Oszsza meg másokkal is

A magyarországi szélsőjobb aktivizálódása, generációs megújulása és terjedő befolyása 2006 után tulajdonképpen nemcsak az elemzőket, hanem potenciális politikai és civil ellenfeleiket is meglepte. A rendszerváltó mozgalmak 1987-89 között komolyabban nem gondoltak a radikális jobboldal színrelépésének lehetőségére. Természetesen mindenki tudott a 1920-1944 közötti jobboldali radikalizmusról.

Azonban a rendszerváltást megelőző társadalomkritika lényegében megegyezett abban, hogy az államszocializmus előtti időszak ideológiai mozgalmainak színrelépésénél a határév 1948-49 lesz. S akkor radikális jobboldal nem létezhet, hiszen azt már 1945 elején a magyar politikai életből kitiltották. Csurka István ugyan már 1991-92-ben megjelenített a konzervatív tábor peremén egy hangulatában, jelszavai konnotációjában az egykori radikális jobboldalra utaló mozgalmat, ettől azonban az akkori konzervatív tábor - nagyjából friss nyugati mintákat követve- még elhatárolta magát.

Ez a belsőjobb törésvonal - amely a később, a 2000-es években megéltnél akkor még sokkal élesebb volt, az urbánus polgárságnak mégsem tűnt elegendőnek és az a gyorsan visszaerősödő baloldalon keresett védelmet. Az ekkor születő Demokratikus Charta egy másfél évtizedes szocialista-szabaddemokrata politikai szövetségbe nőtt át.

Ugyanakkor problémát jelentett a szélsőjobboldallal szembeszegülő programok terminológiai önmeghatározása. A hagyományos felfogás szerint a baloldali hagyományokat a 20-30-as évek óta áthatja az antifasizmus. Az egykori szélsőjobboldal üldözöttjeit igazán ez a politikai oldal védi, tehát az antifasizmus aktív működtetése beépül a baloldal éppen aktuális retorikájába. Bár 1939-től a plebejus nemzeti szocializmusnak Magyarországon jelentős tömegbázisa volt, az igazi viták nem e mozgalom ideológiai leszármazottaival voltak kapcsolatosak.

Ezek a konzervatív történelemfelfogás szerint is szélsőségesek és ráadásul nem is igazán középosztálybeliek voltak. Valódi viták azokról az 1919-20-tól létező sajátos ideológiai hagyományokról és kultúraelemekről folynak, amelyek nem voltak részei a demokratikus konzervativizmus nyugat-európai alapváltozatainak, de azért protofasisztának, előnácinak sem voltak önmagukban minősíthetőek. Az új jobboldal egy kisebb? nagyobb? része pedig ezeket is felmenői közé sorolja.

1989-ben sokan úgy vélték, hogy most azután elindul a háború alatti magyar szerepvállalás látványos újraértékelése is. Hogy a világháborús ukrajnai, vagy Don-menti magyar túlélők most elmondják, amit ötven évig nem mertek. De érdekes módon ezekből az emlékekből csak igen kevés bukkant elő. Lehet, hogy már ehhez túl késő volt, de a világháborús revansizmus, legalábbis a Keleti Front vonatkozásában jelentős mértékben soha nem éledt fel.

Mindebből következően, az antifasiszta címke meghatározások a 2000-es évek baloldalán egyáltalán nem voltak olyan egyszerűen magától értetődőek. Egyrészt az antifasiszta hagyomány Magyarországon soha nem volt nagyon élesen megfogalmazott, a "nácizmus üldözöttjeinek" e megfogalmazás alatt az akkori politikai nyelv főleg a zsidókat, vagy zsidó származásúakat értette majdnem hogy magánügye volt. A Holocaustot túlélő magyar zsidóság azonban hosszú évtizedekig leginkább a többségbe óvatosan belesimulni akart. Magyarországon ezért legalább a 70-80-as évekig, például az NDK-hoz képest keveset "antifasisztáztak".

A Jobbik színrelépésével és a szélsőjobboldali sajtó hangnemének gyors durvulásával frontálisan szembeszállni kívánók úgy 2005 környékén három problémával találták magukat szembe: Az 1989 utáni igen liberális sajtószabályzás a gyűlöletbeszéd kiszűrésének, szabályozásának olyan széles meghatározási formáit választotta, amelyek alapján igen nehéz, majdnem lehetetlen volt a bírósági felelősségre vonás. A szocialista miniszterelnök megpróbálta e tekintetben a szigorúbb szabályozás bevezetését (lényegében egy német vagy osztrák definíciós keret közelítésével), ehhez azonban vagy nem kapta meg a többséget liberális szövetségesétől, vagy valamilyen formulát ugyan elfogadtak, de annak nem tudtak alkotmánybírósági támogatást szerezni. Ennek következtében a gyűlöletbeszéd mediális és írott formái is a 2000-es évek közepétől igen gyorsan terjedtek, s a társadalom egyre nagyobb része - ha nem is osztotta feltétlenül azokat - de alkalmazásukhoz hozzászokott, abban ízlésének nem megfelelőt, de kivetnivalót semmiképpen sem talált.

