Oszsza meg másokkal is

1939. március közepén, amikor Csehszlovákia csehek lakta nyugati fele a Harmadik Birodalom közvetlen ellenőrzése alá került, a keleti részeken pedig megalakult az önálló Szlovákia, a magyar csapatok bevonultak Kárpátaljára, és kisebb csetepaték árán Magyarországhoz csatolták ezt az ugyancsak 12 ezer négyzetkilométernyi, ám túlnyomórészt ruszinok lakta régiót. Végül – az 1940. augusztus 30-ai második bécsi döntés értelmében – visszakerült Észak-Erdély a Székelyfölddel. Ezen az összesen 43 ezer négyzetkilométernyi területen két és fél millió ember élt, akiknek a magyar statisztika szerint kicsit több mint fele, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont csak 38%-a volt magyar nemzetiségű. Ezekre a magyar revíziós sikerekre minden esetben német–olasz támogatással, és Európa politikai térképének gyökeres átrajzolásával párhuzamosan került sor.
 

Honvédek egy zombori utcán 1941 áprilisában
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótár
 

Először – 1938. március 12–13-án – az osztrák köztársaság tűnt el a térképről. Csehszlovákia 1939. márciusi dezintegrálásával egyidejűleg megkezdődött a délkeleteuró pai államrend összeomlása is. Zogu király ellenállása ellenére 1939. április 7-én az olasz hadsereg megjelent Albániában, amely a nemzetgyűlés április 12-ei határozata értelmében „egyesült” Olaszországgal. Lengyelország 1939. szeptemberi német–szovjet lerohanása következtében, amely a II. világháború kezdetévé vált, Köztes-Európa északi felében alakult ki új helyzet. Az I. világháború végén újjászületett Lengyelország nyugati fele a náci Németország részévé vált, a Visztula Varsó és Krakkó közötti szakaszának két oldalán a Cseh–Morva Protektorátus jogállásához hasonló, névlegesen önálló Főkormányzóság alakult, a csaknem 200 ezer négyzetkilométernyi keleti területsávot pedig a Szovjetunió kebelezte be.
 

Az érdekszférák elhatárolására vonatkozó német–szovjet megegyezések értelmében a Szovjetunió alig egy év leforgása alatt stratégiai jelentőségű határkiigazításokat ért el Finnországgal szemben, és felszámolta a három balti köztársaság önállóságát. Előbbi érdekében hadat viselt (téli háború), az utóbbi esetében elegendőnek bizonyult a nyomásgyakorlás és az erődemonstráció. Észtország, Lettország és Litvánia 1940. augusztus 3–5-én vált a Szovjetunió tagköztársaságává. Ez lett a sorsa az 1920 óta Romániához tartozó Besszarábiának is, ahová június 28-án kezdtek bevonulni a szovjet csapatok. Eközben Németország elfoglalta Dániát és ellenőrzése alá vonta Norvégiát (1940. április), majd május 10-én megtámadta Hollandiát, Belgiumot és Franciaországot. A június 22-ei francia kapitulációt követően az ország déli felén Vichy központtal megalakult a Pétain marsall vezette francia bábállam, míg északon – beleértve Párizst is – német katonai közigazgatást vezettek be. Szórványos légitámadások után augusztus 1-jén kezdetét vette az angliai csata, amely a szigetország térdre kényszerítését célozta.

Hitler és Sztálin hatalmas területi nyereségei arra ösztönözték Mussolinit, hogy ő is tovább növelje befolyását a Balkánon. Arra hivatkozva, hogy a görög hatóságok diszkriminálják az albán kisebbséget, 1940. október 28-án parancsot adott a görögországi invázióra. Az olasz támadás azonban elakadt; a nehéz hegyi terepet kihasználva a görögök decemberre visszaszorították Albániába a betolakodókat.

A Balkán átrendezésére irányuló olasz törekvéseket Moszkva ellenérzésekkel figyelte. A szovjet vezetés már azt is sérelmezte, hogy a második bécsi döntés lebonyolításába nem vonták be. Most viszont az olasz támadással olyan területek váltak hadszíntérré és potenciálisan Olaszország részévé vagy befolyási övezetévé, melyek a délnyugati irányú hagyományos orosz terjeszkedés hatósugarával érintkeztek. Ezért és más tisztázatlan kérdések rendezése érdekében 1940. november12-én Berlinbe érkezett Molotov külügyi népbiztos. Annak érdekében, hogy a szovjetek figyelmét elterelje a Balkánról és a Duna medencéjéről, s egyben riválisának, Nagy-Britanniának a pozícióit is rontsa, Hitler azt ajánlotta a szovjet diplomatának, hogy a Perzsa-öböl és az Arab-tenger térségében – amely a Távol-Kelethez és Köztes-Európához hasonlóan az orosz expanzió hagyományos célpontjai közé tartozott – támadja meg a briteket, s az elfoglalt iráni és egyéb területeket a Szovjetunió tekintse magáénak.

