A „kitiltás” részletei túlontúl is ismertek ahhoz, hogy újból felidézzük őket. Sólyom a révkomáromi (komarnoi) önkormányzat által emelt Szent István-szobor augusztus 21-i avatásán kívánt – magánemberként, az önkormányzat meghívására – részt venni, ám tekintettel e nevezetes napra, Fico közölte, hogy Sólyom puszta ottléte is „provokáció” lenne. (A pontosság kedvéért: a Csehszlovákia elleni szovjet intervenció – magyar részvétellel – 1968. augusztus 21-én hajnalban kezdődött meg.)

MTI-fotó

 

Ez volt a fő érv Sólyom távoltartása mellett. De egy olyan érv, amely fölöttébb elgondolkodtató. Tudniillik a szlovák kommunisták egyáltalán nem voltak olyan lelkes hívei a „prágai tavasznak”, mint a csehek. Ebben a magatartásban megint az az ősöreg szindróma jött elő, hogy voltak, akik a szovjet típusú szocializmust alapvetően a demokrácia deficitjeként élték meg, de olyanok is, akik tisztán nemzeti sérelemként. A szlovák kommunisták, élükön Gustáv Husákkal, az utóbbi kategóriába voltak sorolhatók. A „prágai tavasz” egyik mellékterméke, Csehszlovákia föderatív állammá való átalakítása, a szlovák önállóság elismerése őket kielégítette, mert számukra a sztálinista Antonin Novotny 1968 januárjáig tartó kurzusa éppúgy a cseh nacionalizmust testesítette meg, mint a két világháború közötti, polgári demokratikus Csehszlovákia vezetőinek (Masaryk, Benes) magatartása.

Nem véletlenül lett Husák a Dubcek-féle vezetés első számú árulója, Brezsnyev hűséges kiszolgálója, egyszersmind a prágai „szlovák világ” (pozsonyi káderdömping) meghonosítója. Csehszlovákia szlovák felén az intervencióval szembeni ellenállás foka meg sem közelítette a cseh „térfélen” tapasztaltat; aki azokat az időket megélte, pontosan tudja, hogy a szovjetek a lehető legcinikusabb eszközökkel „lakatták jól” a mindig is önállóságra vágyó szlovákokat – a csehek rovására.

Én tehát az akkor még gyermek Fico helyében nem vágnék olyan tragikus ábrázatot augusztus 21. hallatán, mert nem állna jól nekem.

Az augusztus 21-re hivatkozó érvelést tehát nem vesszük komolyan. Ficónak azt a kényszeres igyekezetét azonban, hogy jó hazafiként „új történelmet” írjon a szlovákoknak, annál inkább. Kivált, hogy ő is belezuhanni látszik abba a mindig nyitott csapdába, amely a szlovák politikusok, történészek, értelmiségiek egy egész raja számára tette vonzóvá a szlovák önazonosságnak a magyarok ellenében való definiálását.

Fico, mint tudnivaló, Pozsonyban szobrot kíván emeltetni Szvatopluknak, a 9. századi morva nagyfejedelemség uralkodójának, de – szlovák nacionalista szervezetekkel összefogva – juttatna egy szobrot Révkomáromba is. Ez utóbbi a Szvatopluk idejében tevékenykedő két bizánci hittérítőnek, tudósnak, Biblia-fordítónak, az ószláv nyelv megújítójának, a glagolita ábécé (voltaképp a cirill betűs írás) megteremtőjének, az ortodox egyház szentjeinek, Cirillnek és Metódnak állítana emléket.

Fico világosan értésre adta, hogy „I. István nem a mi királyunk, a miénk: Szvatopluk”. Vagyis szerinte a magyarok lakta, de szlovák területen fekvő Révkomáromban voltaképp semmi helye Szent Istvánnak. Az önjelölt történészként funkcionáló miniszterelnök ilyen szikár véleménnyel van arról a bizonyos „közös történelemről”, amelyet István király volna hivatott megtestesíteni. Pontosabban: István is.

