Oszsza meg másokkal is

Itt és most tudatosan elkerüljük a mára politikai térfélre vitt hun-magyar és finnugor rokonság kérdését, kétrészes cikkünkben a honfoglalás néhány „ismertebb elméletét” feszegetjük.

Jönnek a szkíták, támadnak a hunok

A XVIII. századig egyeduralkodó vélemény volt, hogy a magyarok a hunok rokonai, „leszármazottai”, akik a IX. század végén lezajlott magyar honfoglalás során pusztán visszatértek és újra birtokba vették Attila földjét. Ahhoz azonban, hogy e napjaink történészei által már tejesen másként látott kép kialakulásának megértéséhez közelebb kerüljünk, először távolabbi időkbe kell visszatekintenünk.

A hunoktól, amint a legtöbb korabeli lovasnomád néptől, nem maradtak ránk írott emlékek, ezért a kutatók úgynevezett külső keletkezésű források, azaz az egykori római írástudók művei alapján kísérlik meg összerakni a képet. Csakhogy ezek a latin, illetve görög nyelven írott munkák legtöbbször nem tettek különbséget az egyes újonnan megismert népcsoportok között, a róluk szóló jellemzéseket pedig a Kr. e. V. században író Hérodotosz munkássága nyomán kialakult elképzeléseket, sztereotípiákat követve vetették papírra, nem kis részben azon meggyőződésüktől vezérelve, hogy minden keletről érkező lovas népben Hérodotosz szkítáit kell látni.

best of 1996

A millecentenáriumi ünnepségek részeként mutatták be Koltay Gábor Honfoglalás című filmjét 1996-ban. Erről és más érdekességekről, történelemről és bulvárról olvashat az 1996-os évből a Best of 1990-2009. emlékkönyv-sorozat aktuális számában. A Sanoma Media Budapest kiadó emlékkönyvét keresse az újságárusoknál, a sorozat egy-egy évet feldolgozó számai kéthetente, az adott év legnagyobb slágereit tartalmazó CD-melléklettel jelennek meg.

A római írók az így létrejött leegyszerűsítéseken főként akkor léptek túl, amikor hosszabb egymás mellett élés során közelebbről megismerkedhettek az általában csak „barbárnak” nevezett szomszédokkal, akikkel gyakorta katonai összeütközésekre is sor került. Ezen hosszabb szomszédságoknak köszönhetjük például, hogy a hun kor előtt a Kárpát-medence keleti felében élő szarmatákról már azt is tudjuk, hogy közöttük jazig, valamint alán csoportok, törzsek is éltek. Az esetek túlnyomó többségét azonban a kevésbé szerencsés esetek képviselik, az idegenek által megtámadott határmenti területektől távol élő szerzők ugyanis zömmel megelégedtek egy átfogó (szkíta, hun, stb.) megjelöléssel megnevezni a Római

Mindenki hun?

Az egyes kisebb csoportok megismerését tovább nehezíti, hogy a kelet-európai, illetve a belső-ázsiai sztyeppéken élő nomád csoportok gyakran hoztak létre sok népet összefogó, jelentős kiterjedésű birodalmakat, amelyek nevüket a vezető csoportok neve után kapták. Így volt ez a római történetírók szemei előtt a Kr. u. 370-es években feltűnő hunok esetében is. Amint a Volgán átkelő hunok rázúdultak Kelet-Európa népeire, s előbb a keleti alánokra, majd a legalább 17 további kisebb népet egyesítő gótok birodalmára is vereséget mértek, a legyőzöttek menekülni nem tudó csoportjait is beillesztették saját államukba, így a későbbiekben győztesek és vesztesek egyaránt hunként jelentek meg a kortárs rómaiak szemei előtt, s ekként kerültek lejegyzésre a ránk maradt forrásokban is.

Hiába volt tehát a hun a hatalmas kiterjedésű birodalom vezető csoportjainak önelnevezése, az általuk meghódított igen változatos összetételű, saját önelnevezésekkel rendelkező egyéb népcsoportok csak ritkán „kandikálnak ki” a megfélemlített római írók ránk hagyományozott sorai közül. Ez a tény azután igencsak megnehezíti korunk történészeinek, régészeinek dolgát.

Attila ábrázolása a Képes Krónikában (wikipedia.hu)
 

Amint Bollók Ádám, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa mondja: „Habár ma már szép számmal ismerünk leleteket a hun kori Kárpát-medencéből, s mind a hunok, mind pedig a szövetséges, illetve alávetett germán és szarmata csoportok régészeti hagyatékát több-kevesebb biztonsággal körül tudjuk határolni, a római forrásokból ismert ’népek’, illetve az egyes régészeti emlékek megfeleltése körül már igen jelentős nézetkülönbségek vannak a kutatásban. Nagyban függ az egyes kutatók vérmérsékeltétől, hogy mennyire mernek biztos meghatározásokat adni, illetve, hogy milyen kritikusan állnak a mások által javasolt egyeztetésekhez. A forrásadottságok alapján, illetve korunk kritikus szellemi áramlatainak figyelembe vételével azonban kevéssé tűnik valószínűnek, hogy a közeljövőben teljes egyetértés alakuljon ki".

Ki kicsoda?

