Nemcsak a győztes küzdelem során megmutatkozó különleges politikai képességei ígérték ezt, hanem a győzelem körülményei is. Ahogy a már-már reménytelen helyzeten fordítani tudott. Ahogy eközben nemcsak lelki és szervezeti értelemben rázta föl a csüggedt szocialistákat, de úgy látszott, politikai közösséggé is formálta őket. Mi több: számos jele volt annak, hogy ideológiai, politikai, sőt morális értelemben is elindította a megújulás útján a régóta akut válsággal küzdő utódpártot. Végül, de nem utolsósorban úgy látszott: Gyurcsány döntő vereséget mért ádáz ellenfelére, aki egyre vadabb populizmusával komolyan veszélyeztette a magyar parlamentáris rendszert. Ezek után nem tűntek túlzottnak azok a várakozások sem, amelyek a régóta időszerű strukturális reformok révén egy megújuló Magyarország reményét hordozták.

Most, két évvel később úgy fest, a reformpolitika vereséget szenvedett. A roppant politikai és társadalmi ellenállás nemcsak leállította a reformokat (vizitdíj, tandíj, ápolási díj), de megindult a nehezen kiküzdött eredmények – immár önkezű – fölszámolása is (egészségbiztosítási törvény). A két év alatt drámai mértékben csökkent a kormányerők társadalmi támogatottsága. Még súlyosabb fejlemény, hogy fölbomlott a koalíció, miáltal megszűnt a kormány intézményes parlamenti többsége, s a miniszterelnöknek kínos és nehéz kisebbségi kormányzásra kell berendezkednie a ciklus második felében.

Gyurcsány Ferenc a Medián által mért 19 százalékával mára minden negatív rekordot megdöntött, amit regnáló kormányfő valaha fölállított. Az ügyeletes politikai elemzők a különféle sajtóorgánumokban (nemcsak a jobboldalon) naponta latolgatják a kormányfő közeli bukásának esélyeit. Mi több: immár az egész baloldali kormányzás küszöbön álló összeomlásáról, az előrehozott választások elkerülhetetlenségéről szól a közbeszéd – az pedig momentán a populista-fundamentalista ellenzék kétharmados győzelmével fenyeget. Utóbbi a rendszerváltozással létrejött magyar alkotmányos berendezkedés felszámolásához vezetne, amint azt az Orbán környezetéből nyilvánosságra került – már egyáltalán nem is titkolt – stratégiai elképzelések félreérthetetlenül tudtunkra adják.

Ebben a helyzetben kell mérleget vonnunk a második Gyurcsány-kabinet első két esztendejéről – korántsem biztos, hogy félidőben. Ráadásul úgy, hogy a közhangulatot a diadalittas ellenzék uralja. A politikai közbeszédet pedig a továbbra is reformlázban égő balliberális értelmiség olykor gyerekesnek tűnő csalódottsága színezi, minthogy tegnapi kedvencükről mára kiderült: nem tud a vízen járni... Bár ilyenkor nem könnyű, próbálkozzunk meg a tárgyszerű leltárkészítéssel: milyen konkrét eredményeket, illetve kudarcokat tudhat magáénak a két éve alakult kormány.

A meghirdetett reformprogramot illetően a népszavazási vereség és az azt követő pánikszerű politikai retirálás (továbbá az uralkodó közvélekedés) dacára sem beszélhetünk teljes kudarcról, sőt! Először is megállapíthatjuk, hogy a reformokkal együtt kényszerből meghirdetett egyensúlyjavító, megszorító csomag, az úgynevezett konvergenciaprogram a várakozásokat meghaladóan elérte főbb gazdasági céljait. A tíz százalék fölötti költségvetési hiány kevesebb mint a felére csökkent, jövőre reális cél lehet négy százalék alá szorítani. Hasonlóan mérséklődött a folyó fizetési mérleg deficitje, a forint árfolyama pedig erősödött.

A politikai eredmények ellentétesek voltak: a miniszterelnök és a kormány támogatottsága már 2006 nyarán zuhanni kezdett – amivel persze előre lehetett kalkulálni. Miként azzal is, hogy a megszorítások nyomán alaposan lelassul a gazdaság – ami szintén bekövetkezett. Recesszió azonban nem állt elő, az egymást követő negyedévi GDP-adatok soha nem mutattak mínuszt. (Csak összevetésképpen: az első ciklus idején három év alatt 18 százalékot esett a GDP; az ipari termelési index –30, a mezőgazdasági –35 százalék volt.)

