Oszsza meg másokkal is

A vérengzés három napjában Újvidéken tilos volt bármiféle gyülekezés akár nyilvános helyen, akár a házakban. Minden bolt bezárt; a városban nem volt forgalom, a telefonvonalakat elvágták és tilos volt rádiót hallgatni. Az első két napon körülbelül húsz embert öltek meg. Sajnos, az áldozatok száma nem volt elég magas a magyar hatóságoknak, úgyhogy új megközelítést rendeltek el. Így az utolsó napon a vérengzés a Mileticeva utcából indult, abból az utcából, ahol laktunk. Az egész családomat meggyilkolták a ház előtt, ahol laktunk, éppúgy, ahogy az utca minden egyes lakóját.

Miután az embereket megölték az utcán, a magyar katonák fogták a holttesteket, és a Dunába dobták őket. Azon a napon -30 C volt Újvidéken és a Duna be volt fagyva. Az emberek nagy részét elvitték otthonaikból, és a dunai strandon gyilkolták meg. Négyesével kellett felsorakozniuk: férfiaknak, nőknek, gyermekeknek. Megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, és aztán arra kényszerítették őket, hogy a nagy lékhez menjenek, amit a magyar katonák vágtak a jégbe. Aztán lelőtték őket, és holttestüket a jég alá dobták. Ezeket szemtanúktól tudom. Ma 828 zsidó áldozatról tudunk, akik az újvidéki vérengzésben haltak meg…” (Részlet Schosberger Pál vallomásából – Centropa, Oral History)

A magyar politikai vezetés felülírja a nemzetközi jogot?

Nem kis ellentmondás van abban, hogy az Antall-kormány éveiben, Boross Péter belügyminisztersége és a napjainkban „fajvédelmi miniszterként” emlegetett Für Lajos honvédelmi minisztériuma idején, azzal a jelszóval, hogy igazságot akarnak szolgáltatni azoknak a honvédtiszteknek, akik nem írták alá a Kádár-féle Tiszti Nyilatkozatot – szinte rehabilitálási láz tört ki. Elmondása szerint ekkor kapta vissza rangját és egyenruháját az a Szalay Róbert karhatalmista százados, aki ugyan aláírta a szabadságharc leverése után a hűségnyilatkozatot, de később köztörvényes bűncselekmények miatt ítéltek el és zárták ki a hadseregből. (Ő volt az is, aki a Fidesz-FKGP-MDF koalíció éveiben 1956-ot a hungarista hatalomátvétel folytatásának tartotta és az első hitelesen megválasztott miniszterelnöknek Szálasi Ferenc „Nemzetvezetőt” – az utolsónak pedig Orbán Viktor kormányfőt nevezte meg…)

Kéry Kálmán (egykori Horthy-, majd Szálasi-tiszt) javaslatára ezeket az eljárásokat kiterjesztették az 1945 utáni népbírósági eljárások elítéltjeire is – a büntetőjogi rehabilitáció bírói gyakorlatához az 1994 januárjában hozott alkotmánybírósági határozat szolgáltatott jogi hátteret, az a határozat, amely kétségbe vonta, majd megsemmisítette a második világháború utáni Népbírósági törvényt. A háborús bűntettek miatt elítélt (a cikksorozatban már említett) Wass Albert és Kecskési Tollas Tibor teljes rehabilitálása és kitüntetése mellett 2005-ig összesen 5400 ügyben állították helyre a kérelmezők egykori rangját és engedélyezték számukra az egyenruha viselését. Ahogy azt Kovács Tamás történész az egyik 2007-ben elhangzott előadásában kijelentette: „Erkölcsi, jogi zsákutcába jutottunk – a rehabilitálások tekintetében jogi trükközés zajlik.”

Lehetett is némi igazsága, hiszen az 1990 után elkezdődött felülvizsgálatok során együtt, azonos eséllyel indult ebben a rehabilitációs versenyben az ártatlanul meghurcolt a háborús bűnösökkel: a kilencvenes évek végére – a második ún. nemzeti kormány idejére – Szálasi volt tábornokai, hivatalnokai és a kollaboránsok is célegyenesbe fordulhattak. Összesen 21 altábornagy, 19 vezérezredes, 742 alezredes, 852 hadnagy, 944 százados, 969 őrnagy és 983 főhadnagy kapta vissza a csillagait, az egyenruháját és a rangjukhoz illő nyugdíjakat.

