közérdekű ! ? : Ferge Zsuzsa az együttérzés nélküli társadalomról |
Ferge Zsuzsa az együttérzés nélküli társadalomról
2008.08.19. 08:16
Mások helyett haragudjunk inkább a szegényre?
A nyolcvanas évek végén empatikusabb társadalom voltunk. Ma már az öngondoskodás fontosságát hangoztatjuk, miközben a rendszerváltás óta másfél millió ember helyzete vált kilátástalanná.Ám a kormány által javasolt megoldások zöme inkább ötletszerű, mint racionális. Legalábbbis Ferge Zsuzsa szerint. A szociológussal KRUG EMÍLIA beszélgetett.
Mindenkinek mást jelent a szegénység. Van, aki nem tudja megvenni a napi mozijegyét, más a napi zsemléjét sem.
A szegény ember méltóságát naponta megtapossák. Érzékeltetik vele: más, kevesebbet ér. Életének minden zuga közpréda. Lehet alázatos kérelmező, megfélemlített szabálykövető, hangos követelődző – egyenlő rangú fél sosem lesz. A szegények – és gyakran nemcsak a segélyen élők – állampolgári jogainak egy része folyton sérül, miként a tudat is: emberként egyenlőnek születtek. Más a bánásmód, a jogcím, még a nyelv is, amely a haszontalanságukat hangsúlyozza, amikor „társadalmon aluli” osztálynak nevezi őket. A közbecsülés hiánya az önbecsülést ássa alá, amely nélkül nincs teljes élet. Mindehhez járul a folyamatos bizonytalanság, az örökös szűkölködés.
Mégsem reményvesztett embereket látunk, hanem adóforintjainkon „élősködőket”.
Az ország máig nem fogadta el, vagy inkább újra elutasította, hogy aki más, például szegény, az még nem alacsonyabb rendű. A választóvonalakat a társadalom húzza meg. Aki arra összpontosít, hogy pontosan meg tudja mondani, ki a cigány vagy ki a szegény, csak ezt látja a másikban. Az embert nem. Amikor a nyolcvanas évek végén a lakosság először találkozott a hajléktalansággal, több volt az empátia. Ma a városok hatósági eszközökkel távolíttatják el a koldust. Nem azzal védik a polgáraikat, hogy hajlékot adnak a rászorulónak, inkább láthatatlanná teszik őket.
Hárítunk, mondván: mindenki a saját szerencséjének kovácsa?
Ez volt a 19. század végi nagy amerikai mítosz, Horatio Alger milliomossá emelkedő kis cipőpucolója. Kelet-Európa a mítoszt most kezdi átvenni. Pedig itt régóta léteztek védőhálók, amelyek szerepét később az állam, majd a modern társadalombiztosítás vette át. Ebből akar most Kelet-Európa az öngondoskodás követelményével kihátrálni. Pedig a rendszerváltás óta idehaza másfél-kétmillió ember került olyan helyzetbe, amelyből képtelen önerejéből szabadulni. Kiszorultak a kis falvakba, ahol a közlekedés rossz, munka sem közel, sem távol, és az iskola, az óvoda sem sokat pótol.
Egyre inkább számít, ki hova születik?
Igen.
Épp ezt akartuk elkerülni.
Erről szólnak az esélyegyenlőség-törekvések.
Nemcsak idehaza, másutt is belátták, hogy az úgynevezett jóléti államot lehetetlen fenntartani.
Ez kelet-európai védekező mese. Nálunk jelentős propagandája van a jóléti állam csődjének, de a számokat kellene nézni. A nyugat-európai jóléti kiadások a GDP arányában általában nőnek vagy szinten maradnak. Mi egyre távolabb kerülünk tőlük. Számos részmegoldás náluk is változik, ám az alapjogok maradnak. És óriási az ellenállás, ha a kormányok változtatnának.
Mit mond annak, aki úgy kérdezi: miért dolgozzak napi nyolc órát, míg más a segélyét játékgépbe szórja?
Rossz a kérdés. Az is odaszórhatja, aki véres verejtékkel keresi meg. A norvégok, amikor rájöttek, hogy az automaták elviszik a családok pénzét, előbb államosították a gépeket, majd limitálták az elveszíthető összeget. Az a kérdés, hogy amikor kapitalista társadalomról beszélünk, mire tesszük a hangsúlyt. Arra, hogy az élet minden szögletét áthassa az egymás kizárására törekvő verseny és a profitszerző logika, vagy arra, hogy maradjon tere a közös biztonságnak, a társadalmi összetartozásnak.
A tehetősebbeknek be kellene látniuk, hogy nekik is érdekük a kiegyensúlyozottabb társadalom?
Közös ügyeinkben sokkal erősebbek a rövid távú érdekek, mint a racionalitás. Az emberiség pontosan tudja, hogy a mai technológiák és globális érdekek belátható időn belül tönkreteszik a földi életet, mégsem tesz semmit. A miénk is hasonló kérdés. A segély alapösszege ma a nyugdíjminimum 90 százaléka, 26 500 forint. Kevesebb, mint a létminimum fele. Ennél csak a gyermekesek kaphatnak többet. A segélyezettek többsége azonban gyermektelen. Legföljebb 50 ezer gyerek élhet ilyen családokban. A segély átlaga így családonként havi 32 ezer forint, a teljes összeg pedig hat gyermek esetén sem lehet magasabb, mint a nettó minimálbér. Ha ezt tovább csökkentik, arra fognak haragudni, aki a mai 55 helyett 45 ezret kap. Az eddig javasolt „megoldások” zöme inkább zsigeri, mint racionális. Mégis lehet manipulálni vele a társadalmat: mások helyett haragudjunk inkább a szegényre.