Bár ez az ajánlat megfelelt a Kreml elképzeléseinek, Molotov a Szovjetunió balkáni érdekeinek és elképzeléseinek az érvényesítéséhez is ragaszkodott. Ezek lényege –hasonlóan a cári politika évszázados célkitűzéseihez – a szabad átjárás biztosítása volt a Boszporuszon és a Dardanellákon, valamint Bulgária és Románia besorolása a szovjet érdekszférába. Ennek elfogadása Németország számára lényegében Kelet-Balkán elvesztését és a Kis-Ázsiába tervezett behatolás tervének feladását jelentette volna, s ezért elfogadhatatlan volt. A stratégiai jelentőségű érdekellentét előrevetítette az 1939 augusztusa óta szorosan együttműködő két nagyhatalom közötti szakítást. Ez az új politika tükröződött Hitler két decemberi utasításában: az egyik Görögország pacifikálására (Marita-terv) és ennek keretében a Balkán feletti uralom biztosítására, a másik a Szovjet unió megtámadására (Barbarossa-terv) vonatkozott.

Barcza György londoni követ
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótá
 

Az egyre inkább világméretűvé terebélyesedő fegyveres konfliktus körülményei közepette a magyar kormány, amelyet 1939 februárjától Teleki Pál vezetett, úgy próbált lavírozni, hogy a német–olasz tengellyel kialakult együttműködést fenntartva az angolszász hatalmak jóindulatát is megőrizze. Ezzel magyarázható, hogy 1940. november 20-án csatlakozott a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez, s ezzel együttműködési kötelezettséget vállalt arra az esetre, ha a három szövetséges egyikét egy addig nem hadviselő állam –gyakorlatilag az USA – megtámadná. Ám az is, hogy ezzel egyidejűleg közeledni kezdett Jugoszláviához, amely Görögország mellett ekkor már a térség egyetlen olyan állama volt, amely nem tartozott a német–olasz szövetségi rendszerhez. (A háromhatalmi egyezményhez Románia november 23-án, Szlovákia pedig 24-én csatlakozott.) Ez a közeledés vezetett a Magyarország és Jugoszlávia közötti barátsági szerződés aláírásához 1940. december 12-én.

A nagyon rövid, mindössze háromcikkelyes egyezmény kimondta, hogy „A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között állandó béke és örök barátság fog fennállani”, s hogy a „Magas Szerződő Felek […] tanácskozni fognak mindazokban a kérdésekben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érinthetik”. A két ország közötti határvitával, amelyben nem tudtak megegyezni, a szerződés mint pillanatnyilag „időszerűtlen” üggyel nem foglalkozott.

A szerződés aláírásának napjaiban Hitler megkezdte az olaszok megsegítésére hivatott Marita-akció előkészítését. A terv lényege a német katonai erők dél-romániai összpontosítása, s Görögország bolgár területekről történő megtámadása volt. A német erők Romániába szállításához a német vezérkar a magyar vasútvonalak igénybevételét is kérte, amit a magyar kormány minden további nélkül engedélyezett. A csapatösszevonásokkal párhuzamosan a német diplomácia nyomást gyakorolt Bulgáriára, hogy területét a tervezett támadás bázisául használhassa. Különböző területi ígéretek fejében az addig Magyarországhoz hasonlóan semlegességre törekvő bolgár kormány viszonylag könnyen beadta a derekát. 1941. március 1-jén Bulgária is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez.

A balkáni német aktivitást nemcsak a Szovjetunió, hanem Nagy-Britannia is gyanakvással nézte. Görögország lerohanása ugyanis legalább olyan mértékben veszélyeztette volna a brit,mint a szovjet érdekeket. A német csapatok magyarországi átvonulásának engedélyezését London ezért határozottan nehezményezte. Barcza György londoni követ 1941. január 28-ai jelentésében kitért arra, hogy a brit közvéleményben fokozódik a Magyarországgal szembeni bizalmatlanság. A „német csapatok és hadianyagok, nemcsak minden tiltakozás nélküli, hanem még elő is segített átszállítása által” – írta – brit felfogás szerint „Magyarország eljátszotta minden jogát arra, hogy angol–amerikai győzelem esetére más elbánásra számítson, mint Anglia nyílt ellenfelei”. Erre és az ehhez hasonló jelzésekre válaszolva Teleki március elején egy hosszú, titkos levélben arra kérte Barczát, hogy nyugtassa meg Anthony Eden brit külügyminisztert.

Értesse meg vele – írta követének –, hogy bár „hivatalos nyilatkozatokban, sajtóban és kifelé való formai megnyilvánulásokban kénytelen erősen tengelybarát hangot használni”, amíg ő a magyar kormány feje, nem fog olyan lépésekre sor kerülni, amelyek „az ország becsületével, szuverenitásával nem összeegyeztethetők”. Bár Eden kétkedve fogadta Teleki fogadkozását, szakításra egyelőre nem került sor.