Fico most olyan elődöket kreál a szlovák nemzetnek, akik a legteljesebb történészi jóindulattal sem tekinthetők valódi elődöknek, számos okból. Az egyik: az önálló szlovák etnikum megjelenése a történelem ködébe vész, bizonyos azonban, hogy a morva nagyfejedelemségben nem volt jelen. Viszont Szvatopluk hatalmas kiterjedésű birodalma (benne az egész mai Magyarországgal, Szlovákiával, hatalmas lengyel, német, osztrák és ukrán területekkel) vitathatatlanul „szláv” volt, s ebben a minőségében már csak azért is vonzó, mert uralma alatt tartotta – ha nem is a magyarokat, lévén a honfoglalás előtti időről szó, de – azt, amiből a későbbi istváni birodalom kinőtt. Ilyenformán valami anakronisztikus, csakis a kisebbrendűségi érzésekből táplálkozó szlovák öntudat forrásaként is funkcionálhat.

A Cirill–Metód-kultusz magyarellenes éle ugyancsak könnyen felismerhető, de még a Szvatoplukénál is komikusabb formában. Tudniillik Szlovákia, amiképpen Magyarország is, jellegzetesen a nyugati kereszténységhez tartozik, semmi módon nem kötődik se az ortodox tradíciókhoz, se a szláv írásbeliséghez. A két bizánci szerzetesre csak azért van szüksége a mai Szlovákia politikai és részben szellemi elitjének, hogy elődkeresés közben valamilyen formában elhatárolódhasson a katolicizmust könyörtelen eszközökkel terjesztő és nyilván birodalma szlávjaira is kiterjesztő Istvántól. Ha sántának tűnik is kicsit a párhuzam: Ficoék egyfajta „pogány” tradíciót élesztgetnek a katolikus Szlovákiában, csak azért, hogy a magyarokhoz képest felrajzolt „másságukat” illusztrálják. Nem a közöst, hanem a mást.

Minthogy szlovák barátaink a jelek szerint kedvtelve merülnek el abban, amit én „jelképes politizálásnak” neveznék, hasonló szenvedélyt látnak minden magyar megnyilatkozásban. Olykor nem ok nélkül. Tagadhatatlan, hogy a radikális magyar jobboldal jelképei és jelvényei szándékosan sértők és provokatívak, csak épp nem összemoshatók és összemosandók a hivatalos magyar politikával. Az „csak” besegíteni tud, legyen szó a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjáról vagy épp a köztársasági elnök hivataláról. Az tudniillik, hogy a révkomáromi MKP-s polgármester az István-szobor avatására egyetlen szlovák közjogi méltóságot sem hívott meg, azt a látszatot keltve, hogy itt „magyar belügyről” van szó szlovák területen – jogos ingerültség forrása.

Ugyanannak minősíthető a Slovenska Matica szervezet Cirill-Metód szoborállítási tervének a többszöri megtorpedózása a révkomáromi önkormányzat által. Mindez azonban arányaiban eltörpül a szlovákiai „nyelvtörvény” hatályba léptetéséhez képest. Sólyom lehet ugyan „tapintatlan és érzéketlen”, mint mondják róla Pozsonyban, de az ő érzéketlensége semmi ahhoz képest, amilyen agresszivitással alázza meg a mai szlovák kormány „az államnyelv védelmében” a magyar anyanyelvű embereket, az összlakosság teljes tíz százalékát.

Úgy gondolom, hogy túl augusztus 21-én, Istvánon, Cirillen és Metódon, szobrokon és történetíráson Sólyom „távoltartásával” a Fico-kormány alapjában a nyelvtörvényügy nemzetközi fórumok elé vitelét kívánta Magyarországon, tágabb értelemben a magyarokon megtorolni, aminél kisszerűbb revánsot el sem tudok képzelni.

forrás : 168ora.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.