Visszatért az MSZP
2011.04.20. 05:55

1994-ben szinte törvényszerű volt, de Antall József halála az MDF sorsát is megpecsételte. A vágyak nem teljesültek négy év alatt, a „nosztalgia” a sokáig karanténba zárt utódpárt felé fordította az embereket. Az SZDSZ-t a hatalomvágy ültette az MSZP mellé, de ezzel a ciklus legnagyobb vesztesévé vált. A Sanoma Media kiadó Best of 1990-2009. emlékkönyvének aktuális számából merítettünk.
Oszsza meg másokkal is
A kommunista világrend összeomlása után 1994. május 8-án és29-én tartották a második országgyűlési választásokat Magyarországon. A kommunista utódpártnak tekintett MSZP máig legnagyobb győzelmét aratta: a parlamenti mandátumok 54,1 százalékát szerezte meg. A szocialisták a Szabad Demokraták Szövetségével (17,62 százalék) kötött koalíciót, így a felálló kormány kétharmados többségre tett szert a Parlamentben. A korábbi legnagyobb kormánypárt az 1990-es 42,49 százalék után ’94-ben a parlamenti helyek mindössze 9,84 százalékát sikerült megszereznie, a Fidesz és a KDNP épphogy átlépte a parlamenti küszöböt.
Napokkal az első forduló előtt Horn Gyula, az MSZP listavezetője, későbbi kormányfő autóbalesetet szenvedett, csigolyasérülése miatt hónapokig nyakmerevítőt kellett hordania. Erről és más érdekességekről, történelemről és bulvárról olvashat az 1993-as évből a Best Of 1990-2009. emlékkönyv-sorozat aktuális számában. A Sanoma Budapest kiadó emlékkönyvét keresse az újságárusoknál. A sorozat egy-egy évet feldolgozó számai kéthetente, az adott év legnagyobb slágereit tartalmazó CD-melléklettel jelennek meg.
Rendszerváltók bukása
Az fn.hu László Róbertet, a Political Capital választási szakértőjét kérdezte az 1994-es választásokról.
Az 1990-es „rendszerváltó” választásokon 4 911 241 fő voksolt, míg 1994-ben nagyságrendileg több, 5 401 687 választópolgár adta le szavazatát. Miért volt „izgalmasabb” a második szabad választás az elsőnél?
A rendszerváltás a társadalom egy jelentős részének teljes közönye mellett ment végbe, mivel sok ember egyáltalán nem érezte érintettnek magát, így a szavazási hajlandóságuk sem volt erős. Szintén sokan lehettek, akik nem hitték, hogy valóban demokratikus választásoknak nézünk elébe, ezért maradtak távol még 1990-ben. 1994-ig azonban így vagy úgy, de mindenki a bőrén érezhette, hogy valami megváltozott: nem feltétlenül az intézményrendszer átalakulása vagy a határok átjárhatósága hatott a tömegekre, hanem a legközvetlenebb élet- és munkakörülmények változtak meg a tsz-rendszer felszámolásával, állami vállalatok sorának bezárásával vagy privatizációjával.
Ezzel párhuzamosan az újdonság erejével hatott, hogy bele lehet látni a politikai folyamatokba: sokkolóak voltak a változatos színvonalú parlamenti viták, amelyeket élő adásban lehetett figyelemmel kísérni, lassan kezdtek felvirágozni a magánkézben lévő médiumok - ekkor még elsősorban az írott sajtó területén. Mindemellett az Antall-kormány – részben szükségszerű – hibái is erősítették a „leváltó hangulat”-ot.
Knézy Jenő, a vita vezetője, Horn Gyula, az MSZP elnöke, Kuncze Gábor, az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje, Boross Péter miniszterelnök, az MDF alelnöke, Torgyán József, a FKGP elnöke és Surján László né
Az MDF ’90-ben 42,49 százalékot, ’94-ben már csak 9,84 százalékot ért el. Mi volt az oka a nagyarányú szavazatvesztésnek, és mennyire volt törvényszerű a „rendszerváltó kormány” bukása a második választáson?
A felfokozott, elsősorban az életszínvonal emelésére vonatkozó teljesíthetetlen elvárásoknak a kormány nem felelhetett meg. Az előző évtizedek nehéz öröksége, a kormány és a kormánypártok felkészületlensége, a kormányzás tapasztalatának helyzetből adódó hiánya eleve bukásra ítélték az első adminisztrációt. Utóbbit Beke Kata híres mondása („Jézusmária, győztünk!”) érzékeltetette a legjobban, de ugyanezt fejezte ki Antall József is, aki kamikaze-kormánynak nevezte a saját kabinetjét. Végül pedig hozzájárultak a politikai hibák és a rossz döntések is, például a közmédia megszállása, amellyel a kormány öngólt lőtt, és maga ellen fordította szinte az egész nyilvánosságot.
A régióban egyébként ez többnyire hasonlóan alakult, persze minden országban más sajátosságokkal. Lengyelországban például 1993-ban választják meg az első olyan parlamentet, amely egyáltalán képes kitölteni a ciklusát.
Antall József halála mennyiben játszott közre a jobboldal gyengülésében?
1993 végére már egyértelműen látszott, hogy elkerülhetetlen a kormány tavaszi bukása, annak aránya volt csak kérdéses. Antall halála elsősorban az MDF sorsát pecsételte meg. Ha lett volna az MDF-ben karakteres és nem elhasználódott vezető, talán valamennyit javíthatott volna a párt megítélésén, de Boross Péter nem ilyen politikus volt.
A mai jobboldal Orbán Viktor köré épül, az előző kérdést továbbgondolva mennyiben befolyásolná a mai jobboldalt, ha vele történne valami?