Görögország bekerítése érdekében Hitler nemcsak Bulgáriát, hanem Jugoszláviát is a német–olasz szövetségi rendszer részévé kívánta tenni. A jugoszláv kormány mutatott is hajlandóságot a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásra, ám ennek fejében többek között területi integritásának garantálását kérte. A Jugoszláviával szembeni olasz, magyar és bolgár igények miatt Németország ilyen garanciát teljes egyértelműséggel nemigen vállalhatott. A jugoszláv kormány ezért az angolokkal is tárgyalásokat folytatott jövőjéről és aktuális magatartásáról. Miután március 7-én az angol expedíciós hadsereg első egységei partra szálltak Görögországban, London felettébb jó néven vette volna, ha a jugoszláv hadsereg benyomul Albániába, és olyan sok olasz egységet köt le, amilyen sokat csak tud. Ennek fejében szavakban mindent megígértek, ám arra, hogy ígéreteiket hogyan tudják szavatolni, nemigen tudtak válaszolni. A német vagy brit orientáció dilemmája megosztotta a belgrádi vezetést. Bár a március 22-ei kormányülésen a miniszterek többsége a német feltételek elfogadása és a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás mellett foglalt állást, három miniszter tiltakozása jeléül benyújtotta lemondását és kivált a kormányból. Ez előrevetítette, hogy az egyezmény aláírása nem marad következmények nélkül.

A belgrádi fordulat

Néhány órával azután, hogy Cincar-Markovic külügyminiszter március 25-én ünnepélyes körülmények között kézjegyével látta el a csatlakozási okmányt Bécsben, egyes szerbiai városokból máris nyugtalanságról számoltak be a diplomáciai jelentések. Kragujevácon mintegy 15 ezren vonultak az utcára; a belgrádi középiskolások –hazafias dalokat énekelve – bojkottálták a németórákat. Közben a hadsereg néhány magas rangú tisztje is cselekvésre szánta el magát. 27-én hajnalban a légierő néhány alakulata letartóztatta a régi kormányt, és a vezérkar épületébe gyűjtötték a számításba vehető fontosabb politikusokat. Azokat, akik megtagadták az együttműködést, letartóztatták. Az uralkodói jogokat addig gyakorló Pál régensherceget száműzetésbe kényszerítették, és a kiskorú Pétert ültették a trónra.

Miniszterelnökké a puccsot végrehajtó tábornokok egyikét, Duąan Simovicot, a légierő parancsnokát tették meg.

A kulisszák mögötti hatalomátvétellel egyidejűleg a hadsereg alakulatai ellepték Belgrád belvárosát és a fontosabb közlekedési csomópontokat. A forgalmat korlátozták, a középületeket megszállták. Az utcákra özönlő tömeg kezdetben csendesen viselkedett, ám amint észrevette, hogy a katonaság velük van, felbátorodott. A délutáni fejleményekről a belgrádi magyar katonai attasé így számolt be táviratában: „Amilyen csendes volt a tömeg még reggel 8 órakor, annyira megvadult dél felé, amikor látszott, hogy egy irányított mozgalomról van szó. A német és olasz utazási irodákat pozdorjává törték; az élén maga a hadsereg volt. Tisztek és legénység egyaránt tört és zúzott. Az olasz iroda könyvei szuronyok által vannak átdöfve. A német katonai attaché sgt-jét, Moser tart. szdst. a tömeg megverte, amikor a követségre akart bemenni. Még nem ellenőrzött hír szerint a svéd követet is tévedésből megverték abban a pillanatban, amikor a német követségre akart menni, csak azért, mert németül beszélt”.

Teleki Pál miniszterelnök a rádió mikrofonja előtt 1939-ben
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótá
 

Bolje rat, nego pakt, vagyis Jobb egy háború, mint egy paktum – skandálta a feldühödött belgrádi tömeg, nem is sejtve, hogy óhajukból milyen gyorsan lesz valóság. Nem törődve az új kormány barátságot színlelő gesztusaival, Hitler ugyanis már 27-én eldöntötte: a Görögország ellen indítandó támadás keretében egyúttal Jugoszláviát is likvidálja. Szándékáról azonnal értesítette Olaszországot, Bulgáriát és Magyarországot. Közreműködésük fejében mindhárom országnak területi kompenzációkat ígért.

Hitler Horthy Miklós kormányzónak szóló üzenetét Sztójay Döme berlini követ személyesen hozta 27-én délután a Ribbentrop által rendelkezésére bocsátott különgépen Budapestre. Az üzenet lényege így szólt: „Hitler a Kormányzó Úr Ő Főméltóságának azt üzeni, hogy Magyarország revíziós igényeit teljes mérvben elismeri és pedig addig a határig, melyet Ő Főméltósága maga szab meg. Szó szerint megemlítette még Bácskát és Bánátot (marschiren Sie ein ins Banat). De tudja, hogy Ő Főméltósága szíve az Adria felé is vonzza őt, s hogy Magyarországnak szabad tengeri kikötőre van szüksége. Fiume ugyan az olaszoké, de Hitler kilátásba helyezi, hogy minden befolyását latba fogja vetni ezen kérdésben”.