Rehabilitálták kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredest (Szálasi elhelyezési kormánybiztosát), Jány Gusztáv vezérezredest, Bárdossy László miniszterelnök ügyében 2001-ben a MIÉP kezdeményezett perújítást…

1995. január 16-án a Legfelsőbb Bíróság négy felülvizsgálati tárgyalást pörgetett le összesen három óra leforgása alatt. Mindegyikre jutott vagy negyvenöt perc. – Mind a négy egykori vádlottat, háborús és népellenes bűnök elkövetőit, dr. Kecskés Mihályt, Koréh Ferencet, Wiltner Bertalan Miklóst és Herodek Sándorné Rátz Erzsébetet felmentették.

Dr. Kecskés hadbíró, majd később ügyész volt a Vezérkari Főnökségen – ő képviselte a vádat többek között Szenes Hanna brit önkéntes és zsidó szabadságharcos perében, halálos ítéletet kérve a 23 éves lányra (az ítéletet 1944. november 7-én hajtották végre a hírhedt Margit körút 85 sz. alatt lévő fegyházban.) Az antiszemita Koréh Ferenc, a „székely Streicher” sem számított már népellenes bűnözőnek a kilencvenes évek elejétől.

Fedák Sárit, a háborús propagandahőst, aki náci karlendítéssel lépett a színpadra (és aki a frontszínház ukrajnai turnéján a zsidó munkaszolgálatosokról szólva kijelentette: „– Nem baj, ha lelövik, aki kidől a munkából, legalább lassanként mind elfogynak!”) – 1994-ben rehabilitálta a demokratikusnak mondott Magyarország.

A RAZZIA VÉRFÜRDŐVÉ VÁLT

A Simon Wiesenthal Központ szerint Képíró részt vett az „1942-es délvidéki mészárlásokban” valamint „az 1944-es deportálásokban” – csendőr századosként. Horthy Miklós katonai bírósága tíz év börtönre ítélte az újvidéki vérengzés miatt. A Simon Wiesenthal Központ szerint a csendőrtisztet 1946-ban újból elítélték: egy népbírósági perben tizennégy év börtönbüntetést kapott. – Ez utóbbi büntetőeljárást úgy a védelem, mint a nyomozó hatóságok cáfolják, azzal az egyszerű magyarázattal, hogy nem lelhető fel az állítólagos népbírósági ítélet.

Mit szóljunk ehhez?

Az „elveszett iratokból” 6.500 kérelmező esetén, amint említettem, 5.400 peranyagot mégis megtaláltak – ezeket a személyeket, javarészt a népbíróságok által elítélteket, egytől-egyig felmentették 1990-et követően…

A kutatásokra alapozva korabeli jegyzőkönyvek tartalmazzák, hogy Képíró Sándor elismerte, igazoltatásokat végzett Újvidéken, valamint alegységeket vezetett, melynek tagjai követtek el gyilkosságokat. Ő ugyan – állítása szerint –, a „ravaszt nem húzta meg”, ugyanakkor az igazoló bizottságok elé szállította az embereket, akiket a rögtönítélő bíróság kivégeztetett.

Nagybaczoni Nagy Vilmos Horthy Miklós honvédelmi minisztere visszaemlékezéseiben megírta, hogy 1942 januárjában a kormány beleegyezésével Újvidéken és környékén a partizánmozgalom leverése ürügyén tisztogató razziát hajtottak végre. Szervezett rablás és fosztogatás egészítette ki az igazoltatásokat és előállításokat – ám jellemző módon a három nap alatt egyetlen katona vagy csendőr sem sérült meg. Az emberek megrettenve beszéltek arról, hogy mi történt… sokan arra számítottak: Újvidék után Szabadka következik.

Az 1943-as vizsgálat során tanúvallomások hangzottak el, melyek szerint Budapestről Újvidékre beérkezett gyorsvonat egész utazóközönségét a vasúti váróterembe terelték, és ott mindenkit igazoltattak. A zsidókat kiválogatták, és a strandra terelték, ahol ezeket az embereket, nőket, gyermekeket, fiatalokat és öregeket előbb levetkőztették, majd a Dunába lőtték őket.

