A gazdasági világválság kellős közepén kényelmes stratégiának tűnhet néhány politikus számára az a fajta álmodozás, amely végső soron az előző politikai rendszer, a szocialista éra központosított gazdasági mechanizmusait, erőalapú politikai rendszerét, sajtóhoz való hozzáállását, és nem utolsósorban végtelenül leegyszerűsített kommunikációs retorikáját idézi fel. Lehet hogy kényelmes, ellenben bizonyítottan történelmi zsákutca. A kérdés csupán az: kérünk-e belőle még egyszer?
 

Oszsza meg másokkal is

A jelenlegi miniszterelnök, a már második, - igaz nem egymást követő - ciklusát töltő Orbán Viktor, politikai pályafutását a KISZ titkáraként kezdte. Azért is érdemes felidéznünk mindezt, mert a parlament patkó kormánypárti részének komcsizói elfelejtik ezt a „hendikeppet” a saját pártelnökükkel kapcsolatban is megemlíteni. No persze, egy olyan pártban, ahol a legutóbbi elnökválasztásnál – a 'legszebb' brezsnyevi időket idézve - csupán egy jelentkezőből lehet választani, és az is 99 % feletti arányban győz?

Az ilyen választást a rendszerváltás előtti állampártunk, vagy akár még a Hazafias Népfront is megirigyelhette volna egy-két rosszabbul sikerült szavazása során az ötvenes években. Akkoriban 98%-os részvételi arány volt általánosnak nevezhető. Orbán Viktor a leadott 1.472 szavazatból 1.468 voksot kapott. Komoly előrelépés ez a 99,7%-os szavazati arány, hiszen csupán négy ember nem adott neki felhatalmazást. Bár az is lehet, hogy az a pár ember csupán átaludta az egész szavazást, és végül csak a vastaps ébresztette fel őket.

De miért is szeretné Orbán visszahozni a hetvenes éveket? Mert ezt kapta meg mintaként. Ebben élt, ezt tapasztalta meg, ebben hitt kezdetben. Az egyszemélyes politikai irányításban, a teljes gazdasági centralizációban, az oktatás, a tájékoztatás, és a szórakoztatás teljes állami kontrolljában, a 99% körüli „demokratikus” szavazásokban, és minden másban, ami akkor a működő szocializmus, és a jövendőbeli kommunizmus építését jelentette. Nagyon úgy tűnik, hogy a múlt idő mellett a jelent is használnunk kell: Nagy Imre újratemetésén hallatott szavai, és az azt követő néhány év politikai szereplése úgy látszik csupán apró, félresiklott demokratikus kitérője volt a jelenlegi, kiteljesülése előtt álló Miniszterelnöknek.

Sokan kérdezik, hogy ugyan miért fordít arra is kiemelt figyelmet Orbán, hogy még a színházakban is párthű igazgatók üljenek, amikor épp elég gondot okoz nekik az összességében ezerötszáz főre tervezett közszolgálati politikai tisztogatás, és persze az összes létező állami tulajdonban lévő vállalat, és intézmény vezetőinek a kiebrudalása? Apropó: a filozófusokat csapjuk hozzá a színházigazgatói kérdéshez.

A válasz egyszerű: Orbán nem csupán pragmatikus, de igen alapos is. Senki nem maradhat a helyén, mert az egész folyamat rendszerszintű, és nincs kivétel a szabályok alól - ugye a vágóhídon sincsenek „csókos” állatok. Ráadásul, ha beindul az „osztályharc”, akkor már a jövedelmezőség sem igen számít. Mert ugyan - ha nem a szocializmust építi újra valaki -, mi szüksége arra, hogy visszavásárolja a MOL 21,2 %-os tulajdonrészét nem kevesebb mint 500 milliárd forintért?

* Orbán nem kevesebbet akar, mint a „működőképes szocializmus” újraélesztését. Egy olyan rendszerét, amely egyébként soha nem volt képes jól működni. Mindezt ráadásul a szerinte hibásan működő kapitalizmus alapjain próbálja felépíteni. Reméljük nem kínai mintára. A gond csupán annyi, hogy vagyunk itt még pár millióan, akik éltek már 90 előtt is, és egy dolgot bizonyosan állíthatunk: ha az eredeti szocializmus sem volt képes a normális működésre, akkor a másolat sem fogja hozni a beígért, minden realitástól sok-sok fényévekre lévő álmokat: „egymillió új munkahely”, „robbanásszerű gazdasági növekedés”, stb.

Persze a szocializmus felépítésének ismételt kísérlete mellett új elemként jön a képletbe, hogy ezzel egy időben az Orbán-kormány Magyarország eddigi leghatékonyabb propagandagépezetét is működteti. Olyan, leginkább érzelmi függőségen alapuló rendszert, amelyből nagyon keserű lesz az ébredés. Igen fájdalmas, de mindenképpen szükséges.

A finoman fogalmazott „túlzott központosítás” veszélyre egyébként éppen Orbán hívta fel a figyelmet több mint tizenhárom évvel ezelőtt. Akkor persze még nem tudta, hogy közel másfél évtizeddel később éppen saját magától kellene majd megvédenie az országot:

"Nem azért dolgozott-e az elmúlt nyolc évben a társadalom, hogy soha többé ne legyen olyan kormányfője Magyarországnak, aki nyugodtan kijelentheti: rajta kívül nincs más alternatíva. Aki ezt állítja, az nem kormányozni, hanem uralkodni akar." (Orbán Viktor, Magyar Nemzet, 1998. április 9.)

Nemrég felfedeztem egy vörös csillagot egy vidéki kisváros szeszfőzdéjén. Bár az eltelt több mint húszon-valamennyi év erősen megfakította, formailag épp: még mindig ötágú. Az egyetlen változás az, hogy narancsszínű lett. Az „átfestés” kevés: lassan le kellene szedni.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Csörgő László


Az eredeti írás itt olvasható