Emlékirataiban Horthy azt írja, hogy Hitler üzenetének kézhezvétele után, „mely szerfölött nehéz elhatározás elé állított bennünket”, „nyomban koronatanácsot hívtam össze”. A valóságban azonban nem ez történt. Amikorra 28-án délután a minisztertanács, majd április 1-jén a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács (a kormányzóval és a vezérkar főnökével kiegészült minisztertanács) összeült, az érdemi döntés már megszületett. Teleki és Bárdossy László külügyminiszter mellett ebben legfőbb szerepet maga a kormányzó játszott, aki Hitler ajánlatán rendkívüli módon fellelkesült. Azonnal beleegyező választ akart küldeni, amitől csak Teleki és Bárdossy ellenkezése térítette el. A 28-án délelőtt folytatódó bizalmas tárgyalásokba a katonai vezetők is bekapcsolódtak.

Ezeken a megbeszéléseken Teleki azt az álláspontot képviselte, hogy nem támadhatunk meg egy olyan országot, amellyel alig néhány hónapja kötöttünk örök barátsági szerződést. Ha ezt tennénk, Magyarország elveszítené „nemzeti becsületét” és egyben a Nyugat jóindulatának maradékát is. Érvelt azzal is, hogy a honvédséget más, veszélyesebb helyzetekre kellene tartalékolni. Érvei azonban leperegtek a kormányzóról és a katonai vezetőkről. Így végül nemcsak abban állapodtak meg, hogy engedélyezik a német csapatok Jugoszlávia elleni támadását magyar felségterületről, hanem abban is, hogy bejelentik elvi hajlandóságukat a támadásban való részvételre. A végső döntés meghozatalát mindazonáltal a Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsra hagyták.

A fenti döntések szellemében készült el az a levél, amelyet Horthy írt alá, s amelyet Sztójay vitt Berlinbe 28-án délután. „Azok a területi igények –olvasható ebben –, amelyekre excellenciád üzenetében hivatkozni méltóztatott, fennállnak, és teljesítésükre várnak. […] Excellenciád volt oly szíves Sztójay követnek kilátásba helyezni, hogy a Wehrmacht főparancsnoksága felveszi a kapcsolatot a magyar hadseregvezetéssel. E kapcsolat felvétele elé őszinte megelégedéssel tekintek.”

Miközben Sztójay Berlin felé repült, Bárdossy tájékoztatta a minisztertanácsot a kialakult helyzetről. Bár hangsúlyozta, hogy német támadás esetén a háromhatalmi egyezmény Magyarországra nézve semmiféle kötelezettséggel nem jár, elképzelhetetlennek tartotta, hogy a kormány elzárkózzék a délvidéki volt magyar területek visszavétele elől. Teleki lényegében ugyanezt az álláspontot képviselte, ám a magyar részvételt feltételekhez kívánta kötni. Azt javasolta, hogy a magyar hadsereg csak Jugoszlávia felbomlása és az önálló Horvátország kikiáltása után támadjon, vagy akkor, ha a magyar lakosságot atrocitások érnék a jugoszláv politikai és katonai hatalom részéről, vagy ha a német támadás következtében „hatalmi vacum” keletkezne a magyarlakta területeken. Miután a kormány elfogadta Teleki javaslatait, a miniszterelnök mindenkit meglepő bejelentést tett: közölte, hogy másnap benyújtja lemondását. Szándékát azzal indokolta, hogy képtelen kellő meggyőződéssel és határozottsággal képviselni Németország irányában a „szövetségi hűség és együttes akció gondolatát”. Teleki lelki alkatára –akaratgyengeségére és határozatlanságára – jellemző, hogy Bárdossy és Keresztes-Fischer Ferenc kérlelésére néhány perc után megmásította szándékát. Egyelőre tehát a helyén maradt.
 

Werth Henrik magyar vezérkari főnökmbr> Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótá
 

Sztójay március 28-án 19 óra 30 perckor nyújtotta át Horthy levelét Hitlernek. A birodalmi kancellár megelégedéssel olvasta a kormányzó sorait, s örömét fejezte ki a korábban többször meglehetősen rezervált magyar magatartás megváltozása fölött. Hangoztatta – mint Sztójay jelentette – „a magyar–német sorsközösséget és barátságot”, ami a korábbiakban nemigen jellemezte.

Eközben katonai vonalon máris megkezdődött a támadás terveinek összehangolása. Német részről ez Paulus tábornokra, a sztálingrádi csata későbbi vesztesére hárult, akinek az embereimár 28-án este amagyar fővárosba érkeztek. Az előzetes megállapodásokat Werth Henrik, a magyar vezérkar főnöke és Paulus 30-án véglegesítették ugyancsak Budapesten. Ezek szerint Magyarországnak három gyalogoshadtesttel, valamint a legjobban felszerelt és részben motorizált gyorshadtesttel kellett részt venni az akcióban. A magyar alakulatok zömének a Duna–Tisza közén, kisebb erőknek pedig a Tisza bal partján kellett előnyomulni. Ezen egységeket április 14-ig kellett készenlétbe helyezni, és a német szárazföldi haderő főparancsnokságának alárendelni.