A mai helyzetet a KSH legfrissebb gyorsjelentése szerint viszont már ilyen adatok jellemzik: „2008 első negyedévében a bruttó hazai termék (GDP) 1,6 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit. Az ipari termelés az első negyedévben 6,9 százalékkal bővült. A külkereskedelmi termékforgalom gyors ütemben bővül, az export dinamikája meghaladja az importét, aminek következtében a külkereskedelmi mérleg az előző évi hiánnyal szemben 247 millió eurós többlettel zárt.” A gazdaság tehát élénkül, a növekedés jövőre újra meghaladhatja az EU átlagát.

Tagadhatatlan eredményeket láthatunk az – amúgy romhalmaznak tűnő – egészségügyi reform terén is. A szigorú intézkedések hatására 2007-re megszűnt a társadalombiztosítás évtizedek óta jellemző hiánya. A tb-nyilvántartás rendbetételével sikerült százezres nagyságrenddel növelni a járulékfizetők körét, megszabadulni a potyautasok jelentős részétől. A kórházreformmal átláthatóbbá vált a szektor működése, ám a racionális tervezés sok helyen zátonyra futott a helyi lobbiérdekeken, másként: a társadalmi-politikai közeg realitásain (végül csak hat kórház bezárására került sor). A patikaliberalizáció és a gyógyszer-gazdaságossági törvény viszont átment, a gyártók versenyre kényszerültek, amin az egészségbiztosítási kassza és a fogyasztók is nyertek: több ezer gyógyszer ára csökkent.

A mostani revíziót lehet újabb kapitulációként értelmezni, de közelebb járunk az igazsághoz, ha inkább a finomítás, a realitásokhoz való utólagos hozzáigazítás jeleként fogjuk fel.

A járulékfizetési fegyelem már említett javítása mellett százmilliárdos javulást sikerült elérni az adófizetésben és általában a feketemunka kifehérítése terén. Hogy ez nem elhanyagolható tétel, jelzi az is, hogy ez ama két terület egyike, amelyről a kormányról jót sose – legföljebb titokban (esetleg álmában) – mondó Orbán is elismeréssel szólt utóbb kiszivárgott beszédében.

Az Új Magyarország Vállalkozásfejlesztési Program keretében a jegybanki alapkamatnál alacsonyabb kamattal kapnak hiteleket a legkisebb cégek. Ez több tízezer vállalkozást érint, ilyen kis- és középvállalkozás-fejlesztési program nem volt még Magyarországon (a Széchenyi terv keretében sem). Egyszerűsödött a cégbejegyzés, terjed az elektronikus adóbevallás, csökkent az adminisztráció. A mezőgazdaságban 2005 májusa óta nyugalom van. A földalapú EU-támogatások kifizetése rendben zajlik, még az Orbán egyik leginkább hadra fogható segédcsapatának számító Gazdakörök sem tudnak azóta feszültséget kelteni.

A közigazgatási reform a teljesítményelv és a takarékosság jegyében indult (az állami bürokrácia létszáma 20 százalékkal csökkent), ám a közegellenállás – ahogy ez törvényszerű – egy idő után itt is lefékezte s részben viszszafordította a változásokat (lásd Szetey távozását). A standard vád e tekintetben a kormánnyal szemben az, hogy „nem hajtotta végre az önkormányzati reformot”. Azt az apróságot rendre elfelejtik megemlíteni, hogy a szóban forgó terület kétharmados, a Fidesz pedig mereven elzárkózott az együttműködéstől (a vád tehát őt illethetné).

A felsőoktatási reformról azt tartja a közhiedelem, hogy az eltörölt tandíjjal az egész elbukott – ami nem igaz. A reform sok eleme működik. A Magyar Univerzitás Programmal pedig az elmúlt fél évszázad legátfogóbb fejlesztései valósulnak meg: alig van olyan felsőoktatási intézmény, amely nem bővült oktatási épülettel, kollégiummal, könyvtárral az utóbbi időszakban.

Autópálya vezet Szegedre, Nyíregyházára, Debrecenbe, Dunaújvárosba s a Balaton déli partján. Újabban ezt is divat az államháztartást fölöslegesen terhelő luxusnak tekinteni, ám biztosak lehetünk abban, hogy akik ezt mondják, más esetben az autópálya-építés hiányát rónák föl a kormány bűnös mulasztásaként.

Külön fejezet – s a jövőben még inkább azzá válhat – a kormány munkájában az EU-támogatások menedzselése. Gyurcsánynak – úgy tetszik – sikerült kialakítania azt az intézményi konstrukciót, illetve Bajnai Gordon személyében megtalálnia azt az embert, ami, illetve aki alkalmas e nagy volumenű és komoly politikai hozadékkal kecsegtető projekt sikeres lebonyolítására.