Ki manipulál?
Nehéz ezt nevesíteni. A gyűlöletkeltő manipuláció mögött – és nemcsak a szegényekről beszélünk – sokféle politikai és társadalmi szándék áll. Az igazán lényeges problémákat – hogy az ellenzék lebénította az országot, alapvető gazdasági és külpolitikai ügyekben nincs közmegegyezés – elfedik a zajok.
A kormány felül a manipulációnak? 2005-ben, amikor bemutatta Gyurcsány Ferenc könyvét, azt mondta: magyar politikus Eötvös óta nem vállalta így a felelősséget az „önhibás” szegényekért. Most úgy nyilatkozott: a tiborciaknak ható sérelmekre a kormánynak nem türelmetlenséggel kellene reagálnia.
Sok a kapkodás. Holott komolyan változtatni csak hosszú távon lehet. Ezt szolgálná például a „Legyen jobb a gyermekeknek” nemzeti stratégia, amely meghatározó lehetne a felnövő generációk számára. Sok ehhez kapcsolódó rendelkezés született, de hiányzik az erős központi elköteleződés, hogy mindez összhangban legyen, és szolgálja az esélyegyenlőség ügyét.
Pedig az oktatáskutatók szerint százezer születő gyerekből húszezer – minden ötödik – 18 éves korára „elvész” a munka és a társadalom számára. Döbbenetes szám.
Az. És alig ismerjük az idevezető utat. Fogalmunk sincs, hányan nem járnak rendszeresen iskolába. Azt végképp nem tudjuk, hogy aki jár, annak jó-e, szeret-e ott lenni. Akinek csak iskolai kudarcai vannak, ötödikes korára meggyűlöli a tanulást. Ebben nem sokat segítenek a jó szándékú, de kapkodó lépések. Példa erre egy új óvodáztatási támogatás. Ha a család szegény, és a szülő iskolai végzettsége legföljebb nyolc általános, huszonötezer forintot kap, ha a 3 vagy 4 éves gyerekét óvodába íratja. Aztán még félévenként tízezer forintot, ha rendszeresen járatja. Látszólag segítség. De abszurdum fiatal szülőknek pénzt adni azért, hogy ne legyen érdekük szakmát szerezni vagy továbbtanulni. A segítség néha inkább feszültségkeltő. Ahogyan az egyébként fontos és hasznos ingyenes iskolai étkeztetés is. Ez csak a legszegényebbeknek jár, miközben a szegényebb falvakban szinte mindenki küszködik. Okosabb polgármesterek az összes gyereket ingyen buszoztatják, ebédeltetik. Ha nincs pénzünk az egész országban jó, egészséges ingyenes iskolai étkeztetésre, kezdjük a szegény falvakkal. Enyhülne a feszültség.
A kormány a segély csökkentése mellett a közmunkát is erőltetné.
Számos elképzelés forog, fogalmam nincs, mivel érdemes vitatkozni, és mi csupán kósza hír. Kutatások bizonyítják, hogy a közmunka a mai formájában nem visz sehova. Az emberek biztos, szerződéses állásra vágynak.
A munkahelyteremtéshez adó- és járulékcsökkentés kell, ami rövid távon bevételkieséssel jár.
Hiedelem csupán, hogy az alacsony – pláne az egységes – adó a fejlődés tartós záloga. Mindenre és az ellenkezőjére is akad példa. Ám igaz: nálunk a munkáltatóra és a munkavállalóra egyaránt túl nagy teher rakódik, mert a foglalkoztatási arány alacsony. E járulékbevételek helyett a költségvetési kiadások egy részét más adókból kellene fedezni. Egy ilyen átcsoportosítás hatására a foglalkoztatás valószínűleg javulna, de legalábbis egy ideig más közterhek nőnének.
A közmunkát sokan azért támogatják, mert szerintük munkára szoktat.
A valóság az ellenkezőjét bizonyítja. A fő baj az, hogy sokan hiába keresnek munkát. Nem köztudomású, pedig igaz, hogy a munkanélküliek körében a cigányok között arányosan jóval több a regisztrált munkakereső, mint a nem cigányok körében.
Arányuk mégis nő a szegények között. A hazánkban élő nyolcszázezer cigány fele szegény. A nem romáknál ez az arány még a gyerekesek között sem éri el a húsz százalékot.
A romaszegénység alapvetően munka kérdése. A munkaadók akkor sem vesznek fel cigányt, ha diplomája van. A többség persze a nem cigány munkanélkülieknél is szakképzetlen. Ezért azokat az ágazatokat is fejleszteni kellene, amelyek nem a legmodernebb technológiával vagy a legnagyobb termelékenységgel működnek: a szociális gazdaságot, a szövetkezeteket. Ez nem növeli rohamosan a társadalmi összterméket, de a foglalkoztatási arányt javítja, a feszültségeket csökkenti.
Észrevételeire miképp reagálnak odafönt? Látta már megrémülni a döntéshozókat?
Az első, 2003-as Gyorsjelentés a szegényedésről vagy az Oktatási Kerekasztal munkái 2007-ben riasztóak voltak, és cselekvésre késztették a kormányt. Aztán a riadalom elmúlt, és ami akarat maradt – mert maradt –, azt széthúzás és kapkodás gyengíti.
forrás : 168 óra online
|