Miközben a katonák a támadás részleteinek a kidolgozásával foglalkoztak, a Külügyminisztérium lázasan dolgozott a közvélemény felkészítésén. Rassay Károllyal, a liberális ellenzék vezetőjével folytatott 30-i megbeszélésén Bárdossy azzal indokolta a Jugoszlávia elleni magyar támadásban való részvételt, hogy ellenkező esetben a németek megszállnák Magyarországot, és olyan kormányt neveznének ki, amely fenntartás nélkül teljesítené a németek minden kívánságát. Megkezdték a külföldi magyar követségek felkészítését is. Március 30-án a washingtoni és a londoni követ az alábbi tájékoztatást kapta: „Senki tőlünk el nem kívánhatja, hogyha Délszláv Királyság tengelyhatalmakkal háborúba keveredik, magyar kormány nyugodtan nézze, hogy Magyarországtól 1918-ban jogtalanul elszakított magyarlakta területeket német vagy éppenséggel román hadsereg szállja meg, és ott berendezkedjék. Magyar kormány és egész magyar közvélemény számára teljesen lehetetlen volna, hogy ennek veszélyével szemben ott élő magyarságot ne védelmezze meg, és sorsát ne biztosítsa”.

Ilyen előzmények után került sor a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács április 1-jei ülésére, amelyre a végleges döntések meghozatala várt. Bárdossy ezen lényegében a 28-i minisztertanácson elfogadott határozatokhoz tartotta magát, vagyis Jugoszlávia felbomlása utáni időpontban javasolta a támadásba való bekapcsolódást. Ezt támogatta Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter is, míg Werth Henrik, Bartha Károly honvédelmi miniszter, Hóman Bálint és mások a mielőbbi támadásmegindítását követelték. A vitában döntő súllyal esett latba Teleki szava, aki utolsóként emelkedett szólásra. Bár nem titkolta aggodalmát a magyar részvétel várhatóan igen negatív nyugati fogadtatása miatt, végül mégis Bárdossy előterjesztését támogatta, remélve, hogy a jugoszláv állam felbomlása utáni magyar akció más elbírálás alá fog esni, mint a német. Ennek érdekében döntöttek úgy, hogy a magyar csapatok csak a Duna–Dráva vonaláig, vagyis a régi magyar határig nyomulhatnak előre, s hogy nem a németek, hanem a kormányzó főparancsnoksága alatt fognak állni.

Az LHT ülése után Teleki utasította washingtoni és londoni követét, hogy haladéktalanul informálja a két állam külügyminisztériumát, és puhatolózzon várható álláspontjuk felől. Kétségek közt hánykódó lelkiállapotát jól tükrözi az a levél, amelyet báró Apor Gábor szentszéki követnek írt 2-án a reggeli órákban. A helyzet – tudósította bizalmasát – rendkívül nehéz, hiszen „ha az ország nem paríroz, a németek először Magyarországot rohanják le, előbb és csúnyábban”. „K[ormányzó], hadsereg, fél kormány és parlamenti többség ez esetben ellenem. Próbálom megúszni et sauver la face” [megőrizni a látszatot – R. I.].
 

Teleki Pál ravatala az Országházban
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótá
 

Valamikor a délutáni órákban megérkezett Barcza György londoni követ távirata az angol álláspontról. Ez a miniszterelnök legpesszimistább előérzeteit igazolta. „Amennyiben – jelentette a követ – magyar kormány eltűri, sőt elősegíti, hogy német hadsereg Magyarországra bevonulva, azt katonai bázisnak használja Jugoszlávia ellen, Anglia részéről diplomáciai viszonyunk megszakításával és annak összes következményeivel okvetlen számolni kell. Ha azonban Magyarország e támadáshoz bármilyen indoklással (Jugoszlávia területén magyarok megvédése) csatlakoznék, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei (Törökország, esetleg idővel Szovjet) hadüzenetével is kell számolni. Ezen esetben, angolok végső győzelme esetén, magatartásunk alapján, mint Anglia és Amerika nyílt ellensége leszünk megítélve, sőt az örök baráti szerződés flagráns megsértésével leszünk megvádolva,mert itt szerződést úgy értelmezik, hogy éppen béke érdekében Jugoszláviával szembeni területi igényeink érvényesítéséről egyelőre lemondottunk”. Washington véleménye, amely csak 3-án érkezett meg a Külügyminisztérium Dísz téri épületébe, nagyjából ugyanez volt. „Bármennyire indokolt motívumokból ered magyar támadás – foglalta össze a kapott információkat Ghika György követ –, nem jelenthet mást, mint német agresszió útjának egyengetését és ennél fogva nyílt ellenséges cselekedetet demokratikus hatalmak ellen”.

Barcza táviratáról Teleki szinte azonnal értesült, s az abban foglaltakat már délután megvitatta Bárdossyval. Az egyik szolgálatot teljesítő fiatal diplomata (Újpétery Elemér) visszaemlékezése szerint a tárgyalás közel két óráig tartott, s a párnázott ajtón keresztül is kihallatszott Teleki izgatott hangja: „Tudtam, hogy így lesz. Ismerem az angolokat”.