Egy ilyen helyzetben egyes publikációk vagy politikai megfogalmazások kapcsán kis értelmiségi csoportok megfogalmaztak ugyan internetes tiltakozó proklamációkat, azonban ezek legfeljebb kibocsátóiknak sugallhatták azt, hogy lám-lám ők próbálkoznak. S nem érezték a közvéleményt sem igazán maguk mögött. A többség e kérdések kapcsán láthatóan nem akar állást foglalni, s mégis markáns véleménnyel rendelkező része valamiképpen közelebb áll a radikálisokhoz, mint az azokkal szemben fellépőkhöz.

A radikális jobboldallal szembeni tiltakozó akciók felvállalását megnehezítette, hogy azokat 2010-ig majdnem kizárólag a balliberális táborban fogalmazták meg, s ezért, bár voltak természetesen konzervatívok is, akiknek a radikális mozgalmak szélsőségesen idegennek tűntek, nyilvánosan tiltakozni ellenük mégsem tudtak, hiszen ezzel a másik oldalt erősítették volna. A ballib oldal azonban nem kívánt ezekre a konzervatív érzékenységekre tekintettel lenni. Egyrészt az antifasizmust valóban saját hagyományának tekintette - értsünk azon most akármit is. Másrészt romló támogatottságát a nemzeti konzervatív oldallal szemben taktikai megfontolásokból is javítani próbálta a történelemből már ismert veszélyes ideológiák újbóli felbukkanására hivatkozva.

Végül problémák voltak a radikális mozgalmak célkeresztjébe kerülő csoportok közvetlen ellenállásával is. Ezek közül a legfontosabbak a 2000-es év Magyarországán nem a zsidók, nem a melegek, nem az (alig létező) bevándorlók, hanem a romák voltak. A romákkal kapcsolatos előítéletek a radikális jobboldalt támogatókénál sokkal szélesebben elterjedtek s legfeljebb az előítéletekből levont radikális korlátozó akciók mikéntjében, és a kérdés retorikájában érhetők leginkább tetten a különbségek. A magyarországi roma társadalom sokszorosan tagolt. De voltak, akik így is azt gondolták, hogy ha a gyakran már fizikailag, s nem csak verbálisan megtámadottak védekezni fognak, akkor olyan politikai erőket támogatnak, akik őket már most is védeni látszanak.

A kelet-európai roma politikai tudatról nagyon keveset tudunk, egy azonban biztosnak tűnik, hogy a legtöbb megvizsgált esetben a romák a konfliktusokat nem konfrontatívan fogadják, hanem igyekeznek attól eltávolodni, akár a viszonylagos önizolációt is vállalni, hogy ne kerüljenek szembe a velük előítéletes többséggel. Tehát az üldözés élesebbé válása nem radikalizálja őket, ellenkezőleg, inkább depolitizálódásukhoz vezet. A 2008-2010-es roma politikai konfrontációban jelentkeztek másmilyen árnyalatok is, de egészében végül mégis ez az utóbbi hagyomány győzött. Természetesen voltak roma vezetők, akik a ballib szövetségben látták (amelyet egyébként őket sokszorosan kiárusítónak vagy egyszerűen árulónak tartottak) megmentőjüket.

Ezek a kisebbségi politikusok, amelyek között voltak az inkább radikális hangszerelésben bízók és kiegyezés pártiak is, végül is kisebbségben maradtak, azonban míg a romák többsége a szélsőségekkel szemben inkább a valamivel mérsékeltebb nemzeti konzervatívok védelmére bízta magát, azért ezen az oldalon is megjelentek radikális csoportok. Különösen azokon a településeken, ahol a Jobbik vagy a Magyar Gárda igen aktív volt, velük szemben a roma fiatalok is átpolitizálódtak és radikalizálódtak is valamelyest. A kép azonban e tekintetben településről településre változik.

Egészében azonban el lehet mondani, hogy a végén már erőszakos cselekmények sorozatának kitett romák mellett nem jelentek meg őket védő, velük tevőlegesen szolidáris nem-roma tömegek. Többségükben liberális fővárosi romakutatók létrehozták ugyan támogatásukra a Méltóság.net-et, ehhez több mint húszezer ember csatlakozott aláírásával, de lényegében valódi világbéli akciókra nem került sor. Néhány jól látható esetben a Magyarországon élő, vagy az országgal kapcsolatban álló baloldali radikális osztrák vagy német csoportok többet tettek fizikailag a romákkal való szolidaritás felmutatására, mint a budapesti értelmiségiek.