Nyilvánvaló, hogy a Fidesz rendkívül heterogén szavazótáborát Orbán Viktor - és a 2002-2010 között kormányzó pártok iránti ellenszenv - tartja össze. Az ő esetleges távozása felszínre hozná az összes elfojtott belső konfliktust, amely alighanem pártszakadáshoz és a pártrendszer újabb átalakulásához vezetne. Megjegyzendő azonban, hogy a jobboldal Orbán Viktor vezető szerepével együtt sem statikus, az elmúlt években a Fidesz mellett és szándékai ellenére nőtt fel Európa egyik legerősebb radikális jobboldali pártja, a Jobbik. Az sem mellékes, hogy Orbán Viktor kormányzati pozícióban van, és ez mindenképpen változtatni fog a saját, a pártja és az egész jobboldal helyzetén. Ha pedig az ellenzéki oldal továbbra is gyenge marad, akkor a kormányzásból fakadó konfliktusok szükségszerűen a jobboldalon belül fognak megjelenni, sőt, ezek részben már meg is jelentek.
Az MSZP az 1990-es 8,55 százalék után ’94-ben 54,15 százalékot ért el. Mi volt az oka ennek az átütő sikernek?
Az életszínvonal radikális visszaesése, a kádári nosztalgia, az MDF-vezette kormány rossz megítélése és a Fidesz gyors népszerűség-vesztése - 1993-ig a Fidesz vezette a közvélemény-kutatásokat. Az MSZP-t a többi párt 1992-93-ig mondhatni karanténban tartotta az Országgyűlésben. Négy év alatt az emberek csalódtak a rendszerváltásban, mert az nem hozta el a kánaánt, nem valósult meg az osztrák életszínvonal. Felerősödött a nosztalgia régi idők, a biztos munkahely, a rend, a biztonság után. A múltba tekintés pedig a többséget a szocialista párt felé fordította.
Növelhette a párt támogatottságát Horn Gyula balesete?
Talán minimálisan hozzájárulhatott, de a baleset túlmisztifikálása és az aköré szőtt összeesküvés-elméletek inkább a politikai sci-fi kategóriájába tartoznak. Az MSZP támogatottsága már a baleset előtti hónapokban is szembeszökően emelkedett.

Horn Gyula a kampányzáró tv-vitában. Fotó: Kovács Attila/MTI
Hogyan sikerült 1994-ig az MSZP-nek kitörnie az utódpárt szerepéből?
Nem sikerült.
Mi vitte rá a „rendszerváltó” SZDSZ-t az „utódpárt” MSZP-vel kötött koalícióra?
A politikusok tagadják, de ettől még tény: a politika a hatalom, azaz a kormányrúd megszerzéséről szól. Az SZDSZ már 1990-ben is győzelemre készült, az azt követő négy évben a legnagyobb ellenzéki erőként ők vívták a legtöbb csatát a kormánnyal, mégsem nyertek az 1994-es választáson. Ebben a helyzetben jött a lehetőség, hogy mégis kormánytényezővé válhatnak, ráadásul megszerezve a kétharmados többséget. A képet kétségkívül árnyalja, hogy mind belföldön, mind külföldön megfogalmazódott egy igény, hogy ne hagyják az utódpártot egyedül kormányozni, de ez inkább csak hivatkozási alapként szolgált.
Az MSZP-nek miért volt szüksége az SZDSZ-re a kormányalakításhoz?
Tudták, hogy a parlamenti mandátumarányuk ellenére nem áll mögöttük az ország fele sem (listán 32,99 százalékot szereztek), és azt is, hogy fájdalmas intézkedések várnak rájuk, amely tovább fogja csökkenteni népszerűségüket. Ezenkívül szükségük volt a viszonylag erős SZDSZ mögött álló értelmiségi és gazdasági holdudvar támogatására: nélkülük külföldön bizalmatlansággal, belföldön pedig kétfrontos háborúval kellett volna szembenézniük, amely hamar felemészthette volna a pártot.
Milyen következményei voltak e koalíciónak az SZDSZ belső életében és külső megítélésében?
Hamar kiderült, hogy az MSZP-vel kötött koalíció a vég kezdete. Az SZDSZ hitelességének antikommunista pillérét azonnal lerombolta a közös kormányzás, így villámgyorsan – és végérvényesen – elveszítette szavazóinak felét. Hiába merült fel, nem léptek ki a koalícióból, így ők lettek a ciklus legnagyobb vesztesei: szavazóik száma négy év alatt a harmadára esett vissza, míg az MSZP 300 ezer embert sem vesztett.
Mostanában többször elhangzik, hogy az akkori kormány kétharmad birtokában sem nyúlt az alkotmányhoz. Miért?
Az 1990-es évek közepén még korántsem volt érezhető olyan társadalmi bizalmatlanság az 1989-1990-ben létrehozott politikai rendszerrel szemben, mint 2006-ot követően, így az akkori kormánynak nem is volt célja az intézményrendszer gyökeres átalakítása, és mérlegelte azt is, hogy ehhez nem elegendő a társadalmi támogatottsága. Ráadásul ott egy ténylegesen koalíciós kormánynak volt együttesen kétharmada, az önmagában is sokszínű MSZP és az SZDSZ között pedig nagyon sok vita volt, míg jelenleg a Fidesz-KDNP lényegében egyetlen, erősen centralizált párt, melynek frakciója (frakciói?) egyelőre olajozott gépezetként működik az Országgyűlésben.
forrás és szerző : fn.hu / Bihari Dániel
Az eredeti írás itt olvasható
|