Teleki Pál öngyilkossága

Április 2-án délután és este Teleki Pál zsúfolt programot bonyolított le. Bárdossyval folytatott megbeszélése mellett meglátogatta beteg feleségét a Park Szanatóriumban, találkozott Tildy Zoltánnal, a Kisgazdapárt vezetőjével, este a bazilikában részt vett a cserkésztisztek szokásos húsvét előtti lelkigyakorlatán, majd gyónás után hosszasan beszélgetett Witz Béla plébánossal, gyóntatópapjával. Csak késő este tért haza, és vonult vissza Sándor-palotai lakosztályába, ahol 1945-ig a mindenkori miniszterelnökök dolgoztak és laktak. Mielőtt lefeküdt volna, ismét felhívta a Külügyminisztériumot, s az ügyeletes titkárt megkérte, hogy hozza át számára Barcza táviratának a másolatát. Újpétery Elemér 2-3 perc alatt átért a szomszédos Dísz térről. Ez valamivel este 11 óra után történt.

A következő két-három órában Teleki még egyszer átgondolta az ország helyzetét és saját politikáját. Konstatálnia kellett, hogy a támadáshoz való magyar csatlakozás késleltetése és feltételekhez kötése kevés volt az angolok bizalmának megőrzéséhez.Mivel a németek végső vereségét biztosra vette, ezt végzetesnek ítélte hazája háború utáni sorsának alakulása szempontjából. Reális kiutat, vagyis pillanatnyilag és perspektivikusan is jó megoldást nem látván, véget vetett életének. Döntését meghozva talán arra is gondolt: tettével üzenetet küld a világnak Magyarország nehéz helyzetéről. Biztos, hogy egy kiegyensúlyozott lelkű és pragmatistább politikus másként járt volna el. Teleki azonban olyan depresszióra hajlamos moralista volt, akit a magányosság, a kétségbeesés és az önvád legalább kétszer már korábban is az öngyilkosság szélére sodort. Ráadásul szeme előtt lebeghetett távoli rokona, Teleki László példája, aki egy politikailag ugyancsak nehéz helyzetben 1861-ben szintén a pisztolyához nyúlt.

Friedrich Paulus, a német parancsnok
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótá
 

A tragédiát először az ablakokat nyitó inas konstatálta reggel fél hét körül. A gyorsan kiérkező rendőrorvost és Bakay Lajos orvosprofesszort – szakértői jelentésük szerint – a következő látvány fogadta: „jobboldalt a nyakon a jobb kéz mutatóujjával érintkezésben egy nagy típusú, browning revolver fekszik. Az ágypárnája telve van véralvadékkal, amely kétoldalt lecsurgott. Jobboldalt, a halánték-tájékon hajas fejbőr szélén találtuk a behatolási nyílást, amelyet megpörkölt és összecsapzódott haj körít. A nyíláson át roncsolt agyvelőrészek ürültek ki. A kimeneti nyílás a bal halántékfalcsonti tájékon látható körülbelül két pengősnyire tátongó, szintén véralvadékkal és agyrészekkel telt. A fej tájékának megfelelőleg a falon fillérnyi nyílás látható, amelynek a környéke a falon tapadó agyroncsalékokkal borított. A holttest vizsgálata azt mutatta, hogy a halál a kora hajnali órákban következhetett be. Az öngyilkosság ténye minden kétséget kizárólag megállapítást nyert”.

Teleki éjjeliszekrényén ott feküdt Barcza táviratának másolata, dolgozószobájának íróasztalán pedig két, Horthy Miklósnak címzett levél. Az egyik így szólt: „Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örök béke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem!Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok. Teleki Pál”. A másik pedig így: „Főméltóságú Úr! Ha cselekedetem nem sikerülne teljesen és még élnék, ezennel lemondok. Mély tisztelettel Teleki Pál”.

Bár családtagjai és munkatársai sem akkor, sem később nem vonták kétségbe, hogy Teleki valóban öngyilkosságot követett el, már akkor felmerült, és azóta mindig táptalajra talál az a feltevés, hogy gyilkosság áldozata lett. Arra azonban, hogy ki,miért és főleg hogyan követte volna el a merényletet, soha senki sem tudott meggyőző választ adni. Miként arra sem, hogy Zrínyi Miklósnak századokkal korábban nem egy megsebzett vadkan, hanem a Habsburgok által felbérelt bérgyilkos oltotta volna ki az életét.

A nagyszabású állami temetésre április 7-én került sor.Mivel Bakay Lajos szakvéleménye szerint tettének elkövetésekor Teleki nem volt beszámítható, egyházi szertartásra is sor került. Igaz, a búcsúztatót nem – mint egyébként illett volna – a hercegprímás, hanem Witz Béla prelátus tartotta, s az engesztelő szentmisét is ő celebrálta. A gyászolók az Országháztól a Kerepesi temetőig kísérték a halottat; az útvonal két oldalán cserkészek álltak sorfalat. A koszorúkat tizennégy kocsi vitte a koporsó után; az elhunyt kitüntetései tizenhárom vörös színű bársonypárnán ragyogtak. Amikor a koporsót a sírba engedték, három erdélyi egyetemista nemzetiszínű szalaggal átkötött csomagban erdélyi földet dobott az elhunyt után. A cserkészek pedig megfogadták: „Telekit követem – a kötelességet keresem!”