A Fidesz – bár nagyon igyekezett – eddig nemigen talált fogást a kormányon ezen a területen.

Lehetne még sorolni eredményeket, de most térjünk át a kudarcokra. Ezek között az egyik legkínosabb a kormányzati negyed ügye. Az elképzelés racionális volt: egy helyre koncentrálni a kormányszerveket, ami a modern infrastruktúra révén komoly költségmegtakarítást eredményezhetett volna; nem beszélve a belváros történelmi épületeit elfoglaló minisztériumi ingatlanok eladásából származó bevételekről. Az előkészítés hiányosságai, a kivitelezés anomáliái, a „magának luxusépületeket emelő milliárdoskormány dorbézolásáról” szóló (előre kalkulálható) ellenzéki támadások meg a korrupció árnyéka miatt azonban kudarcba fulladt a vállalkozás, ami sokat ártott a kormánynak. Ilyenbe fogni – egy csomó népszerűtlen reform tetejébe – nem vall nagy megfontoltságra.

Vereséggel végződött a társadalombiztosítás reformja is. A koalíciós pártok egyre kínosabb kötélhúzása idővel nyilvánvalóvá tette a köztük lévő alapvető ellentéteket, amelyeket nagy nehezen áthidaltak a törvény végszavazásakor, ám ezt a hidat – anélkül, hogy érintette volna – elsodorta a népszavazás árja, pontosabban a szele. A pánikszerű meghátrálás és a koalíció szakadása az egészet szimbolikussá, a reformkormányzás kudarcának romos emlékművévé tette. Szimbolikussá vált a népszavazás után – kapkodva és túlkompenzálva – eltörölt vizitdíj, tandíj és kórházi napidíj ügye is, amit az ellenzék propaganda-hadjárata ugyancsak a reform, sőt a kormányzás apokalipsziseként prezentált.

Talán az eddigiekből is kitetszik, hogy a két év tényszerű mérlege sokkal jobb, mint amit a politikai közbeszédben kialakított sötét mítoszok sejtetnek. Mára mégis az a helyzet állt elő, hogy bár a kormánynak közjogilag minden esélye adott a ciklus kitöltésére, olyan politikai légkör, nyomás, valóságos pszichózis veszi körül, amelyben mindez kétségessé válik, és szinte bármikor számítani lehet nem várt, irracionális és önsorsrontó fordulatokra.

Vajon milyen tényezők idézték elő ezt a helyzetet? Hisz a megszorításokat és a reformokat követően számítani lehetett tiltakozásokra, népszerűségvesztésre, ahogy ez a miniszterelnök korábbi nyilatkozataiból ki is derül. Gyurcsány eleve úgy kalkulált, hogy a ciklus félidejéig lehet előremenni a reformokkal, aztán jöhet a konszolidáció. „Ami nincs meg 2007 végén, 2008 elején, az nincs” – mondta belső körben a reformokra vonatkozóan már 2006-ban (idézi a Magyar Narancs 2007. május 10-én; a második Gyurcsány-kormány első éve: kötött pályás közlekedés). De hiszen akkor a miniszterelnök előzetes tervei szerint alakultak a dolgok! Hogyan jött létre mégis a mai katasztrófahelyzet?

Az okok számosak, vegyük sorra őket. Kezdjük azzal, hogy a reform súlyos és nem várt megszorításokkal együtt indult, rögtön az új kormány megalakulása után, ami hideg zuhanyként érte a publikumot. Az új kormány nem volt új, hisz a régi maradt hatalmon: nem mutogathatott (elődjeihez hasonlóan) az elődeire.
A régi-új miniszterelnök egy olyan párt élén indított be piaci reformokat, amelynek szellemiségétől, beidegződéseitől, múltjától azok eleve távol álltak. Csak idő kérdése volt, hogy a tartós népszerűtlenség nyomása alatt mikor lankad el a kényszerből átvett reformlendület, mikor húzzák be egyre többen a féket, mikor nyúlnak a rükverckapcsolóhoz.

Kiderült persze az is, hogy az MSZP csak a győzelem pillanatában látszott jól működő, megújult politikai alakulatnak. Vert helyzetben kiütköztek legrosszabb tulajdonságai. A Zuschlag-botrány és az egyéb korrupciógyanús ügyek, illetve Gyurcsány pártfinanszírozási reformjának elutasító fogadtatása (a Fidesz álságos magatartásáról most ne beszéljünk) nagyon is alkalmasnak tűntek az utódpárt romlottságáról szóló hírek igazolására. Óriási károkat okozott a politikai összetartás döbbenetes hiánya: ahogy bizonyos sajtóorgánumok minden MSZP-s tanácskozás után „elnökségi forrásokra”, „kormányzati forrásokra”, a „párt vezető köreire” hivatkozva latolgathatták a publikum előtt a rosszabbnál rosszabb politikai verziókat.

