Oszsza meg másokkal is

Elképesztő a tájékozatlanság, ami az erdélyi holokauszt tényeinek ismeretét illeti, és ez melegágya a Wass-kultusz terjedésének (is). Paul Ricoeur mondja, hogy a generációk sora – akárcsak az archívumok, a krónikák – a történelem eszközei. A valakik által megélt időt az egész emberiségnek tulajdonított univerzális idővel, az individuumot a világ idejével kapcsolják össze. A kereszténynek mondott európai kultúra hagyományainak kontinuitása a holokauszttal (végérvényesen) megszakadt, vagy legalábbis hitelvesztetté lett: a legnagyobb erkölcsi adósság egyházainkat terheli. De a nagyapák jogilag ma már elévült bűnében egy mai német fiatalnak talán már nem kell osztoznia, hiszen a közbeszéd őszintesége az ő hazájában olyan cezúrát teremtett, ami után az ő számára a megtisztulás, a kiengesztelődés, a megbékélés útja kínálkozik fel. „- Ha az ember sokat gondol a múltra, mint ahogy Berlinben folyton gondol a múltra, különböző korú és nemzetiségű múltakra, a miénkre és az övékre, a keletiekére és a nyugatiakéra, akkor lassan lecsendesedik a hisztéria. Mert a múltat nem elfelejteni kell, nem átlépni rajta, hanem gyengéden, komoly szeretettel beemelni a jelenbe” – írja Nirán Judit, egykori áldozatok leszármazottja. (Berlin 2006. Múlt és Jövő, Zsidó kulturális folyóirat [Budapest], 2006/4., 45-51.)

A kelet-európai térségben azonban, ahol a gettósítások és a deportálások egykori tettestársai éltek, a tények nyílt feltárásának és a korszakkal történő őszinte szembenézésnek nagy mértékű megkésettsége tapasztalható. A holokauszttal kortárs nemzedék tudásának transzmissziója nem működött, a közvetlenül avagy közvetve tapasztalt múlt nem emelődött a jelenbe, így nemigen alakíthatja a mai fiatalok értéktudatát: már legalább két magyar generáció is „átlépett rajta”. Bibó István idejekorán született, ragyogó tanulmánya, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (Válasz [Budapest], 1948, 10-11.; Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2001) nem részesült kellő visszhangban, mindmáig szinte ismeretlen a magyar közgondolkodásban, és Komoróczy Géza holokauszt-könyvének üzenete sem indította szembenézésre az érintetteket. („Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe”. Osiris Zsebkönyvtár, Budapest, 2000)

Nálunk a társadalmi kommunikációban a fasiszta kurzus okozta szenvedések narratíváit évtizedek óta háttérbe szorították a sztálinista diktatúrákban átélt össztársadalmi gyötrelmek emlékei és (például Erdélyben) a kisebbségi hátrányos helyzetből adódó sorsproblémák, amelyeket ma Wass Albert szövegei egyoldalúan hiperbolizálnak a magyar hatalom által más népek ellen elkövetett visszaélések és atrocitások rovására, felvakarva nagyapáink sebeit, sikeresen hódítva a tudatlanok körében.

Ami az erdélyi magyar nyilvánosságban ma többnyire helyet kap, és ilyen a Wass-kultusz is, az a különböző társadalmi rétegek, arisztokraták és polgárok, (keresztény) egyházi és etnikai közösségek válogatott múlt- és jelenbeli sérelmeinek újabb és újabb megjelenési formáit alakítja és örökíti át, rendszerint tagadva a sérelmek kölcsönös voltát (holott Erdély három kötetes története tényszerű kiindulópontja lehetne a régebbi gyökerű kölcsönös sértettségek, frusztráltságok feldolgozásának).

Ugyanakkor a jugoszláv háborúkban és másutt a világban történt genocídiumok azt igazolják, hogy a kellően éber emlékezés hiánya újabb, jóvátehetetlen katasztrófák megismétlését teszi lehetővé, és erre figyelmeztet az antiszemitizmus világszerte jelentkező fellángolása és elharapódzása is. Az idézett Wass-szöveg kétségbe vonja a megsemmisítő tényt, és újragerjeszti a rasszizmust olyan közegben, ahol ma már igen kis számban élnek zsidó honfitársaink.

A történelmi valósághoz közelebb álló (igazabb) kollektív emlékezet és a nemzeti önismeret kommunikációs gátlásai még családi viszonylatok szintjén is csupán a közelmúltban kezdtek oldódni. A kitágult nyilvánosságban most kerülnek felszínre azok a személyes és csoportos tettek és mulasztások, amelyek egyik-másik 20. századi generáció más etnikumokra is kiható társadalmi felelősségének megmérését több vonatkozásban is szükségessé teszik.

A kelet-európai tettestársi szerep, és ebben a magyaroké, a hatmillió zsidó megsemmisítésében jobbára konkrét személyek lelkiismeretét terheli, és az kizárólag az egyéni, s nem pedig a kollektív felelősség kategóriájába tartozik. Ám az óriási mulasztásokat Tóth Imre nem alaptalanul nevezi „kollektív felelőtlenségnek”, hiszen az egyházak néhány személyes, bátor emberi megnyilatkozáson kívül (az erdélyi példa: Márton Áron) jobbára hallgattak, és számtalan település önmagukat kereszténynek nevező lakói szemlélték részvétlenül zsidó polgártársaik elhurcolását, hogy aztán, tisztelet a kivételeknek, mohón és barbár módon kisajátítsák tulajdonukat. A segítőkészség mindeddig számba vett kevés egyedi kivételével szemben az erdélyi társadalom többsége is passzívan viszonyult az Endlösung végrehajtásának helyi eseményeihez. Napjainkban pedig, különösen református körökben, hivatalos asszisztenciával zajlik a román- és zsidóellenesség felélesztése ifjúsági szervezeteik, mozgalmaik révén. Boros Kinga kritikája – a „Jönnek!” színpadi feldolgozásáról –, üdítő kivétel, mert továbbra is kérdéses: milyen talajba hullanak az istentelenség magvai?