A razziát végrehajtó csendőrök és katonák sorra járták a házakat és kihurcolták a lakásokból a zsidókat, illetve az egyéb gyanúsnak minősített személyeket. Az akció órák alatt vérfürdővé változott. Nagybaczoni szerint a Kállay-kormány nem térhetett ki az Európában is ismertté vált esemény kivizsgálása elől, de jogerős ítélet nem született.

Az újvidéki tisztogatásban többen kitüntetést is kaptak (magát az egységparancsnokot: dr. Képíró Sándort például közvetlenül az újvidéki akció után léptették elő századossá. (A Szerk.)

A honvédelmi miniszter: Nagybaczoni Nagy Vilmos szorgalmazására az ügy a minisztertanács elé került, majd később lezajlott a tárgyalás. Az ítéletek kihirdetésére a vádlottak jelenlétében nem került sor, mert ők német segítséggel a Harmadik Birodalom területére szöktek – ott nemcsak menedéket kaptak, hanem legtöbbjük, mint a német hadsereg tisztjei szolgáltak addig, amíg a nyilasok uralomra jutása után visszatértek Magyarországra, és szolgáltak tovább a Magyar Királyi Honvédség és a Csendőrség kötelékében.

KENEDI JÁNOS ÉS A KÉPÍRÓ-ÜGY

A jelenlegi Magyar Köztársaságban egyáltalán nem támogatott nyomozás irataiból egyértelműen kiderül, hogy a kádári Állambiztonsági Szolgálatok főtisztjei még 1992-ben (!) is a Nemzetbiztonsági Hivatal állományában dolgoztak. Néhány részlet Kenedi János 2007. március 23. napján kelt leveléből:

„– Képíró adatlapja, s néhány róla keletkezett irat 1967-ben még bizonyosan a BM Állambiztonsági Operatív Nyilvántartójában szerepelt, a volt csendőrök és nyilasok aktái és nyilvántartásuk között. (Lásd e nyilvántartásról az 1995-ös Iratfeltáró Bizottság jelentését az OSZK Kézirattárában.) Elég megalapozottnak tűnik az a hipotézis, hogy Cseres Tibort – a „Hideg napok” szerzőjét – engedték kutatni ennek a forrásanyagnak legalább egy részében. Ez ellenőrizhető, ha az ÁBTL nem titkosította azt a dossziét, amelyben az 1990 előtti kutatási engedéllyel rendelkező betekintőket nyilvántartották.

A dosszié még szerepel a BM Alkotmány utcai irattárának 1998-ban még általam is látott lajstromában…

Zuroff úrnak sokkal pontosabbat annak a hivatalos Yad Vashem Társaságnak a tagjai mondhatnak (ha hajlandók beszélni), akik 1989-92 között a BM fő iratbirtokosai voltak: dr. Csikós József, Baczoni Gábor és Sersli Sándor. Ennek a társaságnak nemcsak BM-es tagjai voltak (pl. Székely Gábor), akik legalább a Társaság alapításának céljáról és működéséről is számot adhatnak…

Attól tartok, az, hogy hajlandók-e a volt BM-esek beszélni, azon múlik, hogy mennyire tudták elválasztani 1989-92 között azokat az iratokat, amelyek a zsidóvagyonok útvonalán 1939-45 közti csendőr, nyilas, Waffen-SS felől a VKF-2-őn át az MNVKF-2-höz, a Katpolhoz és a PRO-hoz és az ÁVH-hoz vezettek -– azoktól az iratoktól, melyek háborús bűncselekményeket takarnak. Ezek úgynevezett tükröződő iratok s egyik csoportjukból kideríthető a másik iratcsoport létezése is…”

Kenedi 2007. április 10-én írott levele, mintegy folytatva a márciusi sorokat, az alábbiakban idézett hipotézist vázolja:

„– Valóban szükség van-e Képíró 1946-os (vélt vagy valós) népbírósági ítéletének felkutatására ahhoz, hogy akár nyomozati, bűnügyi, bírósági iratait, akár őt magát a magyar állam kiadja Belgrádnak? Közelebbről: Képíró 1942. januári háborús bűnösségének megállapításához mit ad hozzá a második (a deportálásokban való részvétel miatti) ítélet a meglevő első, jól ismert és kellőképpen dokumentált ítélethez képest?…