Hasonló szerepet játszottak az MSZP–SZDSZ-koalíció összetételéből adódó, mélyülő s egyre kevésbé titkolt ideológiai és politikai ellentétek.
A publikum az utolsó évben mást se hallott, mint hogy a szabad demokraták éppen miért és mikorra ígérik a koalíció elhagyását, miközben a Fidesz tökéletes egységet mutatott.
Itt álljunk meg egy szóra. Mert elérkeztünk ahhoz a politikai tényezőhöz, amelyik meggyőződésem szerint a leginkább determinálta az elmúlt időszak fejleményeit – a kormányzást is beleértve. Elértünk Orbánhoz és a Fideszhez. Kénytelen vagyok – sokadszor – leszögezni, hogy olyan új, speciális politikai jelenséggel állunk szemben, amelyet sem a magyar sajtónak, sem a politikai elemzőknek, sem a magyar baloldalnak nem sikerült eddig a maga minősége és természete szerint értelmeznie, de főleg kezelnie.

Megjelent a színen egy populista-fundamentalista erő, amelynek politikai eszköztára és célrendszere jórészt kívül áll a parlamenti demokrácia keretein. Amelynek vezére a szervezett tömegpolitizálás, a manipuláció, a gyűlöletkeltés olyan arzenálját volt képes mozgósítani (az utcai erőszaktól az egyenirányított tömegmédián át a parlamentáris kormányzást megbénító népszavazásig), amellyel szemben a kormány, a baloldal, a sajtó demokratikus fele, a közhatalmi intézmények jó része (például az Alkotmánybíróság) nem talált ellenszert.

Olyannyira nem, hogy ez az erő immár nyíltan az egész alkotmányos berendezkedést fenyegeti. Fenyegeti azt a szellemi és anyagi világot – jóval túl a politikán! –, amelyik a rendszerváltozással Magyarországon is épülni kezdett. Nem egy politikus, egy kormány, egy politikai oldal sorsa a tét, hanem sokkal több. Az egész magyar élet – ebben Orbánnak végső soron igaza van.

Visszatérve szorosan vett tárgyunkhoz, a kormányzáshoz: az valóságos reformlázban indult. 2006-ra kialakult egy olyan elitárius, balliberális közhangulat, amely kezdettől túlnyomás alatt tartotta a kabinetet, amelynek feje persze maga sem volt mentes ettől a lázas igyekezettől, sőt. Utólag – így mindig könnyebb – már látszik, hogy túlzott lendülettel, túl sok reformba vágott bele, ráadásul (ahogy ilyenkor lenni szokott) kapkodva és előkészítetlenül. Hogy nem tárgyalt, nem állapodott meg a politikai partnerekkel, szakmákkal, érdekképviseletekkel, társadalommal, néppel – az emberekkel, egyenként, külön: ezek komolytalan vádak.

Miféle politikai partnerekről beszélnek? Csak nem a Fideszről? Ami meg az érdekképviseleteket illeti, Gyurcsány 2006-ban úgy kezdte, hogy az Országos Érdekegyeztető Tanács elé tárta reformterveit. Mintha falanxba ütközött volna. Ha addig voltak illúziói (szerintem voltak), akkor és ott megérthette: nem szabad sok időt és energiát fecsérelnie az efféle dolgokra. A kormánynak használnia kell a mandátumát: át kell nyomni a parlamenten a reformokból annyit, amennyit lehet. Amúgy ennyit sem lehetett volna – a töredékét sem. Gyurcsány persze megkapta a balos értelmiségtől, hogy „jozefinista”, s hogy a demokráciát félresöpörve „felvilágosult abszolutizmust” meg „reformdiktatúrát” működtet.

Ez utóbbi minősítések minden alapot nélkülöznek. A kormányfő összes reformlépése alkotmányos volt a két év alatt, a parlamentáris kormányzás keretei között, a magyar közjogi szabályoknak megfelelő módon történt. A rendi alkotmányt semmibe vevő, az Országgyűlést össze sem hívó, attól a koronát el sem fogadó, kizárólag rendeletekkel kormányzó II. Józsefhez Gyurcsánynak ebben a vonatkozásban semmi köze. Az eltökélt és türelmetlen reformer alakja azonban – aki egyszerre vág bele egy sor terület átalakításába, gyorsan akar átütő változásokat elérni, átformálni a régi gondolkodást, átvágni a régi érdekviszonyokat – stimmel. Ebben – de csakis ebben – az értelemben Gyurcsány Ferenc valóban II. József kései rokona. Rokon a kialakult politikai szituáció is: a reformok ellen megszerveződött társadalmi és politikai ellenerők hatalmas frontja; s a türelmetlen reformer belátása: nincs tovább.