A bevonulás

Kétségbeesett tettével Teleki Pál nem tudott új irányt szabni az eseményeknek. Azután, hogy látogatást tett a Sándor-palotában, és néhány percre egyedül maradt halott miniszterelnökével, Horthy haladéktalanul kiadta a parancsot a kijelölt csapatok mozgósítására. A délutáni órákban német alakulatok vonultak át Budapesten. Másnap Berlinbe repült Bartha honvédelmi miniszter, hogy a magyar részvétel feltételeihez megszerezze Hitler hozzájárulását. A birodalmi kancellárhoz intézett újabb levelében, melyben Teleki halálának okait ismertette, Horthy ezt külön is kérte. „Március 28-i levelem értelmében – írta – már megtettük a katonai intézkedéseket. De a lelkiismereti konfliktus, amelyben vagyunk, s amelynek mélységére semmi sem jellemzőbb,mint a miniszterelnök öngyilkossága, arra a kérésre kényszerít bennünket, hogy a német hadseregvezetés lehetőleg úgy szabja meg csapataink feladatait, hogy azok mindig összeegyeztethetők maradjanak lelkiismeretünkkel.”

Talán Teleki halála miatt is, Hitler engedékenységet tanúsított. Hozzájárult, hogy a magyar csapatok csak Horvátország önállóságának deklarálása után induljanak meg, és hogy tevékenységüket a Duna vonaláig terjedő területekre korlátozzák. Ez alól kivétel volt a gyorshadtest, amelyet Boszniában rendfenntartó célokra kívánt felhasználni.

Hitler után a német katonai vezetőkkel tárgyalt Bartha. Az előzetes magyar felvonulási terv annyiban módosult, hogy a magyar csapatok Tiszától keletre történő bevetésétől a németek eltekintettek. Erre a módosításra azért volt szükség, mert a román államvezető, Antonescu marsall a lehető leghatározottabban ellenezte, hogy magyar csapatok tegyék a lábukat bánáti területre. Erre az 1920-ban Jugoszláviának ítélt vegyes lakosságú régióra ugyanis Románia is igényt formált.

A német támadás április 6-án kezdődött több páncélos hadosztály és közel 1000 repülőgép részvételével. A Wehrmacht alakulatai öt ponton nyomultak be jugoszláv területre, köztük a Kaposvártól délre fekvő magyar határszakaszon. Ehhez csatlakozott az olasz hadsereg Trieszt és Fiume térségéből kiinduló és a dalmát tengerpart felé irányuló offenzívája. A németekhez és az olaszokhoz képest gyengén felszerelt jugoszláv hadsereg védekezett, ám a küzdelem kimenetele nem volt kétséges. A védelem részét képezte az is, hogy a jugoszláv légierő több hullámban bombázta Szegedet és környékét. A magyar légvédelem és a német vadászok a támadó gépek több mint kétharmadát megsemmisítették. A légitámadásokkal egyidejűleg a szárazföldön is előfordultak kisebb összecsapások. A bácskai határt átlépő jugoszláv granicsárok támadásait a magyar határvadászok rendre visszaverték.

A német támadás és a magyar mozgósítás megerősítette Magyarország helyét a tengely oldalán. O’Malley brit követ már Teleki temetésének délutánján megjelent a Külügyminisztériumban, és hivatalos bejelentést tett: Anglia megszakítja kapcsolatait Magyarországgal, ő pedig haladéktalanul visszatér hazájába. Másnap a szovjet követ és családja hagyta el Budapestet, majd a következő napokban a belga és a holland misszióvezető. Az amerikai ügyvivő egyelőre maradt, ám amikor Bárdossy fogadta, óva intette attól, hogy Magyarország esetleg maga is megtámadja déli szomszédját.

A jugoszláviai hadműveletek mindössze 11 napig tartottak. A németek technikai fölénye mellett a gyors győzelem legfontosabb oka a jugoszláv hadsereg szétesése volt. Komoly ellenállást tulajdonképpen csak a szerb erők fejtettek ki; a horvát, szlovén és a többi nem szerb alakulat jobbára harc nélkül megadta magát. Zágrábba minden ellenállás nélkül vonultak be a német csapatok április 10-én, ahol még aznap deklarálták a Független Horvát Állam létrejöttét. „Akkoriban –írta utóbb a függetlenség kikiáltását kísérő euforikus hangulatról Vladko Macek korábbi miniszterelnök – úgy ujjongott Zágráb, mint amikor 1918-ban megszakadtak a kapcsolatok Magyarországgal.”

Az önálló horvát állam megalakulásával teljesült a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács által szabott feltételek legfontosabbika. A támadásra kiszemelt magyar haderőnek – a 3. hadseregnek – viszont a rendelkezésre álló idő alatt csak alig fele tudott felvonulni a határra. Az alakulatok összekeveredtek, a tavaszi eső által feláztatott talajon elakadtak a gépkocsik, a gyalogság kimerült, az ellátószolgálat késett. Ezért indokolt lett volna az eredeti terveknek megfelelően még legalább néhány napot várni, hogy a sorokat rendezzék, és az utánpótlási vonalakat megbízhatóan kiépítsék. A fővezérség és személy szerint Horthy azonban attól tartott, hogy ha nem cselekednek azonnal, a várható jugoszláv kapituláció következtében esetleg okafogyottá válhat a magyar részvétel, és ezzel a Délvidék visszakerülése is kérdésessé válhat. Ezért a támadás késedelem nélküli megkezdése mellett döntöttek.