Olvassuk el újra az 1936. évi III. tc. 59. §-át, módosított formájában úgy, ahogy Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök javaslatára, Bartha honvédelmi miniszter átalakítatta s elfogadtatta a Minisztertanács 1941.október 28-i jegyzőkönyvének tanúsága szerint. Figyelmesen olvasva Sajti Enikő: „Délvidék” cmű tudományos munkájának 142. oldalát, s ott a 46. számú jegyzetet, szerintem elég bátortalan a Képíróval szemben eddig felhozott jogi érvelés. Mármint az, hogy a VKF Repülő Bírósága által az ezen a törvénycikkelyen megállapított cselekménye pusztán a Horthy-hadsereg jó hírnevét sértette volna, s hadsereg iránti bizalmát ásta volna alá Képíró – és első perében elítélt társai – ügyében. Ha Képíró az 1936. évi III. tc. 1941 őszi módosításának kihirdetése után vágott bele 1942 januárjában a partizánok elleni razziázásba, akkor ez jóformán semmiben sem különbözik azoktól a háborús bűncselekményektől, amelyekért Szombathelyit, Grassyt és Feketehalmy-Czeydnert felakasztották.

És ha még azt is hozzáteszem, ami a módosítás indoklásában található, miszerint a tc. 59. §-ának módosítását a Délvidéken tapasztalható rendbontás megtorlása (érdekében) hajtsák végre, akkor igazán nem tudom mi a különbség a Szovjetuniónak hadat üzenő Bárdossy miniszterelnök háborús cselekménye és az antifasiszta koalíciót (beleértve Tito partizánjait) feltartóztató magyar hadvezetés cselekménye között?

A Harmadik Birodalom győzelmét ki-ki ott segítette, ahol éppen volt (pl. Bárdossy miniszterelnöki pozícióban!), ki-ki olyan eszközzel, amilyennel rendelkezett: Képíró például tábori csendőr-főhadnagyként a Duna jegére terelt kivégzendőkkel…”

Kenedi János a továbbiakban néhány mondat erejéig az Antall-kormány idején országgyűlési képviselőként a háborús bűnösöket kitüntető kormánypárt sorait erősítő dr. Zétényi Zsoltnak is üzent s nem kevésbé a Nemzeti Jogvédő Alapítvány oltalmát élvező radikális nacionalistáknak:

„– A másik körülmény, amely hipotézisemet megelőzi, hogy első alkalommal figyelmetlenül olvastam a Képíró Sándorra vonatkozó publikációkat. Nem vettem észre, hogy az 1936. III. tc. 59. §-ának módosítása annyit jelent, hogy Képíró cselekedetei az input oldalon ugyanannyit érnek, mint az output oldalon.

Azaz, ő – illetve az V. csendőrkerület elöljárói – pontosan tudták, hogy háborús bűncselekményt követnek el 1942 januárjában, csupán az utólagos történeti feldolgozások mosták el a különbséget.

Hiába írt Képíró feljegyzést a razzia után a maga mentségére, ez semmit sem ér, ha nem előtte határolta el magát a razziában való személyes részvételtől. (Ő maga ügyvéd volt, tudta, mit követett el, de megpróbált ügyvédi svindlivel élni.) – Ezáltal az utókor előtt felértékelődnek az 1942-es razzia szemtanúinak vallomásai, mindenekelőtt a Sajti Enikő által a Klub Rádióban felolvasott Nagy János vallomása, valamint Vihar Béla tanúságtétele.”

Érdemes idézni dr. Zsigmond Anna sorait, melyet Kiss Péter miniszternek írt, 2005. december 3-án a Miniszterelnöki Hivatalba (MeH):

„– Itt minden visszhang nélkül történik. Rehabilitálni akarják kisbarnaki Farkas Ferencet, Cselényit, a csendőrt és további nyilas csontvázakat őriznek a szekrényben, miközben tekintélyes tudósok jogi magyarázkodásokkal dicsőítenek gyilkosokat…

Lehangoló levelezésem miatt magam is szégyenkezem, hogy ilyen társadalomban élek. Ez lenne az én hazám?…”

forrás és szerző : prherald.hu / Szemenyei – Kiss Tamás


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.