Budapesten élő osztrákok kezdeményezték a roma Holocaust emlékmű megtisztítását a fekáliáktól, ők és német emberjogi szervezetek vettek részt a konfliktusokban megrongálódott roma lakóházak fizikai helyreállításában. Magyar civil struktúrák ilyesmiben csak véletlenszerűen és viszonylag marginálisan vettek részt. Megnéztem a 2009-es roma ellenes gyilkosság-sorozat egyik áldozatának temetéséről készült fényképeket. Az ügy országos nyilvánosságot kapott, de a temetésen - ha jól ki tudom venni a képeken - majdnem csak romák láthatóak.

Az 2010 áprilisi eredmények igen alaposan átrendezték a Jobbikkal kapcsolatos vélekedéseket és a lehetséges társadalmi akciók körét. A Jobbik az 1989 utáni rendet frontális elvető erőként került be a Parlamentbe. Az első pillanatban megkísérelt ennek megfelelően viselkedni, de most már szembe találta magát a választások abszolút győztesével, azzal a kormánytöbbséggel, amely egyúttal valamilyen módon a radikális jobboldal képviseletére is vállalkozna, de a tiltakozó akciókat a Parlamentben és a nyilvánosságban most már a saját kormányzati munkájával szembeni ellenállásként értelmezi. Közben a Jobbik megkísérelte magát "áramvonalasítani" a parlamenti munkára.

Ebből is következően 2010 őszére, az októberi önkormányzati választásokra támogatói köre csökkent, s egy részük visszaigazolt oda, ahonnan a Jobbik a tavasszal elcsábította: a FIDESZ táborába. Ebből következően a most ellenzékbe szorult baloldal szemében a Jobbik veszélyessége gyengült, de a pártelitektől függetlenül most sokkal nehezebb a választók között a Jobbik akár virtuális elítélésére is nagyobb megmozdulásokat szervezni, mint 2010 áprilisa előtt. Az egyébként még 2010 áprilisa előtt betiltott Magyar Gárda utódszervezeteinek megmozdulásait az új kormány valóban egyelőre betiltja (mégpedig keményebben, mint tette azt a szorongatott szocialista kormány április előtt).

Ugyanakkor ismét élesedett a kultúrharc, de most már a korábbiakhoz képest sokkal kevésbé kiegyenlített pozíciókkal a két oldal között. A Parlamentben most kétharmados többséggel bíró nemzeti konzervatív oldal lényegében teljesen ellenőrzése alá vonta a közmédiát, ebből következően értékeinek, történelem-felfogásának bemutatása ellensúly nélküli.

Hasonló irányú mozgás indult be az iskolai tanrendek újraépítésénél. Az ezekben megjelenő felfogás természetesen politikailag korrekt, de irányítottságában, világképében azért nem kevés hasonlóságot mutat a radikális jobboldaléval. Ugyanakkor ez a kormánytöbbség néhány hónappal a választások után még stabilnak tűnik. Ellene határozott mozgalmakat, különösen az utcán is megjelenőket láthatóan senki sem szervez. Végül is ki akarná önmagát és az erről minden bizonnyal szívesen beszámoló új médiát szembesíteni saját társadalmi elszigeteltségével?

Közben az is világosan látszik, hogy az ellenzéki pártok törzsszavazói, illetve a Parlamentből tavasszal kiszoruló politikai erők fontos dilemmával találják magukat szembe. Az ellenzék nem érheti be a kormány kritikájával, emellett saját profilját is újra kell formálnia. Tehát bizonyos fokig, hogy saját témáit ismét meglelje, nem fókuszolhatja energiáját kizárólag a kormánykritikára. Ugyanakkor a törzsválasztó minden nap érezni akarja, hogy a kormányt az övétől eltérő értékek mozgatják. Hogy az mindent másképp tesz, mint ahogy azt ő szeretné.

Ehhez lassan mégiscsak összeállnak azok a fórumok, civil akciók, médiaprogramok, vitaklubok, amelyek a szitkozódó törzsválasztóval érzékeltetik, hogy nincs egyedül. Ezek a "dühöngők" alapvetően a kormány elleni indulatok karbantartását szolgálnák, de a radikális jobboldal témái egészében beemelődnek azok témái közé. Ehhez különösen kézre jöhet, ha a Jobbik jelenlegi csapdahelyzetéből mégis konfliktusokat gerjesztve próbál kitörni saját történelmi nézeteit a nemzeti-konzervatív fősodor-véleményeként előadva, vagy ha helyi konfliktusokban a romák ellen izgat.

forrás és szerző : Tamás Pál / Népszava


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.