokoll rövidített, elmentem Gombár Csaba akkori elnökhöz, aki berendelte az egész technikai gárdát annak rekonstruálására, hogy hová kerültek a népbírósági hangfelvételek. Bent a szobában azt állították (ismét!), hogy az ÁVH fellapátolta a hanglemezeket egy teherautóra – erről persze az átadási napló véletlenül sem emlékezik meg – de kint egy szakavatott kinézetű hangmérnök egyszerűen közölte velem, hogy ők mindent lemásoltak, és mint privát gyűjtemény megvehető…”

KOLOZSVÁR, 1944 Ha elfogadjuk dr. Képíró Sándor nyilatkozatát arról, hogy őt Horthy Miklós kormányzó rehabilitálta és századosi rangra emelte, majd 1944. június 1-től ismét szolgálatba állhatott Kolozsváron – az egykori csendőrtisztnek még akkor is lehetne mondanivalója az ottani tevékenységéről.

A kassai (VIII. sz.), marosvásárhelyi (X. sz.) illetve a kolozsvári (IX. számú) csendőrkerületek különösen élenjártak a zsidó polgárok deportálásában. E területekről mintegy 275. 000 honfitársunkat szállították Auschwitz-Birkenauba, kis részüket – 15. 000 személyt – a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiba és a német hadiüzemekbe. Ez a mennyiség az összes magyarországi és észak-erdélyi deportáltak 60%-át tette ki.

Június elsejét követően a parancsnokokat, dr. Képíró Sándort is, június 10-re Szegedre rendelték eligazításra, ahol közölték velük, hogy a „szállítmányokról névjegyzéket készíteni nem szabad.”

Az Írisz-telepi téglagyár területén felállított gettót ugyan Képíró odaérkezése másnapján bombatámadás érte – az őrséget és felügyeletet ellátó csendőrség elbújt, órákra őrízetlenül hagyva a tábort – de az oda bezárt szerencsétlen emberek ennek ellenére sem törtek ki a fogságból, abban reménykedve, hogy már közel van a szabadulás. – A „szállítmányok” összeállítása és bevagonírozása harmadikától már ismét a szokott módon zajlott: a téglagyártól a vasútig tartó jó négykilométeres úton, a rekkenő hőségben, a csendőrök puskatussal nógatták gyorsabb haladásra a kimerült, terheik (csomagjaik, motyójuk) alatt roskadozó embereket. Az úton végig, majd az állomáson ezek a deportáltak csak ékszerek vagy töltőtollak ellenében kaptak őreiktől egy-egy vödör vizet..

A Németországba illetve Auschwitzba történő szállítások, az elhurcolások tényét senki sem jelentette Kolozsváron.

Nem a napjainkban Budapesten élő csendőrtiszttől, hanem először a nürnbergi per egyik vádlottjától, Edmund Veesenmayer-től idézhetek az ott történtekről:

„Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor sem kerülhetett volna. Nyomás lett volna rajtuk, de – mivel az 1944-es év már krízisév volt – nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására.

Ez egy olyan hatalmas rendőri-csendőri feladat volt, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé.

Kívűlről nem lehetett megfelelő erőt hozni e célra, mert csak azok tudták ezt a munkát elvégezni, akik az országot, az ott élő népet ismeri és beszéli a nyelvüket. Eichmannak csak igen kis törzs állt rendelkezésére, 100-150 ember, ilyen gyorsan és súrlódás-mentesen csak a magyar kormány és annak fegyveres szervezetei teljes segítségével volt lehetséges a deportálások lebonyolítása…”

Adolf Eichmann („a halál mérnöke”) ugyanerről Izraelben, az elfogása után így beszélt: „– Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar csendőrség embertelensége. Wisliceny SS-Hauptstürmführer beszámolt róla, hogy bár nem mindenhol, de néhány kerületben a (magyar) csendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra…”

A KÉPÍRÓ-ÜGY ÉS A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG A Simon Wiesenthal Központ még 2006-ban arra kérte a magyar Külügyminisztériumot, indítson hivatalos vizsgálatot annak feltárására, hogy – egyebek mellett – a magyar diplomaták milyen szerepet játszhattak az általuk háborús bűnökkel vádolt dr. Képíró Sándor hazatelepülésében. Polgár Viktor külügyi szóvivő megerősítette: a Magyarország izraeli nagykövetségre eljuttatott levelet Göncz Kinga külügyminiszter megkapta.