A történet azonban mintha mégis másként folytatódna, mint bő kétszáz évvel ezelőtt. Gyurcsány is leállította a radikális reformokat, visszavonulót fújt – de nem kapitulált. Nem vont vissza csaknem mindent: a kicsikart változások többségét meg akarja tartani. Nem távozik a politikából, mint néhai elődje (aki az életből is távozni kényszerült), hanem marad: ő akarja megteremteni a konszolidációt is. Amit a lendületes és eltökélt II. József után az öccse, az óvatos reálpolitikus II. Lipót vitt véghez. Megkötvén a szükséges kompromiszszumokat, lecsillapítván a magasba csapott elégedetlenséget, ő kormányozta vissza a szekeret a rendes (ha nem is teljesen a régi) kerékvágásba. 1790 és 1792 között: pontosan két év alatt.

Gyurcsány Ferenc tehát most arra készül – már benne van! –, hogy II. József szerepe után II. Lipótét is eljátssza. Nem mindennapi tehetsége révén láthatóan ezzel is képes azonosulni. Kérdés, hogyan fogadja ezt a tisztelt publikum. Nem fenyegeti-e végleg a hiteltelenné válás veszélye, hisz korábbi – őszinte átéléssel előadott, ámde – merőben más karakterű nagymonológjait mind vissza lehet idézni. Horn Gyulának egyszer (majdnem) sikerült régi szereplőként sikerre vinnie egy új darabot, de neki ott volt Bokros, aki korábban helyette alakította az intrikus szerepét, s őt ki lehetett küldeni a színpadról.

A főhős és a közönség most ugyanaz marad, ám a darab más lesz. Megváltozik a szereposztás is. Visszatérve a mai nevekhez: Orbán most már a műkritikusok s a sznobok kegyét keresi, amivel könnyen kiválthatja a karzat egy részének füttyét. Elhagyva az allegorikus beszédet: Gyurcsány és az MSZP a liberális (jobbos) reformok után most visszamegy balra, a jó öreg nyugdíjasaihoz. A „húzd meg” után jöhet egy kis „ereszd meg” – a demokratikus kormányzás vastörvénye szerint.

S itt átadom a szót egy öreg politikai rókának, a sokat tudó és sokat látott Sárközy professzornak, aki úgy véli: „A kormány képes 2010-ig kormányozni, hacsak az SZDSZ és az MSZP nem követ el öngyilkosságot. Márpedig az előrehozott választás – amelyet az ő segítségük nélkül az ellenzék nem tud kikényszeríteni – az lenne. Az amerikai elnökválasztások után inkább a javunkra fognak változni a nemzetközi körülmények. A német gazdaság felfelé megy, a jövő év közepére már 3-4 százalék körüli gazdasági növekedés tűnik reálisnak. Lassan az uniós fejlesztések is érzékelhetők lesznek a lakosság számára. Ha a kormány nem követ el elemi politikai hibákat, s a napi operatív kormányzást jóval színvonalasabban végzi, mind eddig, akkor 2010-re egy gyökeresen más társadalmi helyzet állhat elő, amelyben már nem biztos az ellenzék győzelme. A papírforma persze az, hogy a Fidesz megnyeri a választásokat. De 2010-ben Gyurcsánynak is reális esélye lehet a folytatásra, mert a kutya se foglalkozik az őszödi beszéddel abban az esetben, ha adócsökkenés és nyugdíjemelés történik.” (Hetek, 2008. június 6.)

Orbán türelmetlensége mögött, amivel az előrehozott választásokat akarja kicsikarni, ez is ott van. S ő, ha valamit nagyon akar, rendre hibázni szokott. Nem kicsit – nagyot. Ha másban nem, ebben reménykedhet a baloldal – és mindazok, akik féltik a parlamentáris demokráciát. Ezenfölül persze tartok attól is – dehogy tartok tőle: őszintén remélem! –, hogy akik már leírták Gyurcsányt (és kötéllel a nyakán, kővel a lábán, vízi hullaként szeretnék látni és láttatni), azoknak lehet még részük – akár nagy – meglepetésekben is.

forrás : 168 óra online / Debreczeni József írása

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.