Ha az erdélyi magyar kollektív emlékezet ezt a tragédiát továbbra is kiejti, nem tematizálja, a mai gyermekek és unokáink mentalitásában a jó ízlést naponta megerőszakoló Wass-kultusz agresszív nyelvezete az antiszemitizmust újra elvetheti.

Tibori Szabó Zoltán dolgozatára visszatérve, és a Magyarok Vasárnapjában megjelent Wass Albert írás átmeneti ellensúlyozásául jelzem, hogy ebből a nyomdába kerülő monográfiából milyen összkép rajzolódik ki:

A törzsanyag bemutatása előtt a szerző tömören és árnyaltan felvázolja a magyar, ezen belül az erdélyi zsidóság történetének alakulását a második világháborúig, valamint a hazatérésük utáni korszak körülményeit, hiszen az előzmények, a történelmi kontextus felidézése módszertanilag szükséges a vizsgált korszakban bekövetkező események, az átélt veszteségek, lelki következmények és az identitásválság megértéséhez. Az erdélyi magyar társadalomba beilleszkedő, asszimilálódó zsidóság Trianon után a magyar nemzet iránti lojalitással, a „kettős kisebbség” terheit vállalva alakult szülőföldünkön értékalkotó társadalmi réteggé: az anyagi civilizáció, a mesterségek, az urbanizáció, a polgári létforma mintáit a németekéhez hasonló igényekkel és eredményekkel gyarapította, és nem kis mértékben járult hozzá az erdélyi magyar kultúra, a szépirodalom és más művészetek gazdagodásához.

Az antiszemita diskurzus felerősödése közepette azonban inkább szenvtelenség, közöny kísérte közösségük háború alatti kiszolgáltatottságát, amit súlyosbított mind magyar, mind román részről az ellenük irányuló közhangulat. Sokan (magyar részről) az Osztrák-Magyar Monarchia szétbomlását tulajdonították „közreműködésüknek” (Kun Béla-fóbia), a román hatalom pedig a magyarok ellen uszítva disszimilációs nyomást próbált gyakorolni rájuk, azt állítva, hogy a fasiszta ideológia a románságban nem, csupán a magyarság körében szerzett híveket. Többségük mégis bizalommal, hazafiasan, a megállapodó integrálódás reményében viselte a kettős elnyomás terhét.

A szerző gazdag statisztikai adattárra támaszkodik, most csupán néhány számot emelek ki: Észak-Erdélyben 1930-ban 151.000 zsidó élt, 127.377 személyt deportáltak, és ebből 1946 májusáig 19 764-en tértek vissza. Tibori Szabó Zoltán településenként, családonként a levéltárakban nézett utána például a Székelyföldön lezajlott deportálásoknak, amelyeket az anyaországból importált uszítás hatására jóval az 1944. március 19-i német megszállás előtt, 1940 október-decembere időszakában hajtottak végre az Erdélybe vezényelt magyar katonai és a helyi hatóságok. Észak-Erdély területén is 1942-ig már több ezer zsidó deportálása és kivégzése megtörtént. Habár Bukarestben korán, 1941-ben kezdődött a pogrom és a zsidó vagyonok kisajátítása, a dél-erdélyi zsidóságot nem érintette ekkora mértékben a megsemmisítő üldözés.

A haláltáborokból hazatért, létszámában végzetesen megfogyatkozott, lelkileg összetört zsidó honfitársakat Erdélyben nem csupán a teljes kifosztottság, otthontalanság sivár tényei, hanem az új hatalmi berendezkedés csapdái is fogadták, amelyek a családi tragédiák után új, ugyancsak nehéz próbatételek elé állították az érintett személyek, férfiak és nők többségét. Mint tudjuk, a gyermekek nem tértek vissza. Miközben maga a túlélés, a lelki munka mindennapi, közvetlen feladatként állott előttük, élesen vetődött fel az egzisztenciális választások sürgető dilemmája, ami a zsidó identitás vállalásának más-más alternatívája melletti döntésre, kivándorlásra vagy itt maradásra ösztökélt. Azóta két újabb generáció nőtt fel azoknak a lelki sérüléseknek a terhe alatt, amelyeknek kibeszélése a legtöbb esetben lehetetlennek bizonyult.

Kezemben egy Medvigy Imréhez intézett Wass-levél néhány mondata: „– Sajnos, sok könyvem nekem sincs meg, miután fiaim, a tábornoktól lefelé, nagyon kiábrándultak a magyarokból, és magyarul megjelent könyveimet téves időpazarlásnak minősítik, ami még a magyarokat sem érdekli. (…) Sajnos, öt pompás fiamból egyik sem magyar – ahogy kellene –, mert szerintük a magyarok vagy nácik, vagy kommunisták vagy csalók…” (1993. február 27.) Azon kívül, hogy ez a két kijelentés kihúzni látszik a szőnyeget a legfőbb érintett utólagos, mai kultusza (Turcsány és tsai) alól, a következő kérdést is generálja: vajon mi, e rendszerek túlélői, melyik lehetséges kategóriába tartozunk?

Lehet, hogy identitásunk valójában csak most alakul, és ehhez szükség volt erre a kultuszra is?

forrás és szerző : prherald.hu


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.