Efraim Zuroff által aláírt levél négy kérdést tett fel:

„– Ismert volt-e a Buenos Aires-i magyar diplomaták előtt Képíró Sándor tartózkodási helye? Ha igen, akkor mióta?” „– Ezt az információt továbbították-e Budapestre, és ha igen, akkor kinek?” „– Valóban úgy tájékoztatták-e a követség képviselői Képíró Sándort, hogy következmények nélkül hazatérhet?”
„– Lehetséges, hogy a Képíró Sándor 1944-es és 1946-os ítéletére vonatkozó dokumentumokat a magyar tisztviselők elrejtették, vagy esetleg megsemmisítették?”

2007-ben, a Zuroff-levéllel is összefüggésben, illetékességből a Fővárosi Bíróságot jelölték ki a vizsgálatra, amely igazságügyi szerv hamarosan arról tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy a jelenleg ismert adatok alapján a bíróságnak nincs tudomása az 1946-ban hozott ítéletről, amelynek alapján elítélhetnék Képíró Sándort.

A Fővárosi Bíróság Máziné dr. Szepesi Mária tanácsa szükségesnek látta történész szakértő bevonását az ügybe és bár számtalan, e területen jártas szakembert bízhatott volna meg a szakértői vélemény elkészítésével, az eljáró bíró dr. Szakály Sándor történészt nevezte meg eseti szakértőként…, véleményére alapozottan utasította el 2007 februárjában a Simon Wiesenthal Központ munkatársai által benyújtott vádindítványt.

A kutatók egy része előtt ismert, hogy a nemzetiszocialista organizációk által népszerűsített, a Kuruc.info, a Barikad.hu, és más ultraszélsőséges orgánumok által napjainkban is hirdetett, árusított kiadványai között megtalálható az a Multiplex Media – Debrecen University Press kiadót feltüntető könyv, melynek a címe „A Hungarista Mozgalom emigrációtörténete” és amely kiadvány lektorként, valamint előszót író munkatársként tünteti fel Szakály Sándort.

Néhány idézet az eseti szakértő történész 2008-ban közzétett írásából: „…Tóth Tibor először vállalkozott arra, hogy az elérhető források és feldolgozások, magánlevelek, állambiztonsági jelentések és személyes interjúk révén adjon képet erről a sajátos emigrációról, melynek tagjai többsége következetes maradt egykori példaképe – Szálasi Ferenc – eszméihez, s következetesen megtartotta magyarságát is… S hogy miként tette mindezt, hogy működött, mit tett a nyilas-hungarista emigráció, arról szól ez a könyv, amelynek szerzője az emigrációk története kutatásának minden nehézségét – de szépségét is – megismerve fogalmazhatta meg gondolatait.”

„Még ismeretlenebb az a tény, hogy a II. világháború befejeztével és azt követően a háborús bűnösöknek nyilvánított nyilas vezetők kivégzésével vagy bebörtönzésével még nem ért véget a mozgalom története. Rövid időszaknak gondolták az emigrációt és készültek a hazatérésre, ezt bizonyítja az a tény is, hogy 1956-ban a spanyolok kiképzett, bevetésre kész fegyveres hungarista légiót akartak Magyarországon bedobni. – A Forradalom és Szabadságharc leverését követően a menekültek tömegesen csatlakoztak nyugaton a hungarista táborhoz, megnövelve annak erejét és befolyását…”

Ahhoz nem szükséges történésznek lenni – a középiskolás tanulmányokból is ismert – hogy a Magyar Királyi Csendőrség tagjai Szálasi Ferencre és az ő hungarista államára is felesküdtek. A górcső alá vett személy eszmei hovatartozása tehát nem lehetett kérdéses. Az idézett újnyilas propagandaanyag munkatársa, Szakály Sándor tűnt a jelek szerint a legalkalmasabb eseti szakértőnek a dr. Képíró Sándor múltját vizsgáló Fővárosi Bíróság számára, amely „Szakértői vélemény” ezt követően csakis az egykori csendőrtisztre kedvező megállapításokat tartalmazhatott…