Ráadásul az események alakulását a megtámadottak szemszögéből bemutató forrásaink nem csak a hunok feltűnésének, illetve az ezen név alatt rejtőző sokféle közösségek összetételének sok kérdését hagyják nyitva, de a hunok Attila 453-ban bekövetkezett halála utáni történetébe is csak meglehetősen töredékes bepillantást engednek. Annyi bizonyosnak látszik a római feljegyzések alapján is, hogy a Hun Birodalomban Attila fiai között testvérháború robbant ki, ami végzetesen meggyengítette a birodalmat, s a hosszú évtizedek óta „szövetséges” különféle germán népeknek lehetőséget adott a hunokkal szembeni sikeres ellenállásra. A testvérháború következtében a hunok lassan visszaszorultak keleti szállásaikra, s az elkövetkező években csak kisebb jelentőségű betörésekkel zaklatták a rómaiak balkáni határait. Végül eltűntek a forrásokból.

Ez a hirtelen eltűnés minden bizonnyal összefüggésben van azzal a különbséggel is, ami a koraközépkori, illetve a modern nép fogalmunk között jelentkezik. A mai európai nép-fogalom ugyanis a XVIII-XIX. századi folyamatokban gyökerezik. Ez azonban ebben a formájában nem vetíthető vissza az évszázadokkal korábbi állapotokra. Amint a régész fogalmazott: „Az 1960-as évektől Nyugat-Európában kibontakozó kutatások nyomán világossá vált, hogy a népvándorlás kori népek esetén az egyes csoportok egy-egy sajátos tradíciómaggal rendelkező, katonailag sikeres elit körül kristályosodtak ki. A történeti szerencse forgandóságával némely csoportok hosszú időn keresztül meghatározó tényezőkként szerepelnek forrásainkban, míg mások rövid időre tűnnek csak fel, tagjaik pedig hamarosan a sikeres vezetők körül keresnek boldogulást”.

Magyar elit hun hagyománnyal?

A népnevek élete azonban időnként tartósabbnak bizonyult, mint a mögöttük meghúzód elitek katonai sikerei. Különösen igaz ez a történelem alakulását jelentős mértékben befolyásoló népek esetén. Korántsem véletlen tehát, hogy a hun-magyar rokonság kérdése évszázados vita tárgya. A magyar történészek többsége ma úgy véli, hogy valamiféle hun hagyománnyal legfeljebb a honfoglaló magyarság vezető rétege vagy annak egy része rendelkezhetett. A többit már feltételezhetően az európai hagyománnyal az államalapítás után megismerkedő középkori történetírók tették hozzá a történethez. A biztos fogódzó azonban igen kevés.

Nem véletlenül jelentkezik így igény az írott forrásokon kívül más jellegű forráscsoportok megszólaltatására is. A helyzet azonban ezek esetében sem éppen egyszerű. A hunok nyelvéről ugyanis a szakembereknek első sorban a fennmaradt személynévanyag alapján kellene tájékozódni: ezek azonban általában több, különböző nyelvű adatközlőn keresztül jutottak el ahhoz a személyhez, aki végül a korunkra maradt forrásban, a saját hangzó- és betűkészletén lejegyezte azt. A régészeti leletek vallatásával pedig alapvetően más jellegű (gazdasági, társadalmi) kérdésekre kaphatunk jól megfogalmazható válaszokat.
 

Attila lakomája Than Mór festményén (wikipedia.hu)
 

Magyarok vagyunk

Hogy teljes legyen a kép, ejtsünk szót a itt hungarus névről is, amelynek változatai alatt minket, magyarokat ismer a nagyvilág. Mint már szó volt róla, Hérodotosz óta az európai történetírók előbb szkítának, később hunnak és türknek nevezték az összes, keleti lovas csoportot. A különböző névadásokra jellemző, hogy a IX-X. századi nyugati latin források az Árpáddal érkező magyarokat egyaránt – nem egyszer egyazon forrásszövegben – korábban ismeretlen népként, (h)ungarusként, hunként és avarként is említik. Bizáncban a leggyakrabban türkökként aposztrofálták őseinket. Egyedül a korabeli muszlim szerzők adták meg őseink – általunk máig használt – önelnevezését akkor, amikor madzsarokról írtak.

Amint a régész megjegyzi: „A muszlimok kereskedőik révén elsőkézből származó információkkal rendelkeztek a honfoglalás előtti magyarokról, elsősorban saját jelenük viszonyai iránt érdeklődve pedig az antik görög-római hagyományban kialakult közhelyek kevéssé befolyásolták gondolkodásukat.”

Nem így a nyugati kortársaik. A napjainkig hatóan a magyarok európai nyelvekben használt – de általunk önelnevezésként nem alkalmazott – jelölőjévé vált (h)ungarus név ugyanis a nyelvészek szerint a magyarokkal kapcsolatba került, minden bizonnyal már korábban a Kárpá-tmedencében élt onogurokról hagyományozódott át őseinkre. Az először a muszlim szerzők által a IX. században feljegyzett, s általunk ma is használt magyar név azonban mindennél jobban mutatja gyökereinket, s évszázadok hosszú során át megőrzött önazonosságunk a történelem mélyére nyúló fonalait.

forrás és szerző : fn.hu / B.D.


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.