A támadás 11-én 14 órakor indult, és kemény ellenállásba sehol sem ütközött. Az addigi német és olasz sikerek, majd Belgrád 12-i elestének a hatása alatt álló jugoszláv dandárok kisebb csetepaték után kivétel nélkül visszavonultak. Gondot jelentettek viszont a visszamaradt katonákból és civil fegyveresekből szerveződő ellenálló csoportok, a csetnikek akciói. Ezek lényege a zavarkeltés és a megfélemlítés volt, amit úgy értek el, hogy általában lesből és az éj leple alatt nyitottak tüzet kisebb magyar alakulatokra. A rövid és hatásos tűzcsapások után gyorsan szétszéledtek, a fegyvereket elrejtették, és adandó alkalommal újra lecsaptak. Ez a harcmodor váratlanul érte a hagyományos hadviselésre felkészített magyar alakulatokat, amelyek gyakran estek pánikba, és ilyenkor vaktában kezdtek lövöldözni. Mindezek ellenére a Bácska, a baranyai háromszög és a Muraköz megszállása már 13-án estére befejeződött. A további hadműveletekben csak a gyorshadtest vett részt, amely – német alárendeltségben – Sabác és Valjevó irányába tört előre, majd a későbbiekben az Eszék–Vinkovci–Vukovár körzetet biztosította.

Nem lévén hova hátrálnia, a jugoszláv hadsereg április 17-én kapitulált. Simovic tábornok addigra lemondott, a király és kormánya pedig emigrációba vonult. A győztesek megkezdték az 1918–19-ben létrehozott állam felosztását. A szlovén területeken Németország és Olaszország osztozott, a dalmáciai partvidék Spalatóig és néhány sziget, illetve kikötő még azon túl is Olaszországé lett. Horvátország megkapta Bosznia-Hercegovinát, Bulgária pedig Macedónia nagy részét. Szerbiában, amely nagyjából az 1878-as határai mögé szorult vissza, Milan Nedic tábornok vezetésével német bábkormány alakult.
<>br> A volt magyar területek közül Magyarország visszakapta Muraközt, a baranyai háromszöget és Bácskát. Ezek együttes területe 11 és fél ezer négyzetkilométer, lakóinak száma egymillió-harmincezer fő volt. Tekintettel arra, hogy a Bánátra nemcsak Magyarország, hanem Románia is igényt formált, ezt a vegyes lakosságú területet Hitler egyik rivális államnak sem adta, hanem a helyi német lakosságra támaszkodva közvetlen német katonai közigazgatást vezetett be. A Magyarországhoz visszakerült területeken a magyar adatok szerint a magyarok részaránya 39, a németeké 17, a délszlávoké pedig 38% volt. A jugoszláv népszámlálás szerint viszont a magyarok hányada csak 30%-ot ért el, a délszlávoké meghaladta a 43%-ot. Magyarország területe ezzel 197 ezer négyzetkilométerre, lélekszáma 14, 6 millióra, a nemzetiségi lakosság aránya pedig 23%-ra nőtt.

Brit hadüzenetre, amelyet London kilátásba helyezett, végül nem került sor. Ebben minden bizonnyal Teleki öngyilkosságának is része volt. Winston Churchill britminiszterelnök egyik rádióbeszédében állítólag kijelentette: a háború utáni békekonferencián a „tárgyalóasztalnál majd szabadon kell hagynunk egy széket Teleki Pál gróf számára. Ez az üres szék figyelmeztesse a jelenlevőket arra, hogy a magyar nemzetnek olyan miniszterelnöke volt, aki feláldozta magát az igazságért, amelyért mi is harcolunk”. Bár e mondatok hitelességét a mai napig nem sikerült bizonyítani, kétségtelen, hogy Churchill becsülte magyar kollégáját, és háborús emlékiratában szépen emlékezett meg róla. Ezt írta: „Teleki gróf főbe lőtte magát. Öngyilkosságával az volt a célja, hogy magát és népét felmentse a Jugoszlávia elleni német támadásért viselt felelősség alól.

Áldozata tisztára mosta nevét a történelem előtt. De a német seregeket nem tudta megállítani, és a történtek következményeit sem volt képes elhárítani”. Valóban nem. Jugoszlávia lerohanását a Görögország elleni német–olasz–bolgár offenzíva követte. Athén április 27-én, Kréta, ahová a brit expedíciós erők visszavonultak, június 1-jén esett el. 1941 kora nyarán Nyugat-, Észak- és Kelet-Közép-Európa, beleértve a Balkánt is, a náci Németország lábainál hevert. Kezdődhetett a Szovjetunió elleni hadjárat.

forrás és szerző : nol.hu / Romsics Ignác


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.