Sem Zuroff, sem pedig a Simon Wiesenthal Központ nem kapott választ azokra a kérdéseire, hogy milyen szerepet játszottak a magyar diplomaták az egykori csendőrtiszt múltjának eltüntetésében. A Külügyminisztérium arra sem reagált, hogy milyen információkra alapozottan nyugtatták meg(!) az Argentínában élt Képírót a büntetlenségről – feltehetően azért sem, mert ezek a kérdések egy egész sor más, a nemzetközi törvényekkel is ellentétes magyarországi politikai tevékenységre is ráirányította volna a figyelmet…

VÉLEMÉNYEK A „MAGYAR ÜGGYÉ” LETT VIZSGÁLATRÓL Halmai Gábor alkotmányjogász a 2007. április 11-én kelt levelében így vélekedett: „…Képírót az ismert 1942-es ügy alapján nem lehet végrehajtás alá vonni (és ezen nem változtat az 1939-es módosítás), merthogy az elítélés nem háborús bűncselekmény miatt történt, így az elévült, és ez a végrehajtásra is vonatkozik. Olyannyira szerencsés számára ez az ítélet, hogy pontosan ugyanazért a cselekményért most utólag sem lehet háborús bűnösként eljárni vele szemben, mert az sértené a kétszeri elítélés (nebis in idem) tilalmát.

Az újabb eljárásnak… csak két útja van:

Előkerül az 1946-os ítélet – ebben az esetben is joga lenne Képírónak egy perújrafelvételre, tekintettel arra, hogy az ítéletet – ha létezik – távollétében hozták.

Ha nincs komoly bizonyíték arra, hogy az ítélet megszületett, akkor háborús bűnössége miatt az ügyészség köteles új büntetőeljárást indítani Képíró ellen, de ennek nem lehet alapja az a tényállás, ami miatt 1944-ben elítélték. Vagyis mást kell találni, vagy Újvidék esetében más bizonyítékokat, vagy a deportálásokban történő részvételét szükséges bizonyítani.

Summa summarum, én egyáltalán nem adnám fel az 1946-os ítélet keresését, merthogy egy új eljárás – ha az ügyészség egyáltalán vádat emel – nagyon nehézkes a bizonyítás szempontjából.”

Dr. Zétényi Zsolt ügyvéd, aki ismereteim szerint védencét eddig nem engedte nyilatkozni a sajtónak sem, interjút csak abban az esetben adhatott Képíró, ha a Nemzeti Jogvédő Szolgálat munkatársai is jelen voltak, sajátosan, mondhatni morálisan szokatlan módon szemléli a második világháborús eseményeket.

2006 karácsonya előtt jelentette ki Kulcsár Anna újságírónak, hogy „az újvidéki razzia nem antiszemita fellépés volt” – „a kapcsolatot (az 1942-es ügy miatti ítéletben szereplő – a Szerk.) hűtlenség és a háborús bűntett között Zuroff teremtette meg. Azonosította a kettőt, összevissza kevert mindent.” Az ügyvéd a jobboldali újság hasábjain keresztül azt is megüzente a Simon Wiesenthal Központ munkatársainak, hogy tudhatnák: „a hűtlenség nem háborús, hanem állam elleni bűntett…”

Ez utóbbi kijelentésekkel talán oktalanság is vitába szállni.

Zétényi dr. a neonácik ismert védője ugyan maga is tisztában van azzal, hogy ahol zsidó embereket gyilkolnak vagy deportálnak – lásd: az Újvidéken, Kolozsváron vagy Miskolcon történteket – ott magától értetődő, hogy antiszemita indulatokat tételezzünk fel, de a cselekmények háborús bűnös volta még ebben az esetben is megállapítható.

A Vezérkari Főnökség (VKF) csupán csak azért alkalmazta a „hűtlenség” törvényi tényállását az újvidéki vérengzést követően, mert akkor még nem léteztek a háborús bűntetteket szankcionáló törvények.

A mi „weimari” viszonyaink közepette viszont dr. Zétényi jogkövetőnek aligha mondható fejtegetését megértéssel kell fogadnunk.

forrás és szerző : prherald.hu / Szemenyei – Kiss Tamás


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.